Emberek tömegei rettegnek a cápáktól, számtalan téves elképzelés kering róluk, a félelmekre pedig a média is ráerősít. A valóságban ugyanakkor nem kegyetlen, vérszomjas, emberevő szörnyekről van szó, sőt, az állatok jelentősége vitathatatlan, hiszen elengedhetetlen szerepet töltenek be az óceánok és a tengerek ökoszisztémájának egységében. Nélkülük felborulnak az általuk szabályozott populációk, és olyan fajok terjednek el káros mértékben, amelyeknek nincs más természetes ragadozójuk. Ennek ellenére módszeresen, kegyetlenül pusztítják őket globálisan.

Mucsi Dávid, az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék PhD-hallgatója az egyetemen kezdett el cápákkal foglalkozni. Választása meglepőnek tűnhet, hiszen Magyarországról legalább a horvát tengerpartig kell utazni, hogy természetes élőhelyükön figyelhessük meg az állatokat. A mai világban azonban a távolság egyre kevésbé probléma, a tengerbiológusok országhatárokon átívelve támogatják egymást, és az állatkerti akváriumok is óriási segítséget jelentenek a szakértőknek. Ilyen létesítmény a Fővárosi Állat- és Növénykert Cápasulija.

Mi itt találkoztunk a kutatóval, és beszélgettünk Dél-Afrikáról, a világ legnagyobb haláról, Steven Spielbergről, vérszagról, tréningről, Döme és Bömbi alakuló románcáról, a cápauszonyok virágzó üzletéről, meg persze arról is, mit tegyünk, ha fürdőzés közben egy cápa bukkan fel a közelünkben. Interjú.

*

Sokat jár ide?

Az utóbbi időszakban a doktori kutatásomhoz szükséges méréseket itt végeztem a gondozók segítségével. Korábban közel egy évig napi szinten látogattam a Cápasulit, mostanában azonban már kevesebbet, mert tart az adatfeldolgozás, de volt szerencsém korábban pár évig itt is dolgozni.

Mi a doktori témája?

A dajkacápák állkapcsának kinematikai mozgásáról, illetve arról írok, hogy miként hatnak egymásra a fejüket alkotó porcok, amikor a takarmányt vagy zsákmányt beszippantják. A cápák kapcsán sokan egyből a harapásra asszociálnak, de a dajkacápák nem harapnak, hanem vákuumot képeznek, negatív nyomás generálnak a szájüregükben, és beszippantják a táplálékot.

Az emberek mennyire kapják fel a fejüket arra, ha a foglalkozásáról beszél?

Sokféle reakcióval találkoztam már, volt, aki nem hitt nekem, akadt olyan is, akit viszont teljesen megbabonázott a téma, és egyből cápát akart látni. Nem mindennapi szakma ez itthon, az biztos.

Mekkora a magyar cápakutatók tábora?

A Cápasuliban, a Nyíregyházi Állatparkban, a Pécsi Állatkertben és a magánkézben lévő Tropicariumban dolgoznak néhányan, megközelítőleg harminc főről lehet szó, de a kör folyamatosan bővül.

Ahhoz képest, hogy nincs tengerünk, ez egészen nagy szám.

Igen, de azért van különbség kutató és kutató között is. Van, aki akvarisztikával, más a nyílt vízi állatokkal foglalkozik, és persze olyan is akad, aki kombinálja a két területet. Magamat az utóbbi kategóriához sorolnám, próbálom egybegyúrni a két irányt, hogy minél nagyobb rálátásom lehessen az állatokra.

Ezt a vonalat hányan képviselik idehaza?

Egy kezemen meg tudnám számolni. Nagyon sokan hobbiszinten kezdik el, és szép lassan épülnek az ismereteik, tesznek szert komoly tudásra.

Mi vonzotta a területre?

Egyetem alatt először a ráják kezdtek el foglalkoztatni, majd a porcos halak, és innen egyenes út vezetett a cápákhoz.

Nemrég Egyiptomba utazott búvárkodni. A merülések és a cápák iránti érdeklődése mennyiben kapcsolódik egymáshoz?

A kettő párhuzamosan alakult. Alapképzésben biológiát tanultam a Szegedi Tudományegyetemen, végül a szakdolgozatomat porcos halak adaptációjából írtam, ettől függetlenül pedig a búvárkodásba is belevágtam. Ma már persze a két vonal összefonódik nálam, és amikor csak tehetem, olyan helyekre igyekszem eljutni merülésre, ahol élvezhetem a cápák társaságát is.

Mennyire volt nehézkes a képzés?

