Kultúra

Tényleg az atombomba vetett véget a második világháborúnak?

Universal History Archive / UIG / Getty images
Universal History Archive / UIG / Getty images
Az Oppenheimer hatására újra felelevenedtek az atombomba bevetését övező történészi viták. Mekkora szerepe volt valójában a Hirosimát és Nagaszakit ért atomcsapásnak a japán megadásban? A bombától vagy Sztálintól ijedtek meg jobban a japánok? És mi lett volna, ha mégsem dobják le azokat a bombákat?

Az év egyik legnagyobb eddigi mozisikere Christopher Nolan Oppenheimer című filmje, melynek köszönhetően újra téma lett a J. Robert Oppenheimer „főművének” tartott atombomba is. Nolan nagyszabású életrajzi filmje újra felszínre hozta azokat a vitákat, melyek az atombomba bevetését övezik. A film is azt a legelterjedtebb nézetet népszerűsíti, miszerint az 1945. augusztus 6-án Hirosimára, majd három nappal később Nagaszakira dobott bombák vetettek véget a második világháborúnak, és Japán a két, addig ismeretlen fegyver pusztítása hatására döntött a feltétel nélküli megadás mellett. Ezt azonban számos történész is vitatja, és ezek a viták az Oppenheimer bemutatása után újra felerősödtek.

Hirosima egy pusztító bombatámadás volt a sok közül

A történész Gar Alperovitz még a hatvanas években keltett nagy feltűnést azzal a felvetésével, hogy mivel Japán már egyébként is a megadást fontolgatta, az atombomba bevetése szükségtelen volt, és az USA célja kizárólag a Szovjetunióval szembeni katonai fölényének demonstrálása volt. Ezt többen is vitatják (lásd a nukleáris hadviselés történésze, Alex Wellerstein informatív blogbejegyzését), köztük Ward Wilson, a nukleáris leszerelésért kampányoló British American Security Information Council szakértője is, aki viszont azt is legendának minősítette, hogy az atombomba hozta volna el a háború végét.

Wilson három érvet is felsorakoztatott: egyrészt szerinte nem stimmel az időrend, mivel a japán kormány legbefolyásosabb tagjaiból álló Legfelső Tanácsot augusztus 9-én hívták össze, hogy a megadásról tárgyaljanak. Azaz három nappal Hirosima után, viszont órákkal Nagaszaki bombázása előtt. Wilson szerint ezért Nagaszaki tehát kizárható, a Hirosima utáni napon viszont elutasították a testület összehívására vonatkozó kezdeményezést, pedig a japán vezetés már a támadás napján pontos információkat kapott a várost ért csapásról, ráadásul tisztában volt azzal is, hogy az amerikaiak atomfegyver kifejlesztésén dolgoznak (a japánoknak is volt atomprogramjuk).

Japán szemszögből ráadásul a két atomtámadás nem tűnt rendkívüli csapásnak: 1945 nyarán ugyanis már javában zajlott a világtörténelem egyik legintenzívebb városromboló hadjárata, melyet az amerikai hadsereg légiereje hajtott végre japán városok ellen.

Ezek túlnyomó többsége hagyományos bombatámadás volt ugyan, de ezek a gyúlékony anyagból (jellemzően papírból és fából) épült japán lakóépületek alkotta városokban sokkal nagyobb pusztítást okoztak, mint Európában. Jó pár japán nagyvárosban a gyújtóbombák legalább akkora, ha nem nagyobb károkat okoztak, mint az atomfegyverek Hirosimában és Nagaszakiban.

MPI / Getty Images Nagaszaki atombomba támadás után 1945. augusztus 19-én.

Azaz a japán kormány – mely egyébként sem sokat törődött a civilek életével – szemszögéből az atomtámadás egy volt a sok pusztító bombázás közül, az uralkodó hozzáállás pedig az volt, hogy az emberek fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy naponta bombázzák őket, és ez inkább az elszántságukat erősíti.

Jobban féltek a japánok Sztálintól, mint a bombától?

