A második világháború elején a középkori Colditz-kastélyt hadifogolytáborrá alakították át, hogy itt tartsák fogva azokat a szövetséges tiszteket, akik a legnagyobb valószínűséggel meg akarnak szökni, vagy várhatóan kellemetlenséget jelentenek a német fogvatartóiknak. Colditz egészen addig működött, míg az amerikai hadsereg fel nem szabadította 1945 áprilisában.
Fénykorában 800, különböző nemzetiségű hadifoglyot tartottak itt fogva, köztük olyan hírességeket, mint David Stirlinget, az SAS alapítóját, Airey Neave-t, a leendő politikust és Douglas Badert, a brit Királyi Légierő hősét. A várról azt állították, hogy nem lehet megszökni innen, „szökésbiztos” – mégis több menekülési kísérlet történt innen, mint bármely más hadifogolytáborból. 130 embernek sikerült kitörnie a várból, de csupán alig több mint 30-an jutottak át a német határon. Ezek a gyakran zseniális szökési kísérletek – amiket könyvek, filmek, tévéműsorok és egy sikeres, 1973-as társasjáték népszerűsített – tették híressé Colditz nevét. A tábor történetének viszont megvolt a sötét oldala is: többek között a rasszizmus, a társadalmi megosztottság és mentális összeomlások. Többek között erről beszél Ben Macintyre a vele készített interjúban.
Milyen körülmények fogadták a foglyokat Colditzban?
Elég riasztóak. A hatalmas, 700 szobás gótikus várkastély egy szikla tetején áll, kilátással Colditz városára: kifejezetten domináns építészeti alkotás. A szász választófejedelmek valójában hatalmuk demonstrálására építtették a kastélyt a XI. században. Az évek során volt pszichiátriai osztály, börtön és olyan hely, ahova a választófejedelmek elsuvaszthatták nem kívánatos és veszélyes leszármazottaikat. Szóval itt mindig az akaratuk ellenére tartották fogva az embereket.
Kik kerültek Colditzba?
A legproblémásabb foglyok: akikről más táborokban már kiderült, hogy meg akarnak szökni és folyton baj van velük. A németek úgy döntöttek, hogy egy helyre terelik össze a bajkeverőket, egy olyan kastélyba, ahonnan lehetetlen elmenekülni. De ezzel két probléma volt. Az egyik, hogy bár Colditz első pillantásra nagyon lenyűgöző látványt nyújtott, azonban tele volt lyukakkal, és valójában nem volt alkalmas egy biztonságosan zárt tábor számára. A második az volt, hogyha egy csomó „rosszfiút” zár össze az ember, azok előbb-utóbb összefognak, és rád gyújtják a házat. Ez történt Colditzban is: sajátos ellenállás alakult ki.
Még egy dolgot meg kell jegyeznünk: ez tisztek számára fenntartott tábor volt, ami különleges státuszt biztosított a helynek, mivel a genfi egyezmény értelmében a bebörtönzött tisztekkel jobban kellett bánni, mint a hétköznapi katonákkal. És újfent a genfi egyezmény szellemében ezeknek a bebörtönzött tiszteknek voltak rendes alárendeltjeik, tisztiszolgáik, akik kiszolgálták őket: kitisztították a cipőjüket, behordták a fürdővizüket. Így aztán Colditz kellős közepén áthidalhatatlan társadalmi ellentét feszült a többséget alkotó tisztek és a parancsnokságuk alatt álltó tisztiszolgák között, akik nem menekülhettek el. A különböző osztályok mellett Colditz lakóit még különböző nemzetiségű fogvatartottak is alkották.
Hogyan jöttek ki egymással?
Néha nagyon jól, néha rivalizáltak. Voltak ott lengyel, francia, belga, holland, brit és később amerikai foglyok. Bár mind a szövetségesekhez tartoztak, nem mindig jöttek ki túl jól egymással. Colditz kezdeti időszakában a különböző nemzetiségű hadifoglyok akadályozták egymás menekülési kísérleteit, ezért nemzetközi menekülési bizottságot hoztak létre, ami bizonyos fokig működött is. Nekem tetszett, ahogy a különböző nemzetiségűek együtt dolgoztak. Akár hiszi, akár nem, 1941 augusztusában „olimpiai játékokat” is rendeztek Colditzban, ami az egyik megfigyelő szerint, kihozta az összes nemzeti sztereotípiát, amit csak el lehet képzelni: a lengyelek összekapták magukat, és nagyon győzni akartak, a franciák lazán vették a dolgot, a britek nem foglalkoztak vele, és mindenkin csak nevettek.
