Az Állami Számvevőszék elnöke a pénzmozgásokról
Korlátozott kontroll
Az állami pénzek ellenőrzését lehet finomítani, a gazdasági szféra kampánytámogatásra fordított forrásai viszont soha nem lesznek áttekinthetőek – állítja Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elnöke.
– Nyílt titok, hogy a pártok törvényben engedélyezett, illetve a ténylegesen elköltött kampánypénzei között egyre nagyobb a szakadék. Mennyire ellenőrizhetőek ezek a kiadások?
– Létezik egyrészt társadalmi kontroll, másrészt a pártpénzek bizonyos részét az ÁSZ ellenőrzi: úgy is mondhatnám kizárólagos hatáskörünk van arra, hogy az ellenőreink az összes pártnál föltúrják az összes szekrényt és fiókot, kutakodjanak a szerverekben, satöbbi. Ezt a hatáskört nem szükséges tovább növelni, azonban végre egyértelműen rögzíteni kellene azokat a viszonyítási pontokat, amelyekre az ellenőrzés épül.
– Milyen lényegi kiegészítésekről lenne szó?
– Pontosan kellene meghatározni, hogy pénzügyi, illetve elszámolási tekintetben mikor indul a kampány. Nincs rögzítve, hogy a pártok elszámolását milyen szabályok szerint kell elkészíteni, és az sem, hogy az országgyűlési választásnak e kérdésben mi a viszonya az őszi önkormányzati választáshoz. Az utóbbihoz is kellene valamilyen kötelező elszámolási rend: ne lehessen azt mondani, hogy X vagy Z már őszre mosolyog. Továbbá rögzíteni kellene, hogy mi számít választási költségnek, és azt is, mikor és hogyan fogadhat el egy párt a választási költségeinek finanszírozásához közvetlen vagy közvetett módon adományt, s mi minősül annak. Magát az adományozást egyébként többé-kevésbé szabályozta a párttörvény, de ennek lassacskán tíz éve. Azóta a pártalapítványok létrehozásával a törvényhozók tettek ugyan egy fél lépést előre, de alapjában maradt a régi helyzet: van egy kis pénz, amit publikusan odaad az állam, a többit pedig megszerzik maguknak. Itt jegyzem meg, hogy nem is tudom, hány változatban van beadva a párttörvény módosítása, és nézetem szerint annak is van realitása, ha a kérdést összekötik a kisebb parlament ügyével. Valamilyen oknál fogva a politikai erők eddig mégsem tudtak megegyezni. De hangsúlyozom, az egész rendszernek van egy technikai, üzletviteli része, és van egy soha sem publikus, vagy legalábbis nem átlátható, s az ÁSZ eszközeivel nem ellenőrizhető része. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy nagyvonalú, lezser ember – vagy urambocsá’ figyelmetlen – az, akit a szabályok megsértésén rajtakapnak.
– Büntettek már valakit azért, mert túllépte a törvényesen elkölthető összeget?
– Egyetlen egyszer fordult elő ilyen „baleset”, de csak azért, mert az érintett meg sem nézte a számlákat, amelyeket átadott az ellenőröknek. Kényszerpályára került az ügy: végül 230 ezer forint büntetést kellett fizetnie.
– Ön szerint a mostani kampányfinanszírozás mennyiben erősíti a kétpártrendszer kialakulását?
– Bármilyen furcsán hangzik, inkább az ellen hat. Ma Magyarországon már bármelyik kicsi párt össze tud kalapozni 386 milliót, legálisan, tisztességesen. Időnként székházeladással. Ha az egyéb pénzmozgásokat publikussá tennénk, akkor láthatóvá válna, melyik párt mögött van a tőke, a gazdasági erő. Ez egyik oldalról átláthatóságot eredményezne, a másik oldalról azt mutatná meg, hogy mekkora a gazdasági penetrációja egy adott politikai erőnek, azaz milyen erős az a gazdasági szféra, amelyhez kapcsolódik. Így pillanatokon belül kiderülne az is, ha valamely párt mögött nincs tömegerő.
– Vagyis amelyik párt még 386 milliót sem tud összehozni, az eleve esélytelen arra, hogy az 5 százalékot elérje?
– Ez így van. De ma nincs olyan módszer, amely kimutatná, hogy ezen a 386 millión felül melyik párt milyen gazdasági erőt képes mobilizálni, illetve ténylegesen mennyit költ a választási eljárás során.
– Egy egyéni képviselőjelölt lapunknak elmondta, hogy ő 5 millió forintot biztosan elkölt pluszban ahhoz képest, amit az állami támogatáson túl legálisan el lehet költeni a kampányára. Ő abban látná a megoldást, ha ezt az 5 millió forintot az állam odaadná a költségvetésből, és akkor nem kellene „kalapozni”. Mi erről a véleménye?
– Osztom ezt a nézetet, azzal, hogy a kérdés szabályozási pontosításokkal együtt kezelhető. Ráadásul ez az 5 millió nem is minden jelöltre egyformán érvényes összeg. Egy ismeretlen politikus „felépítése”, a választókkal történő megismertetése ennek a tízszeresét is felemésztheti. Az viszont nagy kérdés, vajon a magyar közvéleménnyel el lehetne-e fogadtatni, hogy az átláthatóság érdekében sokkal több közpénzt fordítsunk a választásokra, és ellenőrizhetően, egy összegben adjunk a politikai erőknek sokmilliárd forintot. Véleményem szerint a társadalmi környezet jelenleg nem ilyen „elfogadó”.