Nem volt egyszerű, mert nem hazai fajokat választottam kutatási témának, és az egyetemeken nem igazán akadtak olyanok, akik a téma szakértői, sokat köszönhetek viszont Dr. Farkas Jánosnak, aki az egyetemi éveim alatt mindig támogatott tudásával és tanácsaival. A biológus mesterképzést már az Állatorvostudományi Egyetemen végeztem. 2018-ban Budapestre kerülve adódott a lehetőség, hogy elkezdjem látogatni az akkor néhány hónapja megnyitott Cápasulit. Az állatok jóléte miatt és állategészségügyi okokból szükségessé vált, hogy a cápákkal foglalkozni kezdjünk, így Dr. Hoitsy Mártonnal és Csehó Liliannal együtt kidolgoztunk egy operáns kondicionáláson alapuló tréning programot, ami a szakdolgozatom témája is volt.

Jelenleg az ELTE-n végzem a doktori képzést. Az élet közbeszólt, a doktori kutatáshoz Dél-Afrikába szerettem volna utazni, ám jött a Covid a teljes lezárásokkal, így most egyéves csúszásnál tartok. Teljesen új témát kellett kidolgoznom, eredetileg nagy testű cápákkal foglalkoztam volna, a fajokon belüli és a fajok közötti viselkedési formákat vizsgálatára összpontosítva. Végül itthon, a Cápasuli akváriumára találtam ki a kutatást, rendkívül hálás vagyok, hogy egy ilyen csapattal dolgozhattam együtt.

A doktori után mi lesz az irány? A tapasztalatok alapján esetleg szóba jöhet az oktatás?

Nem tudom még, nagyon gyorsan változnak a dolgok, ötleteim persze vannak. Mindenesetre mindenkit arra biztatok, hogy aki cápákkal vagy más tengerbiológiai témákkal foglalkozna, és vannak kérdései, nyugodtan vegye fel velem a kapcsolatot, elérhető vagyok. Kapok is néha megkereséseket, hogy valaki csikóhalakkal vagy cápákkal szeretne foglalkozni, és hogy merre érdemes folytatni. Valamilyen tanácsot mindig tudok adni.

Dr. Ari Csillával (akivel korábban beszélgetett már a 24.hu – a szerk.) és Varga Nikolettel vezetjük A Jövő Óceánjaiért Alapítványt, amelyben több önkéntes is fontos szerepet vállal, így például Varga Virág, mint a közösségi médiánk egyik szerkesztője. Ezt pont azért próbáljuk fenntartani, hogy aki Magyarországról szeretne a tengeri élővilág vizsgálatával foglalkozni, annak tudjunk segíteni. A Covid minket is megfogott, de dolgozunk különböző terveken és témákon, illetve egyre komolyabb kutatási lehetőségek is felbukkannak.

A globalizáció mennyire könnyíti meg egy magyar cápakutató életét? Ma már azért nem akkora kihívás Budapestről Fokvárosba eljutni, mint száz éve.

Az utazások egyszerűbbek, viszont az internet is rengeteget segít. Harminc évvel ezelőtt nagyon más volt a helyzet, most a távolság önmagában már nem jelenthet akadályt. Ha például van egy szakmai kérdésem, tudom, hogy írhatok egy e-mailt egy ausztrál cápakutatónak, akit egyébként az Instagramon követek, és legfeljebb néhány napon belül válaszol. Ez épp a közelmúltban történt, nemcsak választ, hanem releváns fotókat is kaptam, és egy francia szakértő elérhetőségét is megadta, aki egy újabb kontaktot ajánlott Ausztráliából, aki pedig egy kínai kutatóval kötött össze. Elég segítőkész a cápakutatók, sőt, a tengerbiológusok közege, a szakemberek bizalommal állnak egymáshoz. Ennek okát abban látom, hogy pontosan tisztában vannak azzal, milyen mértékű kárt és pusztulást okozott az ember, és az önzetlenségükkel igyekeznek segíteni.

A dél-afrikai projekt ugyan nem jött össze a Covid miatt, de terepen kutatott már?

Dél-Afrikában voltam már korábban, pontosabban a Dél-afrikai Cápakutató Központban, akkor egy hónapon át segítettem be aktuálisan folyó vizsgálatokba, így a populáció-felmérésekbe, a genetikai elemzésekbe, a jelölésekbe. A régió rendkívül gazdag cápafajokban is, sok nagy testű faj található meg, fehér-, tigris-, bika-, makó-, kék-, bronzcápa, illetve macskacápákból is több faj képviselteti magát. Ráadásul a partvonalat alkotó platós szerkezet miatt ezek hibridizációja is szembeötlő, mára már bizonyított is.

