A kormány újfent bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a katás adózási forma kierőszakolt megváltoztatása nem szolgálta ennek a körnek az érdekeit. Tavaly nyáron azzal az indoklással nyúlt hozzá a kisadózó vállalkozások tételes adózását rögzítő jogszabályhoz a kormány, hogy sok adózót valójában rendes munkakörülmények között dolgoztatnak, de a katázással olcsóbb a foglalkoztatásuk, mintha rendes bért fizetne nekik a munkáltató. A másik, gyakran hangoztatott érvelés pedig az volt, hogy a katás vállalkozások adója szerényebb társadalombiztosítási ellátásra jogosít, a havi 50 ezer forintos adótételük alacsonyabb nyugdíjellátást biztosít számukra, mintha magasabb adóalap szerint számolnák ki a járandóságukat.
Azt egy korábbi cikkünkben már bemutattuk, hogy mennyire volt félrevezető a katás „csalókra” épített kormányzati kampány:
- a Nemzeti Adó- és Vámhivatal ellenőrzései nem tártak fel tömeges visszaéléseket,
- illetve az adóhatósági eszközök nem bizonyultak elégségesnek a feltételezett visszaélések leleplezésére.
Most pedig egy kormányzati dokumentum teszi teljesebbé a képet. A nemrégiben publikált, 2023–2027 közötti időszakra szóló konvergenciaprogramból kiderül, hogy a később esedékes nyugellátások szintje miatti aggodalmakat nem osztotta a katás adózói kör. A Pénzügyminisztérium egy külön blokkot szentelt a kötetben annak bemutatására, hogy ismertesse a viselkedéstudományi megközelítések alkalmazásának hasznosságát az adóigazgatásban.
Az adóhatóság az elmúlt években e módszerek segítségével állított össze és küldött el az adózóknak emlékeztetőket, tájékoztatókat, felszólításokat. Ezek személyes hangvétele, időzítése, a potenciális veszteségek, elérhető nyereségek kiemelése a kormányzat reményei szerint elő tudja segíteni az önkéntes jogkövetést, még ha csodát nem is lehet várni ettől.
A konvergenciaprogramban írtak szerint a katások is kaptak hasonló szellemben megfogalmazott tájékoztatókat az elmúlt években. A levélkampány során arra igyekeztek felhívni a figyelmüket, hogy a havi 50 ezer forint adó megfizetése nem elegendő a minimálbérnek megfelelő nyugdíjjogosultság megszerzéséhez, ráadásul teljes szolgálati időt sem biztosít a számukra. A kísérlet azt vizsgálta, hogy egy egyszerű tájékoztatással növelhető-e az emelt, 75 ezer forintos összegű – és teljes nyugdíjjogosultságot adó – kata választása. (A felmérés még a tavaly nyári adóváltoztatások előtt készült, azóta a kata összege egységesen havi 50 ezer forint lett, megszűnt a mellékállásban fizetett 25 ezer forintos tétel is, a 40 százalékos különadót pedig az évi 18 millió forintot meghaladó bevétel után kell megfizetni.)
A tapasztalatok szerint a többféle levéltípus közül az bizonyult a leghatékonyabbnak, amelyik személyre szabott becslést tartalmazott arra vonatkozóan, hogy a katás mekkorát bukik a nyugdíjon, ha nem vált a magasabb összegre. Az akció azonban nem ért el átütő sikert, a pénzügyi tárca szerint „a levélkampány hatására az adózók viszonylag kis hányada tért át az emelt összegű katára.”
Ami azt jelzi, hogy az ilyen beavatkozások hatása önmagában korlátozott, ha az elvárt cselekvés, illetve annak költsége, valamint várható eredménye (vagyis a jelenbeli jövedelemről való lemondás és a várható nyugdíjtöbblet) időben jelentősen elszakad egymástól
– összegzi a tanulságokat a Pénzügyminisztérium.
Ennek az állításnak a kibontására már nem vállalkozott az apparátus, de akik anno a katát választották, sokan közülük teljesen tisztában voltak annak társadalombiztosítási következményeivel, vállalták a kockázatot, hogy az alacsony állami nyugdíj mellett relatíve magasabb nettó jövedelmükből saját maguk fogják kipótolni az időskori jövedelmüket a megtakarításaik révén.
Mert nem bíznak az állami ellátás értékállóságában, és mert jobban bíznak a saját befektetési döntéseikben. Ezzel a kata kinyírása idején, az akkori háttérbeszélgetéseink alapján tisztában voltak a döntéshozók és a módosítást javaslók egyaránt.
Ez a mentalitás is visszaköszön tehát a levélkampány szerény hatékonyságában. Ebben az olvasatban a kormányzat megpróbált mentőövet dobni a fuldoklóknak, akikről kiderült, hogy egyáltalán nincs szükségük rá, mert nem fuldokolnak.
A kormány aggodalma a nyugdíjkassza miatt annyiban jogos, hogy annak felosztó-kirovó elv szerinti működése folyamatosan igényli a társadalombiztosítási befizetéseket a dolgozóktól, hogy ki lehessen fizetni az aktuális nyugdíjakat. A tb-alapok pénzügyi egyenlege idén az első három hónap után csaknem 90 milliárd forintos hiányt mutatott, míg egy éve 17,2 milliárdos volt még csak a hiány.
A mostani, 531 200 forintos bruttó átlagkeresetből kiindulva egy ekkora összeg kiszámlázása után havi 50 ezer forint katás adó folyt be tavaly az államkasszába (amit aztán elszámolnak a különböző tb-jogcímeken, szja formájában), ugyanez bér kifizetése esetén 247 008 forintot hoz, amit részben a munkaadó, részben a munkavállaló fizet meg, hogy az alkalmazott végül hozzájusson a 353 248 forintos nettó béréhez. A különbség tehát nem elhanyagolható. De ha az átálláskor a többség által választott átalányadózást vesszük figyelembe, akkor is azt kapjuk, hogy az év folyamán havi szinten 100 ezer és 146 ezer forint közötti összeget kell befizetni adó és járulék formájában. Aminek a megfelelő hasznosulása az állam működtetése során sok volt katás szerint vitatható.