– Tegyünk egy próbát: reálisan hány milliárdot kellene mondjuk az MSZP-nek és a Fidesznek a választási kampányra közpénzből biztosítani?
– Ez a megközelítés azért nem jó, mert feltételezi a jelenlegi politikai pártrendszer konzerválását és az esélyegyenlőség megtagadását. Ezt csak úgy lehetne megcsinálni, hogy bármelyik párt bármely jelöltje megkapja a költségvetési támogatást, ha összegyűjti a megfelelő számú kopogtatócédulát – amelynek a limitjét persze fel lehet emelni. És az összeg lehet pártonként és jelöltenként ötmillió forint.
– Az ÁSZ a számlákból ki tudja szűrni, ha egy párt csak névleg működik, és magáncélra költi az állami támogatást?
– Természetesen kiszűrjük, ez a dolgunk. Csakhogy semmiféle szankció nem kapcsolódik hozzá. Közvetlenül a rendszerváltáskor, 1990-ben volt ilyen eset: egy család – tízen voltak, akkor annyi volt egy pártnál az alsó limit – készített alapszabályt, pártszerű működést imitált, a pénzből pedig vett autót, lepedőt, miegymást. Az első időszakban ráadásul még ez is életszerű volt, mert nem lehetett elválasztani a magánemberre költött pénzt a politikai szereplőtől. És ki vitatná, hogy a pártszerű eszmék terjesztése könnyebb egy Suzukival?
– És manapság mit tudnak kezdeni azokkal a számlákkal, amelyeken irreális összegek szerepelnek? Mondjuk, ha három óriásplakátot kiszámláznak 3 forintért?
– Az ilyesmit nagyon ritkán futtatják át a párt költségvetésén. A pártoknál lévő elszámolás törvényességi szempontból általában teljesen tiszta. Miért ne lenne? Hiszen ez nem kerül külön erőfeszítésbe, ráadásul jó reklám, hogy az ellenőrzés nem talált problémát. A háttérben megjelenő pénzek mozgatásának pedig már kialakult a szubkultúrája.
– Mégis, hogyan lehetne számszerűsíteni, hogy mennyibe kerül az államnak, az országnak a választás?
– Én egyszerű módszert választottam. Múlt alkalommal megkérdeztem a nagy pártok gazdasági mindeneseit, mennyit költöttek el a választások előtt. A saját pártjukról nem nyilatkoztak, de az ellenfél kiadásairól elég jó becslést adtak. Tehát a pártok nagyjából tisztában vannak azzal, mennyit költenek a többiek. Ennek alapján kiszámítható, mennyit költöttek mindannyian. E mellett arról sem feledkezhetünk meg, hogy az állami pénznek van egy olyan része, amely nagyjából a választás lebonyolításával kapcsolatos. Egyre drágábbak ezek a menetek – általában választásról választásra megduplázódik az összeg. Ahogy a politikai szereplők is megduplázzák a kiadásokat. Most maga a kiegyenlített helyzet is srófolja felfelé az árakat. Az elmúlt országgyűlési és helyhatósági választásnál az állami költség közel tízmilliárd volt – erről van nyilvántartás. Szerintem ez most is több lesz. És hasonló nagyságrendű az az összeg, amelyet a politikai pártok a múltkori választások előtt mozgósítottak.
– Azt lehet mondani, hogy most, ha megkétszereződik a pártok által mozgósított összeg, az 20 milliárd körül lesz?
– Nem hiszem, hogy magam részéről számokat mondva találgathatok. Annál is kevésbé, mivel a mostani kampány technikai megoldásainak a jellege eltér a korábbiaktól. Maradjunk annyiban: nagy pénzről van szó, és úgy, hogy az összes létező mai szabályt betartják, mindez nem adományként lesz elszámolva. Ez az a konkrétan mozgósított összeg, amelyet a magánszféra akár vállalkozói, akár magánadományként erre a célra a háttérben felvonultat. De az már végképp felbecsülhetetlen, hogy ígéretekben mennyi pénzt „költenek el” a pártok.
– A „nem publikus szféra” egyáltalán nem érhető tetten?
– Nem ilyen egyszerű a „rendszer”, amely természetesen – mint a világban mindenütt – összefügg a korrupcióval is. Nagyon érdekes a magyar korrupciós rendszer. Azt a balekot pillanatok alatt kiszelektálják, aki „lepedőben”, vagy „rongyban” gondolkodik. De ebben a furcsa poszt-szocialista világban a halasztott fizetésnek és a szívességbankoknak olyan rendszere alakult ki – függetlenül az aktuális kormányzó erőtől -, hogy egyáltalán nem kell korruptnak lenni, mert még csak kimondani sem kell a dolgokat. A résztvevők pontosan tudják, mi a dolguk. Beszélnek arról is, hogy az állami beszerzéseknél 10 százalék készpénzmozgás van. Igen ám, de azt nem úgy kell mindig elképzelni, hogy beledugják valakinek a zsebébe, hanem a legközelebbi ügyletnél 10 százalékkal másképp számláznak. És nem a pártot fogják támogatni, hanem egy embert, egy alapítványt, aki távol van a politikustól, de szeretetteljesen mosolyog, esetleg meggyőzi az érdekcsoportjához tartozó újságot, hogy ne x-es hirdetés formában írja meg a cikket. Az már más kérdés, hogy az újság házipénztárába befizet-e az alapítvány mondjuk 15 millió forintot. És akkor mutassa ki valaki, hogy korrupció történt. Mindezzel együtt a mostani választási időszakot én jobbnak tartom, mint a korábbiakat. Úgy
