Meglehetősen szokatlan keresztelőre került sor a londoni Tower melletti Szent Katalin-templomban 1586. október 2-án. A megkeresztelt személy egy „Chinano, a török” néven ismert, 40 éves férfi volt, aki a Földközi-tenger Évia nevű szigetén született, és ő lett az első ismert muszlim, aki áttért a protestantizmusra. Chinano (akinek neve valószínűleg a török Szinán név ügyetlen angolosításából ered) áttérésének szertartását Meredith Hanmer walesi lelkész vezette. Aznap még korábban prédikációt tartott „Egy török megkeresztelése” címmel, tájékoztatva a gyülekezetet, hogy Chinanót a spanyolok gályarabként tartották fogva, majd hajóval a mai Kolumbiában fekvő Cartagenába vitték. Ott 1586-ban Sir Francis Drake – további száz törökkel együtt – „felszabadította”, és Londonba visszatérve magával vitte. Hanmer bejelentette, hogy Chinano „megtagadta Mohamedet”, és „azt kívánja, hogy fogadjuk be a hithű keresztények közé, és kereszteljük meg”.
Hogy mi történt Chinanóval és a többi törökkel, nem tudjuk, mert ezután eltűnnek a történeti feljegyzésekből. Rövid felbukkanásuk azonban bepillantást enged abba a globális világba, amelyben a XVI. századi Londonnak megvolt a saját szerepe, továbbá az Anglián kívülről érkezett emberek puszta sokféleségébe, akik végül e városban éltek, dolgoztak, házasodtak, nevelték gyermekeiket és haltak meg.
Voltak köztük vallási száműzöttek, menekültek vagy rabszolgák, de akadtak látogatóba jött diplomaták, felfedezők, orvosok és törzsfők is a világ minden sarkából: Itáliából és Portugáliából, Marokkóból és Oroszországból, Törökországból, Közép-Ázsiából és az „Újvilágból”, vagyis Amerika egyes részeiből. Egyesek muszlimok voltak, mások zsidók; egyesek áttértek egyik vallásról a másikra, mások a helybéliek számára ismeretlen afrikai és amerikai istenekben hittek. A fehér, keresztény londoniakkal együttélve DNS-ük már rég szétszóródott, későbbi generációk vitték tovább.
A kontinentális Európával szemben lévő nemzetközi kikötő már régóta pénzügyi központ volt, amely mágnesként vonzotta az európai kereskedőket és pénzembereket – akár olyan távoli helyekről is, mint a Baltikum, az Appennini-félsziget vagy az Égei-tenger melléke. A város gyarapodását VIII. Henrik angol király uralkodása óta a merkantilista politika segítette, amely a maximumra növelte az ország legfőbb erősségének számító gyapjúszövet exportját, és korlátozta az importot. A monopóliumok adományozása és a tengerentúli szakmunkások támogatása pedig az új ipart ösztönözte.
Ennek eredményeképpen London lakossága a magasba szökött: az 1520-as, megközelítőleg 50 ezer főről 1600-ra nagyjából 200 ezerre, vagyis a négyszeresére nőtt. A régi római városfalak által körülzárt, ma a Bank és a Liverpool Street körül elhelyezkedő pénzügyi negyedet magába foglaló City túlcsordult a városon, az úgynevezett „Liberties”, a közigazgatásilag Londontól független elővárosok területére.
Ezek a területek, amelyek túlnyúltak a falakon, és próbára tették a City közigazgatási határait, sok, gyakran szegényesebb, mégis pezsgő negyedet foglaltak magukba. Bennük számos külföldi telepedett le – akiket a XVI. századi londoniak egységesen a „stranger” vagy az „alien”, tehát „idegen” jelzővel illettek –, őket az „idegenekkel” szembeni lazább előírások és az alacsony árak csábították ide.
A vallási brexit
Az angol királyság 1530-as évekbeli szakítása Rómával és a katolikus egyházzal – ami VIII. Henrik lánya, I. Erzsébet 1570-ben történő hivatalos kiátkozásában kulminált – egyfajta „teológiai brexit” volt, amely arra késztette Londont, hogy Európán túl keresse gazdasági felvirágzását.
A londoni udvar szakképzett orvosokat, zenészeket és művészeket is keresett Európában. Valószínűleg 1501-ben történt, hogy VIII. Henrik leendő felesége, Aragóniai Katalin kíséretében John Blanke, a fekete afrikai trombitás Spanyolországból Angliába érkezett. Blanke-et nem taszították rabszolgasorba, sőt, mint képzett muzsikust, örömmel fogadták be a királyi udvar elitjébe. Ekkoriban sikeresen kérvényezte a királynál fizetésének felemelését (napi 8 pennyről 16-ra), mondván, „a bére még mindig nem elegendő ahhoz, hogy fenntartsa magát és továbbra is kegyelmes ura szolgálatára legyen, ahogy a többi trombitás teszi”. Láthatóan biztos volt a tehetségében és abban, hogy képes meghódítani a zenekedvelő király fülét.