Természetesen a japán hadvezetés is tisztában volt azzal, hogy a háborút elvesztették, ám a feltétel nélküli megadást mindenképpen el akarta kerülni, hiszen Európában akkor már megkezdődött a nácik felelősségre vonása, arról nem is beszélve, hogy sokan attól is tartottak, az amerikaiak számára Hirohito császár sem szent, és akár őt is elmozdítják a hatalomból. A japán vezetők abban reménykedtek, hogy valahogy elkerülhetik a háborús bűnökkel kapcsolatos pereket, megtarthatják kormányformájukat, és a meghódított területek egy részét is. Ezért arra építettek, hogy az amerikaiak visszariadnak a Japán elleni inváziótól, mert az borítékolhatóan óriási veszteségekkel járt volna.

A japán hadvezetés a védekezésben kulcsszerepet szánt a legütőképesebbnek tartott japán egységnek tartott Kvantung-hadseregnek, mely Mandzsúriában állomásozott. Mivel a Szovjetunió nem állt hadban Japánnal, illetve a két ország között megnemtámadási egyezmény volt érvényben, Mandzsúriát nem fenyegette közvetlen veszély, ezért elvben működhetett is volna a Kvantung-hadsereg átcsoportosítása a szigetországba. Sőt, a japánok abban is bíztak, hogy esetleg maga Sztálin közvetíthetne a fegyverszünet érdekében, hiszen neki sem állhat érdekében, hogy a térségben túlságosan megerősödjön az Egyesült Államok.

Tévedtek: a Szovjetunió is hadat üzent (mint ahogy arról korábban titokban megállapodtak az amerikaiakkal), és augusztus 9-én éjfél után a csapatai támadásba lendültek. Ez nemcsak azt jelentette, hogy összedőlt a japánok haditerve, hanem merőben új helyzetet teremtett azért is, mert a szovjet támadás Hirosimával és Nagaszakival szemben stratégiai jelentőségű volt, hiszen a második frontot nyitó Vörös Hadsereg akár tíz-tizenöt napon belül is partra szállhatott volna Hokkaido szigetén, míg az USA leghamarabb novemberre tervezte csak az inváziót. Wilson következtetése az, hogy a szovjet hadüzenet hatására ült össze a Legfelső Tanács, mely több napos vita és egy sikertelen puccskísérlet után elfogadta a feltétel nélküli megadást, melynek hírét Hirohito császár augusztus 15-én rádióbeszédben közölte a közvéleménnyel. (Ez volt Oliver Stone egyik problémája is a filmmel.)

Ann Ronan Picture Library / Ann Ronan Picture Library / Photo12 / AFP Hirohito császár Tokió romjai között sétál 1945-ben.

Wilson szerint az atombomba viszont mindkét félnek kényelmes indok volt: a japánok hivatkozhattak egy félelmetes, példátlan csodafegyver megjelenésére, és nem mellesleg végre ők maguk tűnhettek áldozatoknak azután, hogy éveken keresztül tele volt a kegyetlenkedéseikkel a világsajtó, Amerika pedig az új fegyvernek köszönhetően az egyedüli szuperhatalomként kerülhetett ki a háborúból, és egyébként sem szolgálta volna az érdekeit az az érv, hogy végső soron Sztálin vetett véget a háborúnak. Pláne, hogy ez így túlzó és leegyszerűsítő magyarázat: Alex Wellerstein kilenc eseményt is felsorol, melyek alig pár nap leforgása alatt játszódtak le, és amelyek valamilyen formában mind-mind elősegítették a feltétel nélküli megadást. Ezek közül egy a szovjet támadás, egy Hirosima és egy Nagaszaki, de ezek a többi eseménnyel együtt, egyszerre kényszerítették ki a háború végét, nem lehet tehát csak az egyikre leszűkíteni.

Nehéz elképzelni, hogy ne használták volna a bombát

Branislav Slantchev, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem politológia professzora most a film bemutatója után elevenítette fel újra az atomfegyverek második világháborúban játszott szerepéről szóló vitát. Ő amellett érvel a Twitter-bejegyzésében, hogy Sztálin Hirosima hatására hozta meg a döntését az augusztus 9-i invázióról – eredetileg augusztus közepére tervezték –, mivel attól tartott, hogy a japánok megadják magukat, mielőtt a Szovjetunió bevonulhatna, és így lemaradna a zsákmány felosztásáról. Vagyis Slantchev szerint igenis volt szerepe a két atombombának a háború lezárásában, csak nem olyan közvetlen, ahogy azt a közhiedelem tartja.