Mi volt a legnagyobb faj, amellyel élőben találkozott?

A cetcápa, ez jelenleg a legnagyobb élő halfaj.

Mexikóban, a Csendes-óceánon található Guadalupenál voltunk fehércápa-megfigyelésen, és egy időben láthattuk a két fajt, ami azért volt különleges, mert korábban négy évig nem bukkant fel a térségben cetcápa. Abban a pillanatban nagyobb szenzáció volt, mint a körülöttünk úszó három fehér cápa. A cetcápa szűrögető életmódot folytat, ám tud azért meglepetéseket okozni, mert előfordul, hogy nagyon foglalkoztatják a buborékok. Nem egyszer történt meg, hogy hosszú ideig üldözött búvárt egy-egy példány, ami egy többtonnás állat esetében kissé nyugtalanító.

Mit jelent az, hogy fehércápa-megfigyelésen voltak?

A cápák között sok a vándorfaj, tudni lehet, hogy ezek mikor és hol találhatók meg. Ilyenek a nagy fehér cápák is, amelyek Hawaii, Guadalupe és Kalifornia partjai közötti háromszögben vándorolnak. Mi is egy ilyen ponton voltunk, ahol az adott időszakra jellemző volt a cápák jelenléte.

Egészen olyan, mint a madármegfigyelés, az ember tudja, hogy éppen milyen vándorló fajokkal találkozhat.

Pontosan.

A cápák igen diverzek, mennyire jellemző a kutatókra a fajspecifikáció?

Attól függ, hogy a szakértő milyen kérdésre keresi a választ. Sokan egyetlen fajra fókuszálnak, a fehér cápák például eléggé népszerűek, és óceánszerte jelen vannak Mexikótól az Adrián át Ausztráliáig. Sok még a kérdés velük kapcsolatban, azt például senki sem tudja, hol élnek az újszülött vagy fiatalabb egyedek. Más kutatók több fajra koncentrálnak egyszerre, mondjuk az azok közötti különbségeket elemzik.

Önt mi foglalkoztatja leginkább?

Az elejétől kezdve a táplálkozási metódusuk, a ragadozásuk és legfőképp a viselkedésük, ezt, pontosabban a fajokon belüli és a fajok közötti interakciót kutattam volna Dél-Afrikában különböző környezeti változások függvényében. Evolúciós szinten érdekel, hogy miként alkalmazkodnak. A cápáknál nehéz viselkedési mintákat észrevenni. Ahogy kezd ráállni az ember szeme, az olyan, mintha nyelvet tanulna, és megörülne, amikor megértett egy-egy mondatot. Ilyen apróságokon felbuzdulva aztán még többet akar tudni.

Viselkedésüket tekintve mennyire változatosak a különböző fajok?

A cápák sokféle élőhelyen vannak jelen a hideg vizektől a trópusokig, árapályzónáktól a tengerek mélyéig, megjelenésükben és viselkedésükben is sokszínűek, de azért sok a közös vonásuk. A cápák idegrendszere messze nem annyira centralizált, mint egy emlősé, evolúciós szinten egészen máshol állnak, mint például a kardszárnyú delfin. Eléggé ösztönlények, sokkal könnyebben kiszámítható a reakciójuk, főként a nyílt vízi fajok esetében.

Tekinthető új területnek a cápák viselkedésének tanulmányozása?

A támadások miatt régóta vizsgálják a kérdést. Az emberekkel kapcsolatos eseteknél három támadástípust különböztetnek meg, zsákmányállatoknál pedig kettőt.

Fontos, hogy mi nem szerepelünk a cápák étrendjében, mindig kihangsúlyozom, hogy a cápa nem eszik embert, csak sajnos néha megharapja.

A támadások első kategóriájában, a „hit and run” során az állatok odaúsznak, löknek egyet, aztán távoznak. Nincs kezük, nem tudják megfogni, hogy mi van előttük, ugyanakkor nagyon érzékenyek az érzékszerveik. Amikor taszítanak valamin egyet, abból sok információhoz jutnak, és el tudják dönteni, hogy folytassák-e az érdeklődést, vagy továbbálljanak. Ez áll annak a hátterében, hogy néha nekimennek egy-egy úszónak vagy szörfösnek, viszont nem történik komolyabb baj, esetleg a cápák durva bőre horzsolást okoz.