Sok zsidó fogoly is volt Colditzban. Hogyan bántak velük és a többi kisebbséggel?
Bár erről korábban nem beszéltek, Colditzban a faji kérdés is feszültségeket okozott. A francia tisztek már egész korán ragaszkodtak hozzá, hogy ne a zsidó-francia tisztekkel együtt szállásolják el őket. Nem szabad elfelejteni, hogy ebben az időben a kollaboráns Vichy-kormány volt hatalmon Dél-Franciaországban, és bár csak nagyon kevés fogoly volt Vichy lelkes híve, néhányan szélsőségesen antiszemiták voltak. A németek persze meglátták ebben a propaganda lehetőségét, és azonnal összeköltöztették a francia-zsidó foglyokat – akik 60–70-en lehettek – egy külön barakkba a padláson. Ez sokkal kisebb és kényelmetlenebb szállás volt, és rögtön el is nevezték gettónak.
Ami még megütötte a szemem, az a Colditzban fogva tartott, egyetlen nem fehérbőrű brit tiszt, egy Birendranath Mazumdar nevű, a Királyi Hadsereg orvosi hadtestében szolgáló indiai orvos története volt. Azt mondták neki a fogolytársai, hogy a bőrszíne miatt nem menekülhet – ezen a vidéken azonnal kiszúrnák. Erre ő éhségsztrájkba kezdett, és ragaszkodott hozzá, hogy egy csupa indiaiakból álló táborba vigyék, amiből csak nagyon kevés volt. Végül a megszállt Franciaországban felállított egyik táborban kötött ki, ahonnan el tudott menekülni, és több mint ezer kilométert tett meg gyalog a svájci határig. Mazumdar a rasszizmus áldozata volt Colditzban, amit inkább a britektől, mint a németektől kellett elszenvednie.
Általában hogyan viselkedtek a hadifoglyokkal a német őrök?
Colditzot a német hadsereg tartotta fenn. Nem koncentrációs tábor volt és nem voltak SS-esek – hivatásos katonák voltak, akik arra törekedtek, hogy betartsák a genfi egyezményt. Összességében tisztekként és úriemberekként kezelték a foglyokat, és a foglyok el is várták ezt. Ugyanakkor, ha a hadifoglyok elmenekültek, lelőhették őket, vagyis a fenti helyzet nem jelentette azt, hogy a szökés nem volt életveszélyes. Egyébként a német kontingens soraiban volt néhány egészen groteszk náci fanatikus, bár nem sok.
És a foglyok miként tekintettek a börtönőreikre?
Néhányan jól kijöttek velük, de voltak mély ellenszenvet és közvetlen konfrontációt jelző momentumok is. A hosszú fogság miatt kialakult unalom és frusztráció elűzésének egyik módja, különösen a brit kontingens körében az őrök bosszantása, a „goon-baiting” lett. A „goon” (fajankó) a német őrök gúnyneve volt, és rengeteg találékonysággal űzték ezt a tevékenységet: gúnyolták, utánozták, kifütyülték őket, nem voltak hajlandók egyenesen állni – mindent elkövettek, amit csak a rabok tudnak, hogy az őrületbe kergessék őreiket. Ez az infantilis gyakorlat az angol magániskolai hagyományokból eredt, ahol így bosszantották a tanárokat. A foglyok ezen a módon kiereszthették a gőzt, ami felért egyfajta terápiával.
Kedvenc történetem, amikor a foglyok egy darázsfészket fedeztek fel az egyik falon, és heteket töltöttek a darazsak összefogdosásával, majd gyufásdobozba rakták őket, és óvatosan cigarettapapírt erősítettek a lábukra, amire azt írták: „Deutschland kaput” (Németországnak annyi!). Aztán egy nap kora reggel, a díszszemlén egy adott jelre kinyitották a gyufásdobozokat, és a németellenes propagandát hordozó dühös darazsak százait eresztették szélnek Colditz fölött, amik valószínűleg sok embert megtámadtak, és tudatták a környéken élőkkel, hogy miként éreznek a hadifoglyok Colditzban.
A tábor az ott végrehajtott számtalan menekülési kísérletről ismert. Colditzban szokatlanul sok ilyesfajta kísérlet történt?