Slantchev azt is megjegyzi, hogy

nem igazán volt vita arról, hogy az atomfegyvereket be kell-e vetni. Nehéz elképzelni, hogy az amerikai elnök ne használta volna azokat, ha ezzel több százezer amerikai életet lehetne megmenteni. Mindkét fél versenyben volt, hogy elkészítsék, és mindketten használták is volna azokat.

Ezt az utóbbi felvetést gondolta aztán tovább Paul Poast, a Chicagói Egyetem politikatudományi tanszékének docense, aki arra volt kíváncsi, mi történt volna, ha az Egyesült Államok mégsem vetette volna be a bombákat (ezt hosszabban is kifejti Dan Snow történelmi podcastja vendégeként). Japán szerinte is előbb-utóbb kapitulált volna, de az atombombák előbbre hozták a háború befejezését, és felgyorsították a békefolyamatot. Egy másik lehetséges következmény szerinte, hogy abban az esetben, ha a háború elhúzódik, a szovjetek akár a mai Japán egyes területeit is megszállták volna, és Japán ma ugyanúgy két részre lenne osztva, mint Németország volt, vagy most a koreai félsziget.

Keystone / Getty Images Hirosima az atombomba támadás után.

Paul Poast arra is emlékeztet, hogy az Egyesült Államok később két esetben is komolyan fontolgatta az atomfegyverek bevetését, de sem a koreai háborúban, sem pedig Vietnámban nem került erre sor, láthatóan egyik későbbi amerikai elnök sem merte megsérteni a nukleáris tabut.

Nagyon valószínű, hogy ez a tabu nem alakult volna ki, ha nem dobják le az atombombákat Japánra, és nem tudatosul a bomba kegyetlensége

– írja Poast, utalva rá, hogy jó eséllyel valamikor máskor vetették volna be az atomfegyvert. Arra is kitér, hogy a szovjetek, majd mások ugyanúgy kifejlesztették volna a saját bombájukat, ha nincs Hirosima.

„Hogy mindezek egy jobb vagy rosszabb világot eredményeznek-e, mint amiben most élünk, nehéz megválaszolni” – fejezi be a bejegyzését Paul Poast.

Voltak-e alternatívái a bombák ledobásának?

Végül az is kérdés, milyen más lehetőségei lett volna az amerikai hadvezetésnek a két atombomba bevetése helyett? Alex Wellerstein egy korábbi bejegyzésében felelevenítette, hogy Szilárd Leó vezetésével több tudós is amellett érvelt, hogy a bombát nem szabadna élesben bevetni, helyette demonstráló céllal kellene felrobbantani úgy, hogy áldozatai ne legyenek (például a Tokiói-öböl fölött), viszont a japánok tisztában legyenek a pusztító hatásával.

Utal az írásában arra is, hogy Truman elnök nem hallgatott azokra a hangokra (például Churchillre vagy saját hadügyminiszterére, Henry Stimsonra), akik szerint biztosítani kellett volna a japánokat arról, hogy a császárt a helyén hagyják, mely elősegítette volna a megadást (a potsdami nyilatkozat ugyanis arra utal, a megadás feltétele, hogy elmozdítsák a demokrácia akadályait). És persze várhattak volna arra is, hogy a szovjetek a megállapodásnak megfelelően belépnek, de Trumanék el akarták kerülni, hogy Sztálin Japán egy részére is rátegye a kezét.

Mit gondoljunk ezekről az »alternatívákról«? Nem feltétlenül azt, hogy a múltban élesebben kellett volna látniuk az embereknek. Vagy hogy az ő aggodalmaik a miénkkel azonosak lettek volna: akár tetszik, akár nem, az ezekben a döntésekben részt vevők minden bizonnyal alacsonyabbra értékelték a japán civilek életét, mint az amerikai katonákét, ahogy az a háborúban szokás

– írta Wellerstein, aki emlékeztet rá:

„Ezt a történelmet nem annyira az »elkerülhetetlen« események vagy a »könnyű« döntések statikus halmazának kell tekintenünk, hanem a lehetőségek, motivációk és lehetséges kimenetek árnyalt gyűjteményének.”

Ajánlott videó

Olvasói sztorik