A második típus a „bump and bite”, itt a bökést követően az állat már harap is. Ez nem támadó, hanem kóstoló jellegű harapás, amelyen keresztül további információkat szerezhetnek, ugyanis rendkívül érzékenyek a fogaik, a szájuk, valamint annak környéke, tele van receptorokkal.  A veszélyes fajoknál, amikor az állkapocs zárul, nagy átlagban egy-egy foghegyre hatvan kilogrammnyi erő is nehezedhet. A harapásukhoz képest vékony a bőrünk és a csontozatunk, ezért az általában amputációhoz vagy elvérzéshez vezet. Ez a típusú támadás felelős a legtöbb halálesetért, és ezért figyelhetőek meg olyan nagy testű fókák is, amelyeken harapásnyomok éktelenkednek. Ezeknél a példányoknál az történt, hogy a ragadozónak a túl sok zsír miatt nem érte meg a zsákmányba több energiát befektetnie, hiszen a sok zsír megemésztése rengeteg energiát igényel.

Végezetül harmadik a lesből támadás, a „sneak”, amikor az állat egyetlen nagy rohamot indít alulról. Ilyenkor egészen kicsi a túlélés esélye, hiszen a ragadozók akár egytonnásak is lehetnek, rendkívül lendületesek és erősek, az ember anatómiai adottságai pedig alkalmatlanok a védekezésre. Az ilyen támadásoknál figyelhető meg a „breaching”, amikor a cápa akár két méter magasra is kirepül a vízből, ilyenkor negyven kilométer/órás sebességet is elérhet, ami egy közel egytonnás példánynál egyszerre félelmetes és lenyűgöző.

Zsákmányállatoknál mi a két fő típus?

Itt a cápa vagy megragadja a prédát, és az az állkapcsok között pusztul el, kivérezteti, vagy megharapja, és aztán követi a szagot, a zsákmány pedig a vérveszteségbe pusztul bele. Utóbbi kevésbé kockázatos stratégia a ragadozó számára, mert kisebb annak az esélye, hogy ő maga megsérüljön. Nagyon fontos számukra, hogy ne sérüljenek, ezért ritka a cápa-cápa harc, territoriális viselkedésnél is inkább felmérik egymást, és az alapján dől el a dominancia.

Léteznek cápariasztó faktorok, Dél-Afrika partjainál például a kardszárnyú delfinek néhány éve elkezdték a fehér cápákat prédálni, kiharapják az olajban gazdag májukat. Ezáltal olyan szagminták kerülnek a vízbe a cápa véréből, amelyektől a többi fajtárs elmenekül. Olyan, GPS-nyomkövetővel felszerelt egyedet is ismerünk, amely egészen Ausztráliáig jutott.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy a fehér cápa az óceánok ura. Azért ezek az esetek árnyalják a képet.

Ahogy korábban is mondtam, egy cápa és egy kardszárnyú nagyon más evolúciós szint. Utóbbiak csapatban, összehangoltan is tudnak támadni, konkrét stratégiáik vannak, ezek egyébként populációk között akár el is térhetnek. Mindenképp a fehér cápák vetélytársai, sőt, ranglétrában akár föléjük is sorolnám őket.

Igaz amúgy a legenda, hogy a fehér cápa gyakran puszta szórakozásból öl?

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy alapvetően ösztönlényekről van szó.

Hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokat keresni állatokban, ez azonban félrevihet minket.

Ha valóban így lenne, akkor mára már egy strandoló sem lenne a tengerekben.

A fehér cápa éppen az egyik legrettegettebb faj. Az állatok mekkora része jelent valójában potenciális veszélyt az emberre?

Több mint ötszáz fajukat ismerjük, ezek töredéke, jellemzően a méretesebbek lehetnek veszélyesek. A kisebbek is tudnak harapni, viszont ezek a sérülések általában nem komolyak. A támadásokért jellemzően ugyanaz a pár tíz faj felelős, ennek pedig az az oka, hogy ezek nyílt vízi állatok, amelyek folyamatosan az éhséghatár szélén vannak, és kevesebb ingerrel találkoznak, mint az aljzaton élő társaik, illetve zsákmányhoz is nehezebben jutnak. A dajkacápák étrendjét kagylók, rákok, halak alkotják elsősorban, ezek mind megtalálhatók a közvetlen környezetükben. Egy nyílt vízi fajnál ez nem így van, hiszen a nagy kékben akár több ezer méteres mélység is lehet, a zátonyoknál pedig helyhez kötöttek az állatok.

Elérhetőek olyan adatbázisok, amelyek egy-egy év cápatámadásait gyűjtik össze. Tavaly világszerte nem egészen hatvan kiprovokálatlan esetet dokumentáltak. Mit jelent itt a kiprovokálatlan szó?

