Komplexusos nemzet vagyunk, hát imádjuk megragadni az alkalmat, hogy a magyarok nagyszerűségét ünnepeljük. Frei Tamás riportok tucatjait vitte sikerre azzal az egyszerű trükkel, hogy a világ legváratlanabb helyein is felkutatta a helyi honfitársat, a „magyarok nagyszerűsége” zsáner örökre sikerre lesz ítélve, s hogy e hősök miért nem boldogulhattak itthon, azt jobb nem firtatni. A Bánovits Ottó és Takó Sándor által jegyzett Nikola Tesla – A fény gyermeke című új doksi lép egyet előre ebben a törekvésben, és olyan nüanszban talál okot némi nemzeti büszkeségre, amire nem sok példát láttunk eddig: a magyar doksi állami támogatással ünnepli a szerb-amerikai tudóst azon egyszerű apropóból, hogy egy anekdota szerint egy magyar barát, Szigeti Antal jelenlétében, a budapesti Városligetben esett le neki karrierje egyik nagy tantusza.
Kedves történet, bár azzal, hogy ettől több közünk van-e Teslához, mint bárki másnak, azért vitatkoznék – mondjuk pár éve Tesla-musical is készült itthon, szóval akad itt egy vékonyka trendszerűség. Ám a Cinefesten debütált filmnek ezzel együtt is lehet örülni: a természettudományos képzés népszerűsítéséhez minden eszköz jól jön.
Első ránézésre ugyanis tökéletes iskolai mozidélután-alapanyagról beszélünk: a film alig hosszabb egy óránál, kicsit ráhúzva egy iskolai tanórára épp belefér, és azt az egyet nem lehet elvenni tőle, hogy érdekesebben meséli el az egyenáram-váltóáram dilemmát, mint az átlagos fizikatanár. Beszélnek benne a magyar mérnökszakma nagy tanítói, ráadásul olyan érdekesen, hogy az ember szinte kedvet kap, hogy megerőltesse az agyát, és megpróbálja ezt, a világunkat átformáló jelenséget kicsit jobban megérteni annál, mintsem, hogy az elektromos áram
- varázslatos
- nem játék.
Tüneményes mérnökprofesszorok magyarázzák el, mit próbált megoldani Nikola Tesla, és egészen jól sikerül is nekik. Még jobban is sikerülhetett volna, ha több időt kapnak erre. Ám a film úgy döntött, hogy nem elégszik meg a tudományos ismeretterjesztéssel, és szeretne portréfilm is lenni, ehhez pedig sajnos a dramatizált újrajátszás eszközét választotta. Itt úgynevezett „kosztümös asszociatív montázsoknak” nevezték a jeleneteket, melyben az Örkény Színház színésze, Jéger Zsombor – akit mozgóképen is egyre többet lehet látni, ő A Séf meg a többiek főszereplője, de a Mellékhatásban és A Tanárban is látható volt – kölcsönözte arcát-hangját a címszereplőnek.
Jégerrel egyébként semmi gond, sőt, a narráció – mely Tesla visszaemlékezéseit használja fel – korrekt, és a játéka is működhetne, ha ezek a jelenetek átgondoltabbak és főleg ízlésesebbek lennének. Ám a produkció nem igazán tudta, mit kezdjen a főhősével, aki így jobb híján csak át-átvonul a színen korhű öltözékekben, megszállottan kutató tekintettel, láthatólag vívódva valamin – nyilván a Nagy Megfejtésen, ami megváltoztatja a világot. Teszi mindezt zaklatott közelikben, lassított, elmosott, álomszerűnek szánt, sugarasan blőrözött felvételeken, hogy az ember szeme belekáprázik. Hogy mi indokolta a dramatizált jelenetek képi világának ilyen fájdalmas effektezését, arra nem sikerült rájönnünk, csak sajnálkozni tudtunk miatta, főként, mivel a film összes többi része annyira igényes vizuálisan. Szép és változatos hátterek előtt szépen világított, kellőképpen érdekesen fényképezett beszélő fejek, elegáns rajzos részek, sőt, a film talált egy igazi vizuális ínyencfalatot is, a Nikola Tesla megkeresztelését ábrázoló freskót felnőtt arcú és kockahasú bébi Teslával.
Pedig a filmbe tagadhatatlanul komoly munkát tettek: három éven át öt országban forgattak, Tesla szülőfalujától Grazon át Magyarországig, és a megszólaltatott, valóban hozzáértő és beszélni is érzékletesen képes szakértőgárdát is a régió több országából válogatták össze technológiatörténésztől pszichológusig. Az utca emberét is megkérdezték, hogy gazdagítsák a film Tesla-képét. Ki is rajzolódik egy zaklatott, játékfüggőségre hajlamos, szenzorosan túlérzékeny, szorongó, kényszercselekvő, aszexuális és antiszociális zseni. Egy igazi csodálatos elme, aki gyakorlatilag teljes megszállottsággal élte az életét, minden egyes másodpercben válaszokat keresve a természet, az energia, a fény újabb és újabb rejtélyeire.
Sajnos ez sem az. A szakértői megszólalások érdekesek, tényleg klassz fizikaóra lenne az, ahol ezt a filmet levetítik, de dramaturgiájában, hangvételében, stílusában ez az alkotás a szó legszomorúbb értelmében vett tévéfilm maradt. A dramatizált részek nem adnak hozzá az összélményhez, sőt, ezzel a rémes effekttel rontanak azon, Jéger tehetségét nem használták szinte semmire. Nem mondom, nem voltak jó esélyeik: az ilyen újrajátszások tízből kilencszer egészen rettenetesen sikerülnek, hát persze, hisz kínból nőtt virágok, ahogy kínból nőtt virág az is, ahogy Tesla életének magyarországi vonatkozásainak ekkora jelentőséget tulajdonítanak. „Máshol már régen országimázs-kampányt építettetek volna egy ilyen történetre. Nekünk pedig van a fiókban egy Teslánk, akit valamiért idáig nem húztunk elő” – írják a film sajtóanyagában – miközben, ha egy híres ember valahol rövid időre, érintőlegesen megfordul, arról legfeljebb egy márványtáblát szoktak állítani, és nem, nekünk nincs Teslánk. Hacsak a mi alatt nem a teljes közép-kelet-európai régiót értjük – mert akkor van sok mindenkink, én speciel szívesen lennék például Bohumil Hrabal vagy Milos Forman honfitársa.
A Nikola Tesla – A fény gyermeke a miskolci Cinefesten debütált, sőt, nyert is egy közönségdíjat, mozis, tévés vagy streaminges forgalmazásáról egyelőre nem kaptunk hírt, ám mivel NFI-pénz van benne, ez a helyzet nyilván rövidesen változni fog.