Amikor Blanke 1512-ben megnősült, Henrik fizette az esküvői öltözékét. Feltételeznünk kell, hogy Blanke a keresztény esküvői fogadalom elmondása érdekében áttért, és hogy valószínűleg fehér angol nőt vett feleségül, bár ebben nem lehetünk biztosak, mivel Blanke – Chinanóhoz és annak török társaihoz hasonlóan – alig néhány év múlva eltűnik a krónikákból.
A jövevényeket azért nem mindig fogadták tárt karokkal. 1517-ben Londonban kitörtek a „gonosz majális” (Evil May Day) néven elhíresült zavargások, amikor a Lombard Streeten mintegy ezer inas támadt rá az „idegenekre”, köztük francia és flamand kézművesekre, illetve itáliai kereskedőkre. Ez a perpatvar rávilágított egy törésvonalra a londoni gazdaságban:
A nemzetközi kereskedelem és a részvénytársaságok felemelkedése másokat még messzebbről is Londonba hozott. 1560-ban Anthony Jenkinson, a Moszkovita Társaság ügynöke – oroszországi és közép-ázsiai kereskedelmi tevékenységét befejezve – visszatért Angliába. Közép-Ázsiában ismerte meg azt a nőt, akit így aposztrofált: „a szolgálóm, Aura Soltana”. A korabeli kereskedelmet tükrözi, hogy Jenkinson a Volga deltájában fekvő Asztrahánban megvette ezt a szerencsétlen nőt, valójában azzal kérkedett, hogy „egy vekni kenyérért, ami Angliában hat pennybe kerül, megvásárolhatott volna sok jó kiállású tatár gyermeket… egy fiút vagy egy fehércselédet”.
Londonba visszatérve Jenkinson a fiatal nőt I. Erzsébetnek ajándékozta, akinek udvari krónikái Aurát a klasszikus ihletésű „Ippolyta, a tatár lány” néven említik. Az adott évből származó más feljegyzések elmondják, hogy a nőt megkeresztelték (feltehetően egy újabb áttérés történt), Erzsébettől pedig, aki „drága és igen szeretett” szolgálólányának nevezte, arany ékszereket kapott. Arról is maradtak feljegyzések, hogy a királynő selyem-, bársony- és szaténruhákat adott Ippolytának, és utalás van bennük arra, hogy a fiatal nő ismertette meg a királynőt a spanyol bőrcipők divatjával.
Egyszerű emberek
A XVI. századi Londonban letelepedett külföldiek közül sokaknak nem volt semmi kapcsolatuk az udvarral, ők a szakképzett dolgozók viszonylag szerény életét élték. Ilyen volt például „az „Értelmes Fekete” néven emlegetett, az 1580-as években Southwarkban dolgozó selyemszövő munkás, aki talán jelmezeket is készített a Bankside-on működő, William Shakespeare és Christopher Marlowe darabjait játszó színházak számára. A valószínűleg Nyugat-Afrikában született férfi Németalföldön keresztül érkezett Londonba, és ott tanulta ki a mesterséget.
Az évtized folyamán több tengeri utazást bonyolítottak az Újvilágban fekvő Virginiába, Konstantinápolyban az oszmán-törököknél diplomáciai és kereskedelmi követség létesült, ügynökök lepték el a Földközi-tenger mellékét, valamint további benyomulások történtek Észak-Afrikába és Közép-Ázsiába.
1584-ben két kroatán indián törzsfő utazott Londonba a roanoke-i kolóniából (ma Észak-Karolina) visszatérő angol telepesekkel, érkezésük kisebb szenzációt keltett. A két férfit a hajóutat finanszírozó Walter Raleigh látta vendégül a Strandon épült Durham-házban. Látogatásuk alatt egyikük – Manteo, a Roanoke régiójában élő törzs egyik vezető tagja – együtt dolgozott Thomas Hariot tudóssal, aki megtanulta az ő algonkin nyelvcsaládba tartozó anyanyelvét. Az amerikai őslakosokat bemutatták a királyi udvarban, ami segített Raleigh-nak abban, hogy a szerencsétlen sorsú kolónia további pénzügyi befektetéshez jusson. Manteo visszatért Roanoke szigetére, ahol ő lett az első amerikai őslakos, akit 1587-ben az anglikán egyház megkeresztelt. 1603-ban a Londonba érkező további kroatán látogatók evezős bemutatókat tartottak: kenuikkal végigeveztek a Temzén.