Azt, hogy az ember nem kereste a kontaktot, nem akarta megsimogatni vagy bántani az állatot, hanem csak összekerültek a cápa természetes közegében.

Inkább a búvárok vagy a strandolók körében gyakoribbak a támadások?

Búvároknál nagyon ritkák. Merüléskor lent vagyunk a cápa szintjén, nincs meg az a felszíni csapkodás, amely egy sérült, kiszolgáltatott állat kapálózására hasonlít. Azok a rezgéshullámok, amelyek akkor képződnek, amikor egy fürdőző megtöri a víz felszínét, szinte azonosak egy sérült állat evickélése által generált rezgésekkel.

Mi lehet az oka annak, hogy egy-egy cápatámadás híre sokszor az egész világsajtót bejárja, és a jóval gyakoribb, halálos kígyómarásokról például sokkal kevesebbet cikkeznek?

A cápák megítélésében 1975-ben jött egy óriási fordulat, ekkor jelent meg Steven Spielberg A cápa című filmje. Utólag a rendező bocsánatot is kért, egyáltalán nem akarta ezt a hatást elérni. A film annyira jól sikerült, hogy beültette az emberek agyába a cápáktól való félelmet. Azért azt is hozzá kell tenni, hogy a legtöbb faj megjelenése emberi szemmel nem túl szimpatikus: nagy, fekete szemek, vicsorgás. Ehhez képest a delfinek mintha mosolyognának, ezért kedvesnek tűnnek, pedig valójában azt sem tudják, mi az a mosolygás. Fontos továbbá, hogy a tenger nem a mi területünk, és ezt valahogy nem bírjuk elfogadni, nehéz elviselni, hogy egy állat itt megtámadhat minket.

Azoknak, akik rettegnek a cápáktól, elég egyetlen tényt figyelembe venniük: ha tényleg annyira veszélyesek lennének, és direkt támadnák az embert, üresen állna minden strand, ahol csak előfordulnak, márpedig mindenhol előfordulnak.

Az éves támadások száma változó, most épp hatvan körüli, az esetszámhoz számos faktor hozzájárul. Egyiptomban például a szállodák és a szafarihajók sokszor a tengerbe ürítik a szennyvizet és az ételmaradékokat, ami az erős szaggal odavonzza az állatokat. Tényező az is, hogy a túlhalászat következtében ürülnek a tengerek, kevesebb hal van, a cápák pedig éhesek, új területekre kell bemerészkedniük a táplálék reményében.

Az biztos, hogy sok a városi legenda velük kapcsolatban, többen például úgy hiszik, hogy megérzik az emberi vér szagát, és emiatt támadnak. Tény, hogy kiváló a szaglásuk, evolúciós szinten ugyanakkor sosem találkoztak embervérrel, egyszerűen nem számítunk náluk zsákmánynak. Számos vizsgálat igazolta, hogy százszázalékos bizonyossággal teljesen közömbös számukra a vérünk, Dél-Afrikában kisebb cápafajok esetében ezt én magam is teszteltem. Ennek ellenére még mindig terjed ez a hibás gondolat. 2018-ban az egyiptomi Hurghadánál, ahol idén nyáron egy orosz férfit ölt meg egy cápa, volt egy másik halálos támadás, egy cseh turistával végeztek tigriscápák. Az esetről készült jelentésben szerepelt, hogy a támadás előtt az áldozat megvágta a lábát, pedig a két eseménynek semmi köze egymáshoz. Ha halvér van a vízben, az egészen más, hiszen ott prédánál van szó.

A Cápasuli állatai gondolom cseppet sem veszélyesek.

A Cápasuliban dajkacápa fajokkal találkozhatunk. Van két homokszínű, illetve négy rozsdás dajkacápa, ezek az állatok kifejezetten barátságosak, mondhatni, a cápákhoz képest magas a toleranciaszintjük, ami a habitusukból adódik. Többek között a Karib-térségben és a Maldív-szigeteknél honosak, napközben általában nyugodtan fekszenek az aljzaton. Ami érdekes, hogy a többi fajtól eltérően csoportokban élnek, és ügyelnek egymás utódaira, ezért hívják őket dajkacápáknak. Nem élnek nagy mélységben, könnyedén elérhetők, és emiatt jól megfigyelhetők, emellett kamerákkal is lehet tanulmányozni őket.

A közvetlen kontakt milyen gyakori velük az akváriumban?

Heti ötször van etetés, ilyenkor két-három búvár merül, akik kézből etetnek.

