Nyáron az egyik délután a vonattal érkező ukrajnai gyerekekkel kimentünk focizni a konténer mellé, amibe a kisfiaim is becsatlakoztak pár barátjukkal. A játék öröme teljesen eltörölte közöttük a nyelvi korlátokat, a menekült gyerekekkel pedig elfeledtette a helyzetük tragikus körülményeit. A fociból fogócska lett a búcsúzás pedig öleléssel zárult. A mai napig eszembe jut, vajon hol lehetnek, mi van velük.
Ez csupán egyetlen történet a záhonyi vasútállomás melletti UNICEF gyermekbarát sarokból. A gyermekjogi szervezet a háború kirobbanása óta segíti a hazánkba érkező menekült családokat, az elmúlt bő év tapasztalatairól és a jövőbeli tervekről Pilar Gonzalez Ramsszal, az UNICEF Regionális Ukrán Menekültprogram Magyarországi Programjának vészhelyzeti koordinátorával beszélgettünk, aki a szervezet elsővonalbeli dolgozóinak beszámolóit is megosztotta velünk.
A háború kirobbanása óta az UNICEF adatai szerint 487 gyermek vesztette életét, közel 900 kiskorú sebesült meg, valamint több ezer iskola rongálódott vagy semmisült meg a harcok során. Több mint ötmillió gyermek oktatása szakadt félbe a háború következtében, illetve három ukrajnai menekült gyermekből kettő még nem része a fogadó ország oktatási rendszerének.
A szervezet másfél millióra becsüli azoknak az ukrajnai gyermekeknek a számát, akiknek a mentális egészségére súlyos hatást gyakorolnak a háború során elszenvedett traumatikus élmények, és több mint négymillióan vannak azok a gyerekek, akik Ukrajnán belül szorulnak humanitárius segítségre.
Az UNICEF nemrégiben végzett felmérése arra is rávilágít, hogy a szegénységben élő gyermekek aránya mindössze egy év alatt csaknem megduplázódott, 43 százalékról 82 százalékra nőtt.
A segítségnyújtás egyik legnehezebb része látni a szomorúságot, amit ezek az emberek hoznak magukkal. Hiába dolgozott valaki sok hasonló országban, ehhez képtelenség hozzászokni
– magyarázza a programkoordinátor, aki több mint 15 éve dolgozik az UNICEF-nél, korábban többek között olyan országokban tevékenykedett, mint Üzbegisztán, Pakisztán, Etiópia vagy Szíria.
Tavaly augusztusban érkezett hazánkba, mint mondja, élvezi a budapesti létet, „jó érzés csupán egy repülőjáratra lenni az otthontól”, amit neki a spanyolországi Valencia jelent. A háború kitörése idején még a szíriai Damaszkuszban dolgozott, innen került először Csehországba, majd Magyarországra, hogy megszervezze az ukrajnai menekültek segítését biztosító programot.
Az első lépés egy, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztériummal kötött megállapodás aláírása volt, de az azóta eltelt hónapokban is fontos volt számukra, hogy szorosan együttműködjenek a kormányzati, önkormányzati, civil és egyházi szervezetekkel.
Olyan partnerekkel dolgozunk együtt, akiknek kiterjedt helyi tapasztalatuk van, ezek fontos együttműködések, csak együttes erővel tudunk érdemi változást hozni a gyerekek és családok életében. Keressük az együttműködést olyan szervezetekkel is, amelyek állami feladatokat átvállalva támogatják a menekültek ellátását itthon.
