A kezdetektől a felforgatásig
„Nagyon szeretem a zenét, és a fő zeneforrások egyike gyerekként a rádiók meg a szüleim bakelit lemezei mellett a Disney-mesék voltak – és a régebbi Disney alkotásokban jazz zene van. És bár tízévesen még nem tudtam, hogy amit hallok, az jazz, de ezek tetszettek a legjobban. Ma pedig, amit elsősorban táncolok, a swing tánc – illetve annak azok az ágai, amiket én táncolok, a lindy hop, a charleston és a balboa –, azt jazz zenére táncolják” – idézi fel a kezdetek kezdetét beszélgetőpartnerem, Marica, akinek a swing már több mint egy évtizede az élete egyik kulcsszereplője.
A gyerekkori mesefilmes zenei élményektől, persze, még hosszú út vezetett az első táncórákig: az iskolák, majd az egyetem és vele a fővárosba költözés, a találkozás az ottani pezsgő táncos szubkultúrával. Az első találkozás a Deák tér közelében történt, ahová akkoriban rendszeresen jártak a budapesti swingesek szabadtéri bulikba: az akkori Gödör klubnál, velük egyeztetve kitettek egy hangfalat, amiből szólt a zene, amire aztán táncoltak. Egy ilyen buliba futott bele hősünk, aki ekkor csodálkozott rá: azokra a zenékre, amiket a Disney-mesékből ismert, lehet táncolni is. „Leroskadtam a lépcsőre, és le nem vettem róluk a szememet, teljes révületben néztem ezeket az embereket, akik aztán később a barátaim lettek, hogy úristen, ilyen létezik? Azonnal tudtam, hogy ez az enyém, ez nekem kell” – idézte fel Marica, aki egy tánciskola szórólapjával, és egy friss elhatározással tért haza: ő márpedig elkezd swingtáncot tanulni.
Persze előbb még össze kellett szednie a bátorságát, ám nem sokkal az emlékezetes szabadtéri buli után vett egy nagy levegőt és elment egy kezdő órára. Ez volt 2011 februárjában. Onnantól kezdve nem volt megállás: minden órára elment, szinte minden tanárhoz, aki akkoriban tanított, emellett pedig a swingeseknek hirdetett bulikban is igyekezett mindig ott lenni. „Volt egy időszak, hogy tényleg ez volt az életem, ettem, dolgoztam, táncoltam, aludtam, és aztán ugyanezt újra elölről” – emlékezett vissza.
Nem sokkal később már külföldi útjait is a táncszenvedélyhez illesztette: pár napos táncos workshopokra járt külföldre. Ezek a külföldi workshopok olyanok, mint egy mini fesztivál, napközben órák vannak, este pedig bulik, akár beöltözéssel, és – ami a legfontosabb – élő zenével, amire minden swinges szerint a lehető legjobb táncolni. Vonzóvá teszi ezeket a külföldi tanfolyamokat az is, hogy ezekre általában nagyon komoly oktatókat hívnak, és az is, hogy a legtöbbször olyan városokba szervezik, ahol úgy egyébként is jó lenni.
„Nekem például a prágai workshopok a kedvenceim, mert ott, amikor nem órán voltunk vagy táncoltunk, akkor söröztünk. Jó, bulik közben is sörözget az ember, de azért Prágában a helyi sörökkel… azért az egy más élmény” – hangsúlyozta Marica.