Kivégzés felségárulásért
Nem csak a „pogányoknak” tekintett emberek térhettek át a protestáns vallásra. A megkeresztelt zsidókat „marranóknak”, „átkeresztelkedetteknek” vagy „újkeresztényeknek” címkézték, támogatva „honosított” státuszukat, vagyis olyan lakosok voltak, akik az állampolgárok jogainak zömével rendelkeztek. I. Eduárd parancsára 1290-ben Anglia teljes zsidó lakosságát kiűzték az országból, és 1656-ig – hivatalosan legalábbis – nem engedték vissza őket. A fennmaradt bizonyítékok szerint azonban Londonban egy legalább 100 portugál zsidó orvosból és kereskedőből álló közösség élt.
Közéjük tartozott Roderigo Lopez is, egy képzett orvos és zsidó származású portugál „átkeresztelkedett”. Lopez azután menekült el hazájából, hogy a portugál inkvizíció a judaizmus titkos gyakorlásával vádolta meg, és 1559-ben – nem sokkal Erzsébet trónra kerülése után – Londonban telepedett le. Áttért az anglikán vallásra, elvette egy londoni fűszeres lányát és Holbornban élt, ahol az „idegenek” 1571-es népszámlálásakor így jellemezték: „Dr. Lopez, portugál származású, háztulajdonos, honosított, aki kb. 12 éve érkezett az országba, hogy orvosként keresse a kenyerét.” Lopezt az Orvosi Kollégium felvette tagjai közé, és kinevezte a Szent Bertalan Kórház orvosává. 1581-ben I. Erzsébet orvosává lépett elő.
Lopez sajnos egy udvari politikai intrika játékszerévé vált, és azzal vádolták, hogy egy spanyol összeesküvés résztvevőjeként megpróbálta megmérgezni a királynőt. Mielőtt 1594 júniusában a tyburni vesztőhelyen kivégezték, azzal tiltakozott, hogy „szereti a királynőt és Jézus Krisztust is” – kétségbeesett, ám valószínűleg őszinte megerősítéseképpen az egyház és a korona iránti hűségének. A tömeg csúfolódva reagált, miközben figyelte, ahogy a férfit az árulók büntetéseként felakasztják, kibelezik és felnégyelik. Manapság a legtöbb történész úgy véli, hogy nem volt semmi bizonyíték Lopez elítéléséhez: ennyit alig néhány évvel később a spanyol követ is elismert. A perben csupán egy dokumentum említette meg Lopez zsidó származását, a történészek pedig két pártra szakadtak annak megítélésében, hogy mennyire játszott szerepet az antiszemitizmus az ellene folyó eljárásban.
Bár Lopez sorsa tragikusan végződött, más, jó kapcsolatokkal rendelkező „idegenek”, akik a királyi udvar felső köreiben működtek, sokkal jobban boldogultak. 1600 nyarán Mohammed al-Annuri, más néven Abd el-Wahid bin Maszud bin Mohammed Anun azért érkezett Londonba, hogy egy angol–marokkói szövetségről tárgyaljon egy közös ellenség, a katolikus Spanyolország ellen. Ezt a marokkói uralkodó, Muláj Ahmed al-Manszúr parancsára tette, és hat hónapig lakott a Strandon a Berber Társaság megbecsült vendégeként, 16 másik muszlimból álló kíséretével együtt. Korabeli elmondások szerint „furcsán öltöztek” és „az étkezésüket szolgáló minden állatot a saját házukban öltek le” (feltehetően az iszlám étkezési normák betartása érdekében).
Al-Annuri megfestette a portréját, 1600 novemberében a Whitehallban megnézte az Erzsébet trónra lépésének ünnepnapjára szervezett bajvívást, és találkozott a királynővel, hogy diplomáciai tárgyalásokat folytasson vele az angol protestánsok és a marokkói muszlimok szövetségéről. A terv végül kudarcba fulladt, és al-Annuri 1601-ben visszatért Marokkóba – de kétségtelen, hogy nem az első, nem is az utolsó kozmopolita figura volt, aki hosszabb időt töltött a korabeli Londonban.
A levéltárakban már sok ilyen alakot azonosítottak: több mint 500-ról pontosan kiderült, hogy 1500 és 1670 között Londonban éltek, ahol különböző korszakokban örömmel látták, befogadták, elutasították vagy éppen támadták őket.
A cikket Boross Anna fordította.