Az egyik záhonyi UNICEF-segítő írta le a következő esetet: „Valamikor a nyáron ült be a sátorba hozzánk egy apuka az ötéves forma kisfiával, akik Budapestről érkeztek. Nem kértek semmit, csak szótlanul leültek. Rengeteg ember volt rajtuk kívül is a sátorban, de tudtuk, hogy őket nem hagyhatjuk magukra. Az apukán is és a gyermeken is bundás, téli ruhák voltak, semmi csomag. Odamentünk hozzájuk, de rendkívüli bizalmatlansággal szembesültünk. Nem akartak semmit sem elfogadni. Figyeltük őket folyamatosan, majd mikor megérkezett hozzájuk a gyermek édesanyja az Ukrajnából befutó vonattal, megint megkörnyékeztük őket. Az anyán egy hálóing volt, semmi más és nagyon sírt. Ő megnyílt nekünk, elmesélte, hogy Kárpátaljáról érkeztek, ahol földkunyhóban élnek, és most találkozott újra a férjével és a kisfiával, akik a háború hírére előre jöttek, nehogy besorozzák az apát, ő pedig csak most tudott utánuk jönni. Nem volt semmijük és éhesek voltak, csak nem mertek kérni addig. Hoztunk nekik ételt és két garnitúra ruhát, biztosítottuk őket, hogy mi pusztán segíteni szeretnénk. Megmosdattuk őket, átöltöztek, vittek váltás ruhát is magukkal.”
A hazánkba érkező menekültek a program részeként sokoldalú segítségnyújtásban részesülnek: idén a tervek szerint
- több mint 35 ezer, Magyarországra menekült gyermek részére biztosítanak oktatáshoz való hozzáférést,
- 31 ezer gyermek és gondviselő részesülhet pszichés támogatásban,
- 25 ezren férnek hozzá védelmet nyújtó szolgáltatásokhoz,
- és több mint 4000 háztartás kaphat azonnali segítséget készpénztámogatási programon keresztül.
A felnőttek talán megtanultak valamelyest együtt élni a háborúval, de a gyerekek nem. Szükségük van arra, hogy visszakapják a gyerekkorukat
– hangsúlyozza Pilar Gonzalez Rams. Az UNICEF ezért igyekszik visszacsempészni a gyerekek életébe a mindennapi stabilitást. Budapesten, Záhonyban és Debrecenben olyan programokat indítottak, amelyek révén az ukrán gyerekek és családjaik oktatási, pszichológiai, egészségügyi és integrációs segítséget is kapnak.
„Az Ukrajnából érkező menekülteknek a határőrök után mi vagyunk az elsők, akikkel találkoznak. Mi kedves arcot, segítőkész és hozzáértő fogadtatást nyújtunk a számukra. Emlékszem egy anyukára, aki a hatéves kislányával érkezett, és rendkívül bizalmatlan volt. Bejöttek hozzánk, az anya kért egy teát, majd kiment rágyújtani. Aztán kiment hozzá a kislány, úgy tűnt, hogy nem is akarnak visszajönni a hidegből. Gyanús volt a helyzet és meg akartam győződni arról, hogy a kislány tényleg hozzá tartozik-e. Szereztem egy tolmácsot, és meggyőztem őket, hogy jöjjenek vissza a meleg konténerbe. Közben figyeltem a gyermeket, hogyan viszonyul a kisérőjéhez, és meg is kérdeztem a határőröket, hogy mindent rendben találtak-e a papírjaikkal. Megerősítettek, hogy tényleg ő a kislány anyukája. Aztán, ahogy oldódtak, kiderült, hogy bombáztak mellettük pár napja, és még mindig a sokk hatása alatt vannak. Míg az anya beszélgetett, én leültem a kislánnyal a játékok közé a babakonyhába. Főztem neki játékteát. Mikor megitta, ő is főzött nekem egyet. Együtt játszottunk addig, míg elvitték őket éjszakára a záhonyi menekültszállásra” – olvasható az egyik záhonyi beszámolóban.
Rams elmondása szerint a programban résztvevő városok együttműködők annak dacára, hogy ez az első olyan tapasztalatuk, hogy egy ilyen vészhelyzet első vonalában kell helytállniuk.
Amikor a családok Magyarországra érkeznek, egy biztonságos országba kerülnek, így a cél a jóllétük helyreállítása, illetve fenntartható módon történő integrálásuk az országban. Mivel nem tudjuk, mikor mehetnek vissza, a teljes integráció a cél
– magyarázza.