Táncos mindennapok
Amíg intenzíven tanul egy táncos, addig jellemzően úgy néz ki egy napja, hogy elmegy reggel munkába, már nála a táncos holmi, és a munkából egyből irány az órára, esetleg nem is csak egyre, utána meg, ha volt aznap, akkor talán még egy buli is belefért. Swing-bulikat már akkor is rendszeresen szerveztek, mára pedig szinte minden napra lehet találni egyet. Némiképp leegyszerűsítve Marica tulajdonképpen azért járt órákra, hogy ezekben a bulikban igazán szabadon kifejezhesse magát a zenére, és magabiztosan tudjon mozogni. „Lelki alkat kérdése is, hogy az ember mennyire akarja kimaxolni a tanulást. Én azért szerettem minden tanárt kipróbálni, mert nem akartam, hogy egyoldalú legyen a táncom. De így is eljött egy plafon. Ez nem azt jelenti, hogy úgy gondoltam, hogy már nem tudnék újat tanulni, hanem azt éreztem, hogy abban, ahogy szeretek táncolni, már elértem az időbeli és anyagi lehetőségeimnek a plafonját” – mondta el interjúalanyunk. Ezen a ponton több út áll az egyszeri hobbitáncos előtt: vagy még tovább képezi magát magánórákon, csatlakozhat egy fellépőcsoporthoz, esetleg maga is tanítani kezd.
„Mivel a magánórázás pályakezdőként anyagilag nem fért akkor bele, a többi meg nem az én kenyerem, végül felhagytam az aktív tanulással, és inkább a bulikban és időnként külföldi workshopokon élem ki a táncszenvedélyem. Egyébként a bulikban is rengeteget lehet tanulni, ahogy az ember sokat táncol változatos partnerekkel. Főleg, hogy a bulikban sok nagyon régi, nagyon jó táncos megfordul, akiktől észrevétlenül lehet ellesni trükköket” – mesélte Marica hozzátéve, hogy minél több partnerrel táncol valaki, annál sokoldalúbb lesz. Ezért is támogatják a csoportos órákon és a bulikban is a folyamatos párcserét – hiszen minden vezető máshogy vezet, minden követő máshogy követ.
Ami még része ennek a szubkultúrának, azok a jazz fesztiválok, amikből Magyarországon is van néhány – ezek óriási közösségi élmények, ahol szinte az összes magyar swinges megfordul. „És bár oda elsősorban zenét hallgatni vagy sörözgetni megyünk, de mivel táncosok vagyunk, nyilván ott is fogunk táncolni, mert ott is ott az élő zene, aminek nem lehet ellenállni” – hangsúlyozta Marica.
Mit ad a tánc?
A swingben nagyon erős a közösségi jelleg, ezért gyakori, hogy akik egy csoportban táncolnak, azok egy idő után elkezdenek beülni együtt sörözni óra vagy buli után, kicsit ismerkedni, barátkozni. Sőt, ahogy minden közösségben, itt is szövődnek szerelmek, egész swinges családok alapulnak, baráti körök jönnek létre. Az emberi hozadékok pedig szinte felbecsülhetetlenek.
„Az, hogy elkezdtem táncolni, az az életem egyik legjobb döntése volt. Hiába „csak” egy szabadidős tevékenység, mégis úgy érzem, szinte nincs olyan területe az életemnek, amire ne hatott volna ki hosszú távon. Rengeteg emberi kapcsolatot, köztük egy nyolc és fél éves párkapcsolatot is hozott, amiből rengeteget kaptam. Az élmények, amik a bulikban, fesztiválokon, külföldi utakon értek, erőforrások az életemben. Emberileg is teljesen átalakított a tánc. Már az is, hogy egyáltalán el mertem kezdeni. De annyira éreztem, hogy ez nekem jó, hogy kitartottam, míg megtanultam egy elfogadható, kellemes szinten táncolni, és ez nagyon sokat hozott az életembe. Szabadabb mozgást például, a mindennapokban is. A testtudatosságom teljesen más lett, közvetlenebb a kapcsolatom a testemmel, megtaláltam a középpontomat, a tengelyemet. Megtanultam forogni – ami egy technikai nüansznak hangzik, pedig az, hogy biztosan állok a lábamon, hogy nagyobb biztonsággal mozgok a világban szó szerint és átvitt értelemben is, az az érzelmi biztonságomhoz is sokat hozzátesz. Végül pedig a tánc utat jelentett az önelfogadáshoz meg az önszeretethez is. Sokkal bensőségesebb viszonyba kerültem a saját testemmel, mint a tánc előtt.”