Provokációról ezeknél a cápáknál nem is beszélhetünk?

Nem, ugyanakkor mindig szem előtt kell tartani, hogy cápákról van szó, és nem kölyökkutyákról. Fontos, hogy tiszteljük őket, a búvárok pedig mindig betartsák a szabályokat, következetesnek kell lenniük. A Cápasuli nagy hangsúlyt fektet az állatok környezetgazdagítására, ennek részei a különböző tréningprogramok is.

Mit tud egy tréningezett példány, és hogyan tanítják őket?

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy itt nem idomításról van szó. A tréning pozitív megerősítés révén zajlik. A cél eredetileg az volt, hogy a rendszeres állatorvosi vizsgálatok az állatok számára stresszmentesen történjenek, ne kelljen őket kergetni, nyugtatózni. Ezeket a vizsgálatokat muszáj elvégezni az egészségük érdekében.

Kókuszdiókkal kezdtük el tanítani őket arra, hogy kijöjjenek az akvárium sekélyebb részére. A kókuszdiókat a partról tartva a vízfelszínen összecsörgettük, ennek egyedi hangja van. Amikor az állatok felfigyeltek, és közelebb jöttek, megjutalmaztuk őket takarmánnyal, míg végül megtanulták, hogy ez a bizonyos hang jutalommal párosul, rájöttek, hogy a kókuszdiókra érdemes feljönni.

Egyedi jeleket készítettünk négy dajkacápának, még meg is vannak a tréningtáblák.  Mind a négy példány saját, egyedi geometriai szimbólumot kapott. Ezek az állatok kontrasztlátók, színeket nem igazán érzékelnek, a feketét és a fehéret viszont nálunk sokkal jobban látják. Erre alapoztunk, amikor megterveztük a mintákat. A táblák helyzetét folyamatosan cseréltük, nehogy helyhez kössék azokat, így következtetni tudtunk arra, hogy felismerik-e a saját jelüket.

Érdekes eredmény jött ki: a négy példány nem azonos ütemben tanult, különböző személyiségjegyek mutatkoztak, valamelyik eminensként, valamelyik bátortalanul viselkedett.

Azért ez túlmutat azon, hogy egyszerű ösztönlények.

Egyértelműen.

Nagy felismerés volt, hogy a négy cápa négy eltérő karakter?

Igen. Érdemes hozzátenni, hogy állatok esetében a személyiségvizsgálat mindig komoly vitát kavar a biológusok körében. Egy időben az volt a nézet, hogy egy állatnak nem lehet személyisége, az utóbbi évek kutatásai azonban azt mutatják, hogy igenis van, még a pókoknál is.

Önnek milyen a kapcsolata a Cápasuli lakóival?

Nagyon régen etettem őket. Viszont azt régebben észrevettem, hogyha két-három hétig nem merülök velük, akkor kicsit elkerülnek, amikor újra találkozunk, de ennyi kihagyás után én is nehezen tudom megkülönböztetni a rozsdásokat. Aztán újra megszoknak, és ismét befogadnak.

Ezt csak akváriumi állatoknál lehet megfigyelni?

Amennyiben egy területre rendszeresen kilátogat egy kutató, és ott rendszeresen visszatérő példányokkal találkozik, akár a természetben is tapasztalható.

Az emberi szem mi alapján tudja megkülönböztetni az egyedeket?

Apróságokból, az egyik kicsit barnásabb, a másikon van egy folt, a harmadiknál taréjszerű színeződés van, a negyedik meg picit kisebb. Az evési habitusuk is más, az itt látható Döme például kicsit szeleburdibb.

Miként zajlanak azok a bizonyos vizsgálatok, amelyekre tréningezték az állatokat?

A tanítás során hozzászoktatják a cápákat a vizsgálati eszközökhöz, például a ponyvákhoz. Amikor aztán jön egy ultrahangvizsgálat, az állat már rá mer úszni a ponyvára, és hagyja, hogy az állatorvos elvégezze a vizsgálatot. Fontos a fokozatosság, és ha nem szükséges a vizsgálat, akkor is folytonos megerősítés kell, hogy az állatban ne múljon ki a feltételes reflex.

A hátrafordítós módszer tényleg működik, le lehet így nyugtatni egy cápát?

Működik, ugyanakkor nagyon nehéz és változó, hogy melyik faj hogyan reagál, egyes fogások, így a hátúszó tövének megragadása vagy a farokvég visszahajlítása pedig kifejezetten drasztikus lehet az állatra nézve. A legismertebb fogás az orr-rész ingerlése, itt számtalan receptor helyezkedik el. Egyébként nem egyszerű, ha hátrafordításról van szó, a művelet a farok megemelésével is együtt jár, ilyenkor a vér előretódul, épp az orrba, ezáltal a cápa egyfajta kábult állapotba kerül.