Az iskolai integráció persze nem a legegyszerűbb feladat, Rams szerint ez nemcsak nálunk kihívás, a többi európai országban is küzdenek vele. Problémát okoznak a nyelvi korlátok, illetve az otthonról hozott lemaradások is. Speciális ellátás szükséges az olyan gyermekek esetében, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak, a magyar iskolákban – mint ahogy más, a menekülthullámban érintett országokban – ugyanis nincsenek felkészülve, hogy személyre szabott támogatást nyújtsanak számukra. Ezeket a gyerekeket ezért igyekeznek felvértezni az alapképességekkel, mielőtt bekerülnének az itteni oktatási rendszerbe.
Az Ukrajnából érkező gyermekek nagy része tapasztalt olyasmit, ami traumát vagy poszttraumás stresszt okoz, ám mégis sokkal rugalmasabbak, mint a felnőttek. Sokszor pusztán annyival helyreállíthatjuk a mentális jóllétüket, hogy visszaállítjuk számukra a normalitást, például hozzáférést adunk az iskolához, vagy létrehozunk olyan tereket, ahol játszhatnak, visszatérhetnek a megszokott napi rutinjukhoz
– szögezi le a koordinátor.
„Mindig különös érzés fog el, amikor a gyermekek arca felderül a barátságos környezettől, a játékoktól. Jó ezt látni, átélni, megélni. Többször is kaptam gyermekrajzot. Egy szőke, mosolygós kislány érkezett egy este az édesanyjával a gyermekbarát térbe. Az édesanya nem tudott magyarul, csak a kislány, aki rajzolni szeretett volna. Amikor a rajz elkészült, elmesélte, hogy 2022 márciusától Magyarországon, Siófokon jár iskolába, ott tanult meg magyarul. Korábban Odesszában élt, egy éve nem látta a testvérét, aki már 25 éves, most a születésnapjára azt kérte az édesanyjától, hogy látogassák meg, hadd találkozzon vele. A rajzára pedig a következőt írta: Minden ukrán gyermek békét szeretne” – írta az UNICEF egyik záhonyi segítője.
Pilar Gonzalez Rams azt mondja, számukra az számít sikernek, ha képesek biztonságos környezetet teremteni a gyerekeknek, ami által azt érezhetik, hogy nincs mitől tartaniuk, hiszen egyedül így érhető el cél, hogy ne szenvedjék meg hosszú távon a háború hatásait. Ugyanakkor a szervezet is érzékeli, hogy valamelyest csökken a társadalmi szolidaritás a menekültekkel, de a koordinátor szerint annak ellenére, mennyire nehéz ilyen hosszú időn keresztül szolidárisnak maradni, a magyar társadalom kivételes teljesítményt nyújtott. Ennek köszönhetők az ehhez hasonló történetek is:
Tavasszal érkezett hozzánk egy nagyobb csoport, amiben több, 15–16 éves tinédzser is volt. Nem kell részletezni, mennyire nehéz, sok változással járó időszak ez a fiatalok életében. Az ő élethelyzetük még egy traumatizált állapottal bővült, mire elérkeztek hozzánk. Azonnal éreztük, hogy nehéz dolgunk lesz, és nem fogjuk tudni megnyitni őket frontális módszerekkel. Megkínáltuk őket szendvicsekkel, teával, amit szerencsénkre elfogadtak. Ez volt az első lépés. Aztán kipakoltunk magunk elé egy társasjátékot, mintha csak minket érdekelne, ismerkednénk vele, olvasnánk a játékszabályokat. Láttuk, ahogy lassan a nyakak felénk fordulnak, és tudtuk, hogy megnyertük őket, ha a játékot nem is. A társas után már kivittük őket labdázni is, levezetni a feszültségük. Addig a szülők is feltöltődtek, míg várták a vonatcsatlakozást. Annyira nehéz diónak indultak, hogy a legnagyobb sikerélményt hagyták maguk után bennünk.
