Ahogy az borítékolható volt, az idei cannes-i filmfesztiválon a Rendezők Kéthete-szekcióban szervezett Quentin Tarantino-eseményre kellett a leghosszabban sorban állni a tűző napon, itt ment a legnagyobb könyöklés a jó ülőhelyekért és a biztonsági emberek csak itt próbálták a teremben folyamatosan cirkálva elérni, hogy a közönség ne fotózzon és videózzon. A hatvanéves rendező kicsit testes, apukás farmert és viseltesnek tűnő fekete zakót öltött magára, de az energiája jobb, mint valaha:
A háromórás program első felében levetítették a Tarantino által választott meglepetést, John Flynn 1977-es Mennydörgés (Rolling Thunder) című bosszúfilmjét, méghozzá 35 mm-es kópiáról, ami különleges élmény ugyan, de a hangminőség annyira rossz volt, hogy néha nem lehetett érteni a dialógot. Tarantino elmesélte, hogy „az anyámmal és az akkori férjével láttam először a filmet 1977-ben. Nem is erre voltam igazán kíváncsi, hanem A sárkány közbelépre, amivel párban vetítették. Azt már az összes osztálytársam látta, de nekem addig kimaradt. Már mindent elmeséltek róla előre, így az nem is volt olyan nagy élmény, és amikor elkezdődött a Mennydörgés, rögtön meg is feledkeztem A sárkány közbelépről.”
A vetítés után másfél órás beszélgetés következett Tarantinóval, aki elmondta a Mennydörgés kapcsán azt is, hogy „emiatt a film miatt éreztem először azt, hogy filmkritikus lehetek. Kinéztem a telefonkönyvből John Flynn számát, felkerestem, és interjút készítettem vele. Aztán még sokszor újranéztem különböző közönségekkel, és figyeltem a reakciókat is. Még ma este is észrevettem apróságokat a filmben, amiket korábban nem.”
A Mennydörgés egy amerikai katonatisztről szól, aki hét év vietnámi hadifogság után hazatér, és nem sokkal később fegyveres betörők lemészárolják a családját. A veterán bosszúhadjáratra indul, ami véres leszámolásban kulminálódik egy mexikói bordélyházban. A forgatókönyvet eredetileg Paul Schrader írta nem sokkal a Taxisofőr után, de végül egy átdolgozott verziót forgattak le. „Schrader a mai napig nem vállalja fel a filmet, ahogy én sem vállalom Oliver Stone Született gyilkosokját nagyon hasonló okokból. A sztori majdnem ugyanaz, mint az eredeti forgatókönyvben, de mások a figurák. Schradernél a főhős és a főhősnő is rasszista. A bordélyházig a bosszúfilmek szokásos narratíváját követi, de szemben a filmmel, a könyvben a végén mindenkit megölnek a bordélyházban, a kurvákat és a vendégeket is, kiderül, hogy tök őrültek. Schrader panaszkodott, hogy a fasiszta bosszúfilmek kritikáját írta meg, erre csináltak belőle egy fasiszta bosszúfilmet. Én erre azt mondom, hogy a Mennydörgés tényleg fasiszta bosszúfilm, de a legjobb.”
Természetesen rögtön jött a kérdés Tarantino filmjeinek erőszakosságáról, és hogy van-e olyan filmes erőszak, amit nem tart indokoltnak.
Európai és ázsiai filmekben előfordul, hogy állatokat ölnek, én ennél meghúzom a határt. Nem ölök állatokat a filmjeimben, mert a moziban nem azért fizetek, hogy valódi halált lássak. Nem igazi a vér, csak hülyéskedünk, és normális esetben nem sérülnek meg az emberek. Még rovarokat sem ölnék filmben.
Hozzátette cím említése nélkül, hogy látott már olyan horrorfilmet, amit szükségtelenül erőszakosnak talált, „de ott is inkább az volt a baj, hogy nem volt elég jó a film. Ha valamit megmozdít bennem, még ha az a valami kellemetlen is, akkor van létjogosultsága.”