Nem káros ez az állatokra nézve?

Nem, ez egy evolúciós tulajdonság, a cápák párzásából következik. Amikor egy hím megközelít egy nőstényt, amelyikkel párzani szeretne, akkor az a célja, hogy a hátára fordítsa, ily módon tud ugyanis párosodni vele. Számunkra kicsit erőszakosnak tűnhet a cápanász, de nem kell félteni őket.

A Cápasuliban csak hímek laknak?

Nem. Döme, hím, ott pedig a nősténytársa, Bömbi. Szimpatizálnak egymással, vannak jelek a románcra, az állatkert bízik benne, hogy egy párt alkotnak majd. Általában éjszaka aktívak, nehéz jól nyomon követni a kapcsolat alakulását, de mindenki bizakodó. A gondozóknak ők olyanok, mintha a gyerekeik lennének, és mindig a legjobb szándékokkal viseltetnek az állatok felé.

Ha egyszer párt alkotnak, utódaik is lehetnek?

Igen, erre fel is készült a Cápasuli. Az utódok valószínűleg itt maradnak majd, az akváriumban biztosítva van számukra a túlélés. Egy dajkacápát sem lehet csak úgy kiengedni egy számára idegen populációba, ahogy az ember sem tud egykönnyen beilleszkedni egy zárt körbe.

Az akváriumban szétnézve elég sok faj lakik itt, és nem csupán cápák. Ezek direkt úgy vannak kiválogatva, hogy ne fenyegessék egymást?

Így van, azt elég alaposan kikutatták már, hogy miket lehet együtt tartani. Előfordul, hogy két nem összepasszoló fajt tesznek egy vízbe, aminek következménye is lesz. Azt is tudjuk, hogy egyes cápafajokat, így a fehér cápát, a bikacápát és a tigriscápát nem szabad akváriumban tartani. Méretük miatt még megoldható lenne a dolog, ám ezek az állatok nem etethetők, akkor táplálkoznak amikor akarnak. Más fajjal nem lehetne egy térben elhelyezni őket, és további probléma, hogy van, amelyik vándorló. Voltak próbálkozások, például Kaliforniában és a Távol-Keleten, de két hét után olyan rossz állapotba kerültek a példányok, hogy vagy elpusztultak, vagy szabadon kellett engedni őket a túlélésük miatt. Ez az oka annak, hogy az akváriumokban főként kisebb állatokat, például bambuszcápákat látni vagy pedig az óriásiakban nagy, de kevésbé agresszív fajokat.

Több állatkerti projekt zajlik, amelyekben veszélyeztetett emlősöket próbálnak szaporítani. Az akváriumoknak lehet feladatuk a cápák megóvásában?

Abszolút, 2021-ben kezdődött az óceánok évtizede azzal a céllal, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak a tengeri élőlények. Hihetetlen mértékben pusztítjuk a tengereket és azok élővilágát, az elmúlt hatvan évben a cápák egyedszámának kilencvenöt százalékát kiirtották, óránként mintegy tizenegyezer példány veszik el a halászat miatt.

Célzott vagy járulékos fogás áldozatai?

Sajnos többnyire célzott.

A cápauszonyok a feketepiac legdrágább tételei, jövedelmezőbb biznisz ez, mint a drog- és a fegyverkereskedelem.

Főként Délkelet-Ázsiában virágzik az üzlet?

Világszerte, az Egyesült Államoktól Japánig, sőt, még Európában is. A Távol-Keletről indult az egész, ott ennek hagyománya van, ha esküvőt tartanak, akkor cápauszony-levest szolgálnak fel, hogy az ifjú pár gazdag és bőséges életet éljen. Idővel más régiókban ez kulináris élvezetté vált, egy kis szimbolikája is van, hogy a cápa veszélyes, az ember mégis képes megenni. Folyamatos a kereslet, a halászat pedig egészen iszonyatos körülmények között zajlik. A kifogott állatok uszonyait levágják, majd a már úszni képtelen állatokat visszalökik a vízbe, ahol azok tehetetlenül süllyednek a mélybe, miközben megfulladnak. A gyakorlat mögötti elv egyszerű: minél több cápauszonynak kell elférnie a hajón.

A pusztítás ökológiai következményeit látjuk már?

