Kezdetben útijelentések írásával indult, majd ezek készséges vagy kényszerű teljesítését követte a beszervezési kísérlet. Az útijelentés kényszere azonban alkalom volt a megkörnyékezésre is.
Az ösztöndíj is alkalom
„Az első, „Történész” fedőnevű társadalmi kapcsolat, azaz dr. Ránki György a Kádár-korszak egyik legismertebb, nemzetközi tekintélynek örvendő történésze volt. Karrierje rendkívül gyorsan haladt előre, hiszen 1965-ben már az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese. Ebben az évben kapta meg a Ford Alapítvány 1966-ra az Egyesült Államokba szóló ösztöndíját, és kiutazása előtt a hírszerzés megkísérelte beszervezését „tippkutató” munkára” – írja az ÉS-ben Ungváry Krisztián. Ezen azt kell érteni, hogy ötleteket reméltek tőle beszervezésre alkalmas ismerőseiről. A Ford-ösztöndíj volt az ürügy arra, hogy felkeressék. A puhatolózó beszélgetésre jelentkező belügyes a találkozó után lelkesen írta, hogy alkalmasnak véli a tippadó feladatra a kiszemeltet. Viczián Pál százados, a III/I-1-a alosztály beosztottja második látogatása után pedig már egyenesen úgy gondolta, hogy a kiszemelt vállalni fogja a megbízást. Ránki azonban hazatérte után, 1966. novemberében csak semmitmondó tájékoztatást adott. Az erről szóló jelentéshez Viczián a következő megjegyzést fűzte: „Történész fn. kapcsolatunkkal hazatérése után a kapcsolatot megpróbáltuk konspiráltan fenntartani, azonban ez elől kapcsolatunk kitért. Kifejezte azon óhaját, hogy csak hivatalos helységen hajlandó velünk találkozni, így a BM panaszirodáján folytattam le a beszámoltatását. A beszélgetés során arra hivatkozott, hogy azok a dolgok, amelyeket nekünk elmond, azt bárkinek elmondhatja a barátai közül.”
Ilyen könnyen persze nem adták, további találkozókon megpróbálták Ránkit rávenni, hogy útijelentéseit legalább írásban adja le: ő ezt azzal hárította el, hogy nem szeret írni, ha ilyesmi feladata van, akkor azt lediktálja a titkárnőjének. (Más kérdés, hogy Ránki közismert volt már-már grafomán munkaszorgalmáról.) Viczián századost később megfedték, hogy miért idegesít vezető értelmiségieket: a pártközpontból valaki leszólhatott, hogy ezt ne folytassák. A százados ezután rögzítette: „Véleményem szerint »Történész« semmiképpen nem akar velünk konspirált formában kapcsolatot fenntartani és ezen keresztül bizonyos kötelezettségeket vállalni. Ez megmutatkozik abban, hogy mindeddig kitért a konspirált találkozók elől”. Ránki a későbbi találkozók során is kitért az együttműködés elől, hol elfoglaltságára, hol pedig kapcsolatainak hiányára hivatkozva.
Ránki karakánsága akkoriban nem volt kockázat nélküli. Annál is inkább, mert kollégái közül nem mindenki cselekedett így. Ungváry K.-nét mutatja be, aki férjével együtt az egyetem pártvezetői voltak, s készségesen beszámoltak londoni ösztöndíjuk után kinti kapcsolataikról, így Ignotus Pálról és másról a kinti magyar emigrációból. K.-nét egyébként nem szervezték be, hanem társadalmi kapcsolatként működtették. Amikor egy év múlva ismét ösztöndíjat kapott Londonba, a hírszerzés „kínos helyzetbe került, mivel Szabó őrnagy, aki K.-né korábbi eligazításán jelen volt, közben Angliába disszidált és felfedte a magyar ügynökök általa ismert állományát is az angolok előtt, aminek hatására a British Council figyelmeztette a Külügyminisztériumot, hogy nem hajlandó kommunista hírszerzők nyelvtudását finanszírozni, és az angol hatóságok megtagadták tőlük a beutazási vízumot is. K.-nénak ezért otthon kellett maradnia, de érdemei elismerése mellett tartói továbbadták a III/III-2 (ifjúságvédelmi) osztály számára. 1966. június 27-én a Keringő eszpresszóban „tartásra” átadták Földvári „elvtársnőnek”, akivel az erről szóló jelentések szerint „azonnal megkedvelték egymást”.
Besúgás pénzért
Sokan kosarazták ki azonban a titkosszolgálatot. Nem sikerült beszervezniük Szegedi-Maszák Mihályt, csalódottan jegyezték fel róla: „A beszélgetést passzívan fogadta, meghallgatta tanácsainkat. Beszédesebb csak akkor lett, amikor az irodalomra tereltük a szót”. Hasonlóképpen jártak Glatz Ferenccel is: „1973. november 15-én Kalota Béla rendőr százados Glatz Ferenccel találkozott (aki ekkor az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa volt) – írja Ungváry. – Az erről készített feljegyzés szövegén átüt a csalódottság és a korholó hang: „nyilvános helyen beszélgetést folytattam Glatz Ferenc történésszel, aki 1972-ben 12 hónapos Humboldt-ösztöndíjjal az NSZK-ban tartózkodott. (…)Glatz egyszerűen nem akar segíteni és számára esetleg rázóssá váló témába belemenni, csak látszatsegítségnyujtásra hajlandó. Nem érdeke a kölcsönös előnyökön való segítés, mivel a K. B.-ban rendelkezik közeli rokoni kapcsolattal”.
Paranoiás eset volt Borkuti fedőnevűé, aki dr. Szita László, a Baranya megyei Levéltár igazgatója. Azért esett rá a választás, mert rendszeres kapcsolatban állt a Nyugat-Németországban működő Délkelet-Európai Intézettel, amiről feltételezték (alaptalanul), hogy fedőszerv. „Borkuti” besúgásait arra használta fel, hogy devizához jusson. Miközben az általa beárult „Broder”-től is elfogadott pénzösszegeket, az állambiztonságiaknál is elérte, hogy finanszírozzák” – tudósít róla Ungváry. Később Szitánál kinti beszervezésre is gyanakodnak, ezért pszichológiai ellenőrzést vetnek be ellene egy itallal jól felszerelt K-lakásban: „Ennek során „Borkuti” „hát mondom bazd meg” és „mi a fasznak nem mondtam” fordulatok gyakori közbeszúrásával teregette ki saját és barátai magánéletének intimitásait”.
(A cikk teljes egészében az ÉS pénteken megjelenő számában olvasható.)