Eszébe jutott viszont egy példa arra, amikor erkölcsi kivetnivalót talált egy filmben: „A Férfias játékokban az IRÁ-s Sean Bean bosszút esküszik Harrison Ford ellen, aki nemcsak a számítását húzta keresztül, hanem a fivérét is megölte. Ez szerintem az ő szempontjából teljesen érthető. De a filmkészítők direkt pszichopatának ábrázolják, nem hagyták meg nekünk az esélyt, hogy egy kicsit is megértsük a figurát. Ezen megbotránkoztam.”
A beszélgetés egyik apropója Tarantino tavaly megjelent Cinema Speculation című könyve volt, amely saját filmkritikáit és esszéit gyűjti össze. A könyvben természetesen kitér egyik nagy kedvencére, Brian De Palmára (A sebhelyesarcú, Carrie, Megszállottság) is. „A nagy filmesek, akikre felnézett az én generációm, Steven Spielberg, Martin Scorsese, Brian De Palma voltak. Én nem vagyok az a típus, aki a suliban a legnépszerűbb lányra hajt rá, nyilván nem a legnépszerűbb rendező lesz a kedvencem. Spielbergen vagy Scorsesén nem lehet akkorákat veszekedni, ám De Palmát sokan utálták, rajta lehetett. »Ez a csávó mindent Hitchcocktól lopott, egy nagy szar!« »Te vagy a nagy szar!« Szórakoztató volt a pártjára állni.” Hozzátette, hogy szereti De Palma humorát és azt is, hogy a vizualitás a legfontosabb számára. „Nem csinál olyan filmet, amiben két ember ül egy asztalnál, és beszélget. Velem ellentétben.”
Tarantino elmélázott azon is, hogy mi lett volna, ha De Palma rendezi a Taxisofőrt: „Scorsese csinálta meg ennek a filmnek a lehető legjobb változatát. De Palma viszont nem engedte volna, hogy a stúdió beleszóljon, és kikössék, hogy a strici [akit végül Harvey Keitel játszott] nem lehet fekete. Állításuk szerint társadalmi kompromisszumot hoztak. Ezt nagyon ellenzem, ha a nézők nem tudják kezelni a tényt, hogy a strici fekete, hát kibaszottul sajnálom. De valójában nem is erről volt szó, csak a producerek érezték magukat kényelmetlenül a gondolattól.”
A moderátor (Julien Rejl a Rendezők Kéthete vezetője) felvetette, hogy Tarantino filmjeiben visszatérő elem a valóság kijavítása bosszú által, ami a Halálbiztosban, a Becstelen brigantykban és a Volt egyszer egy… Hollywoodban is megjelenik. „A Becstelen brigantyk alapötlete egyáltalán nem az volt, hogy a végén megölik Hitlert. De sarokba szorítottam magam az írásnál. Nem akartam úgy befejezni a finálét, hogy kimenekítik Hitlert, és az is nagyon béna lett volna, ha kiderül, hogy nem az igazi Hitler volt ott, csak egy hasonmás. Egyik éjjel 3-kor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megölném Hitlert. Megtehetem vajon? Az én sztorim, megtehetem. Egy papírra felírtam, hogy »kurvára öld meg és kész«. Otthagytam az asztalomon, és lefeküdtem aludni abban a reményben, hogy reggelre megvilágosodom, hogy jó ötlet-e. Arra keltem, hogy igen, az. A Volt egyszer egy… Hollywoodnál más volt a helyzet, azt tényleg kifejezetten azért írtam, hogy megmentsem Sharont és végezzek Mansonékkal.”
Tarantino utolsónak szánt, tízedik mozifilmje egy filmkritikusról fog szólni, de erről még nem árult el többet.
Ahogy itt ülök a mikrofonnal a kezemben, erős kísértést érzek, hogy idézzek a figurák monológjaiból, de mégsem fogom megtenni. Várnotok kell, míg kész lesz.