Hihetetlenül súlyos hatása van a cápák hiányának, hiszen a zátonyok csúcsragadozóiként kordában tartják a táplálékpiramist. Az alattuk élő fajoknak, így a tűzhalaknak lassan nincsenek természetes ragadozóik, el is terjednek a tengerekben. Ez aztán beavatkozást követel, Ausztráliánál egyes helyeken legálisan lehet halászni a tűzhalakat, sőt, néhol pénzt is adnak ezért.

A természettudomány hőskorához képest nagyot fordult a terület, ma egyre több kutató nemcsak megfigyelőként, hanem aktivistaként is tevékenykedik. Ön betöltene ilyen szerepet?

Tisztelem azokat, akik így dolgoznak, mert a szavuk ereje nagy hatással bír. Én az időmet a már említett módon igyekszem hasznosan eltölteni és segíteni.

A tudomány tehát felismerte már a cápák jelentőségét. El tud képzelni egy, a bálnavadászat nemzetközi betiltásához mérhető összefogást, amely a cápákat védi?

Vannak próbálkozások, mint a STOP FINNING EU, vagy anno Barack Obama amerikai elnök is kibővítette a csendes-óceáni térségben a cápahalászat tilalmi zónáját, más országok halászhajói viszont felsorakoznak erre a vonalra. Az állatok, főként a vándorfajok nem tudják, hogy meddig úszhatnak. Globálisan kellene egységesen fellépni, de ez igen nehéz feladat.

Személyes tapasztalata alapján a híres Spielberg-film óta eltelt évtizedekben volt javulás a cápák közmegítélésében?

Volt egy nagy mélypont, az elmúlt pár évben azonban egyre több embert foglalkoztak a cápák valós lénye. Kezdik belátni, hogy nem azok a vérszomjas, hideg ragadozók, amelyek minden áron embert akarnak enni, hogy ugyanúgy az óceán, a tenger részei, mint a bohóchalak. Ebben sokat segítenek az akváriumokban, így a Cápasuliban bemutatott fajok, látják a látogatók, hogy búvárok úsznak körülöttük, etetik őket, nincs támadás. Ma már egy állatkertnek éppen ez az egyik legfontosabb feladata, megmutatni a fajokat, tudatosságra tanítani velük az embereket. Alakul a gondolkodás, ám néha azért jön egy-egy film, ami ártó hatású.

A kontextusba nem helyezett cápatámadásos hírek is rontanak a helyzeten?

Egyértelműen. Az ember saját magát helyezi az első helyre, mi uraljuk a bolygót, és emiatt, ha egy másik faj bántalmaz minket, kényszert érzünk, hogy tegyünk valamit, és ritkán okoljuk magunkat.

Legutóbb, a júniusi egyiptomi támadásnál az érintett tigriscápát utóbb befogták, majd felvágták, az emberi mulasztásról azonban kevesebb szó esett, noha az áldozat az interneten keringő videó alapján gyanúsan tilosban járt. Az eset tragikus, viszont némi odafigyeléssel mindig csökkenthető a kockázat, sőt, akár meg is előzhető.

Van tanácsa azoknak, akik cápák által lakott vizekbe készülnek?

Mindenképp érdemes tájékozódni, hogy milyen fajok lakják az adott környéket, emellett azzal is számolni kell, hogy az ember búvárkodni vagy fürdőzni megy, hiszen más típusú találkozások történhetnek. A helyieknél sem árt érdeklődni, hogy volt-e mostanában cápaészlelés, vannak-e cápahálók vagy egyéb védekezési eszközök.

Ha a strandoló cápát észlel, a lehető legrövidebb úton el kell hagynia a vizet, amennyiben pedig erre nincs lehetősége, szemét végig tartsa az állaton. Sosem szabad hátat fordítani nekik, mert azt kihasználhatják. Ajánlott továbbá minél nagyobbnak mutatni magunkat, és ez a búvároknál is igaz. Akár kicsit a cápa felé is lehet indulni. Nyilván ezt nehéz megvalósítani, amikor az ember nem számít rá, és egyszer csak egy három méter hosszú tigriscápával találkozik, de tényleg segíthet a túlélésben. A medvénél is azt szokták mondani, hogy amennyiben az felénk szalad, rohanjunk mi is felé üvöltve, határozottan.

Ugyanakkor, aki meg azért megy az adott helyszínre merülni, hogy tigriscápát láthasson, az alig várja, hogy a találkozás megtörténjen. Számomra semmihez sem fogható érzés, amikor egy fehér cápával, pöröllyel vagy kék cápával merülhetek. Látni a több millió év evolúciójának az eredményét, egyszerűen csodálatos az állatok szemébe nézni.