Igen. Colditzból több menekülési kísérlet történt, mint bármely más táborból. De magából a táborból való kijutás csak a történet első fele volt. Ha megszökött valaki, utána Németországot is el kellett hagynia, ami sokkal rázósabb ügy volt. Kutatásaim során kiderült, hogy kevesebb menekülési kísérlet történt, mint amire gondolnánk, és még ennél is jóval kevesebb végződött sikerrel. A németek fokozatosan növelték a biztonságot, megnehezítették a kijutást. 1944 végére csak nagyon kevés fogoly próbálkozott szökéssel, mert túlságosan veszélyessé vált.
Volt az ön figyelmét felkeltő, kiemelkedő menekülési kísérlet?
Airey Neave menekülése, aki élete későbbi szakaszában Margaret Thatcher főtanácsadója és konzervatív parlamenti képviselő lett, majd ír szélsőségesek bombamerényletének esett áldozatul 1979-ben. Volt egy üreg a colditzi színház padlója alatt, és ők szerét ejtették, hogy bejussanak a padló alá – onnan az egyik boltív alatt futó alagúton keresztül ki lehetett jutni, ami a német őr szobájának bezárt ajtajánál ért véget. Egyik éjszaka Neave a társával a színház csapóajtaján át elindult, aztán végigmentek az alagúton, feltörték a német őrházba vezető ajtó zárját, és hamisított német egyenruhában kimasíroztak a táborból – ezúttal olyan egyenruhát sikerült készíteniük, ami gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az eredeti. Átkeltek a várárkon, aztán egy kis ösvényen, elhaladtak a barakkok mellett, majd átmásztak a falon; ezzel kijutottak. Meglepő és hihetetlenül merész menekülés volt. Neave és társa biztonságban eljutott Svájcba, ahonnan Franciaországon, Spanyolországon és Gibraltáron át hazatértek Angliába.
Egy másik, ami különösen tetszett, egy francia arisztokrata, Pierre Mairesse-Lebrun menekülése volt, aki lovassági tisztként szolgált. Egy segítője segített neki átugrani a gyakorlóteret körülvevő szögesdróton, és a másik oldalon ért földet. Lebrun felszaladt a dombon, miközben az őrök lőttek rá, majd átmászott a falon, nagyjából 100 kilométert tett meg a legközelebbi vasútállomásig, ellopott egy biciklit, az országút mellett kerekezett, és csodával határos módon sikerült átjutnia a határon Svájcba.
Ezek a történetek különleges esetekről szólnak, és sokak számára elhomályosíthatják a tényt, hogy Colditz a többségnek szörnyen egyhangú hely volt, nem igaz?
A legtöbb háborús történet színes, kalandos, azonban Colditzban hihetetlenül unalmas volt az élet; semmi sem történt. Mivel tisztek voltak, a rabokat nem volt szabad dolgoztatni, és nem volt mit csinálniuk. Rengetegféle módon reagáltak erre. Néhányan, mint már mondtam, az őrök bosszantását választották, néhányan a szökés megszállottjai lettek. De nagyon sokan az irodalom felé fordultak és levelező kurzusba fogtak. A színjátszás is fontos szerepet kapott Colditzban, és a színház került az események középpontjába. Párnaponként új produkció készült, amit aztán bemutattak; a németek is elmentek megnézni. A hadifoglyok több tucat különböző produkciót állítottak színpadra: színdarabokat, revüket, pantomim-játékokat, kabaré-jeleneteket és számos zenés darabot. Zenekarok is működtek Colditzban: voltak kamarazenekarok, egy hawaii gitáregyüttes és egy lengyel dalárda. A menekülésnek egy másik formáját választották – anélkül, hogy valójában megszöktek volna. A britek elkezdtek klubokat alapítani: bridzs-, sakk- és sportklubokat, de voltak társas klubok is, amelyek jelentős szerepet játszottak a háború előtti brit kultúrában.
Colditzban néhány hírességet is fogva tartottak. Különleges bánásmódban részesültek a rendes fogvatartottakhoz képest?
Ez egy másik rendkívüli történet. Prominente-nek, kiválóságoknak nevezték őket, és különleges raboknak számítottak, mert a náci felső vezetők szerint rendkívüli értékkel bírtak. Az első Winston Churchill unokaöccse, Giles Romilly volt, akit újságíróként kaptak el Norvégiában. Később hozzá csatlakozott a brit király két unokaöccse, valamint egy Michael Alexander nevű férfiú, aki Alexander tábornok, a brit földközi-tengeri hadszíntér parancsnoka unokaöccsének adta ki magát, valamint az amerikai nagykövet fia. Hitler és környezete meggyőzte magát, hogy ezek az emberek hasznos eszközök lesznek az alkudozás során, akiket el lehet cserélni, vagy fenyegetőzni a kivégzésükkel. Ők jobb ételt, külön szállást kaptak, de ha a nácik úgy látták volna, hogy már nem veszik hasznukat, megölték volna őket. Romilly kiváltságos rémálomnak nevezte a helyzetet.
Az összes hadifogoly közül ki tette önre a legnagyobb benyomást?
Ketten voltak rám nagy hatással, az egyik negatív példa, a másik pozitív. Douglas Bader a második világháború során mindkét szempontból a leghíresebb katona volt. Egy repülőbaleset következtében még a háború előtt elveszítette mindkét lábát, mégis rettentő bátor Spitfire pilóta lett belőle. Franciaország fölött lőtték le, és Colditzba vitték. Bader egyáltalán nem kellemes ember. Arrogáns, goromba, hihetetlenül kellemetlen alak módjára viselkedett azokkal, akik szerinte alacsonyabb státuszúak voltak nála. A tisztiszolgájával, Alex Ross-szal például kegyetlenül elbánt. A háború közepén néhány katonát fogolycsere keretében repatriálták, erre Rosst is kiválasztották.
Baderhez sietett elújságolni: „Nagyon jó hírem van: megyek haza!” Bader így válaszolt: „Nem, nem megy! Maga a lakájom, és itt fog maradni!” Ezek után a szerencsétlen Alex Ross még két évet töltött Colditzban.
A skála másik oldalán álló emberről csak kevesen hallottak: egy glasgow-i zsidó fogorvosról, Julius Greenről. Ő kezelte Colditzban az emberek fogait, de kém is volt. Elsődlegesen ő értesítette kódolt levelekben az MI9-t, a brit titkosszolgálat hadifoglyokért felelős tagozatát. Valóban létfontosságú információkat közvetített. Green állandóan szerénykedett, gúnyolódott önmagán. Hivatásos gyávának nevezte magát, pedig egyáltalán nem volt az. Hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot, de nem igazán hallottuk a történetét, mert hangosabb, ismertebb figurák történetei homályba borították.
A Colditzban szerepet játszó asszonyok története szintén elbűvölt. Arra számítottam, hogy ez kifejezetten férfitörténet lesz, de nem így van. Például ott volt a rendkívüli képességekkel megáldott Mrs. M. Ő skót létére Varsóban élt, tökéletesen beszélt lengyelül és lengyel háziasszonynak adta ki magát, pedig valójában egy olyan hálózatot működtetett, ami embereket mentett ki Lengyelországból. A colditzi foglyok közül is sokan köszönhették neki a szabadságukat. Egy másik asszony is komoly szerepet játszott. Irmgard Wernicke német fogászati asszisztensként dolgozott Colditz városában, de a náciellenes ellenállás résztvevője is volt. Bár az apja a helyi náci párt feje volt, ő látta el a Colditzban őrzött katonákat létfontosságú információkkal.
A háborút követően, miután szabadon engedték őket, könnyen vissza tudtak illeszkedni a foglyok a társadalomba?
Mint oly sok katona és hadifogoly esetében, nekik is nagyon nehezen sikerült. Néhányuknak sikerült alkalmazkodni és sikeres karriert építettek. Pat Reid, aki valószínűleg a leghíresebb szökevény volt, Colditz környékén hozott létre egy kis üzemet. Könyveket írt, szabadalmaztatta a társasjátékot és sokat utazott, hogy népszerűsítse. De vannak szomorúbb történetek is olyan emberekről, akik soha nem épültek fel. Volt, aki öngyilkos lett, mások mentálisan omlottak össze. Vagyis ez nem egy vidám, kedélyes, bajuszos tisztekről szóló történet, akik a végén eltávoznak a naplementébe és egy boldogabb életbe. Az élet nem ilyen, és a hadifogolytábor különösen nem az.
A teljes cikk a BBC History magazin 2023. márciusi számában olvasható. Az interjút fordította Rindó Klára.
