A keresztények által négy generáción keresztül uralt Szent Város, az első keresztes hadjárat legnagyobb hódítása 1187. október 2-án, rövid ostrom után hullott Szaladin egyiptomi szultán kezébe. A keresztény védők tízszeres túlerővel néztek szembe, de a város mégis kitartott elég ideig ahhoz, hogy kedvező feltételeket szabhassanak megadásukért cserébe. A védelmet egy igen furcsa trió irányította: Herakliosz jeruzsálemi latin pátriárka, a helyi katolikus egyházfő, egy Ibelini Balián nevű lovag, valamint Szibilla jeruzsálemi királynő, akit alig egy évvel korábban koronáztak meg férfirokonai halálát követően. A körülményekhez képest jól megszervezték a város védelmét.
Az élelmiszerkészletek és a vízkészletek nagyon szűkösek voltak, és a vezetők alig számíthattak képzett lovagok és más fegyverforgatók szolgálataira, a királyság hadserege ugyanis három hónappal korábban, a hattíni csatában megsemmisült, ahol Szibilla férje, Guy de Lusignan (Lusignan Guidó) is fogságba esett. Egy közrendű nő, Beverley-i Margit zarándokútra érkezett Jeruzsálembe, majd Szaladin közeledtével csapdába esett a városban, sisakként egy fazekat viselve Margit is részt vett a város védelmében.
Elvégeztem minden dolgát egy katonának, melyre képes voltam. Mellvértet viseltem, mint egy férfi; sáncokon hágtam fel és le, fejemen egy üstöt viselve sisakként. Bár nő vagyok, harcosnak látszottam, hajítottam a fegyvert; bár félelemmel telve, de megtanultam elrejteni gyengeségemet
– idézte fel később.
Méltányos feltételek
Ennek dacára a történészek vitatták a nők szerepét Jeruzsálem ostrománál, sőt azt is, hogy milyen szerepet játszott maga Szibilla királynő városának védelmében, a stratégia kialakításában, és kételkedtek abban, hogy sok befolyással bírt volna az eseményekre. Ez is része annak az általánosabb trendnek, hogy a történészek kihagyják a nőket a múlt történéseiből. Azonban a nőknek a latin Kelet ostromainak irányításában játszott szerepe jól dokumentált, és legalább egy kortárs forrás Szibillát Jeruzsálembe helyezi az ostrom idején. Ha így volt, akkor természetesen uralkodó királynőként feltétlenül szerepet kapott volna az események alakításában. Szibillának megvolt a hatalma a parancsoláshoz, Baliánnak a tapasztalata a katonai stratégia kidolgozására, Herakliosz pedig a város pénzügyeit tartotta kézben.
Miközben Jeruzsálem lakói harcoltak, hogy visszaverjék a falakról az ostromlókat, a városban a nők leborotválták a fejüket, bűnbánatot tartottak és imádkoztak a megváltásért. Minden fegyvert fogni képes férfit lovaggá ütöttek, ezzel növelve önbizalmukat és elszántságukat, hogy szembeszálljanak az ellenséggel. De mindhiába. Amikor a falak elkezdtek ledőlni, a további ellenállás pedig reménytelenné vált, a város vezetői úgy döntöttek, ideje tárgyalni a megadás feltételeiről. A legtöbb, amit Szibilla, Balián és Herakliosz remélhettek, az a város keresztényeinek túlélése és szabadsága lehetett, valamint Szibilla személyes biztonságának szavatolása. A vereség küszöbén nem voltak túl jók a tárgyalási pozícióik.
Ennek ellenére Szaladin elfogadta a kínált megadási feltételeket. Igaz, nem volt sok választása: amikor először elutasította az ajánlatot, Balián megesküdött, hogy nemcsak az utolsó csepp véréig fog harcolni, de elpusztítja a Sziklamecsetet is, az iszlám egyik legszentebb helyét, ha Szaladin nem hajlandó engedni. Szibilla végül szabad elvonulást kapott, a város keresztényeinek pedig megengedték, hogy megváltsák szabadságukat. Ettől még persze Jeruzsálem elveszett, Szibilla pedig királyság nélkül maradt királynőként.
Féloldalas legenda
A keresztények 88 évig tartották Jeruzsálemet, az első keresztes hadjárat alatt kiontott véren és a füstölgő romokon megszületett a Jeruzsálemi Királyság. Az idő teltével a szentföldi keresztes államok, különböző kis hercegségek és grófságok lassan betagozódtak a nagyobb államalakulatokba, elsősorban a Jeruzsálemi Királyságba. Az első keresztes hadjárat csillogó páncélzatú hős lovagjairól szóló legendák bejárták Európát, termékeny alapot képeztek a késő középkor lovagi irodalmának burjánzásához. A keresztes hadjáratok mítoszokká nemesültek az otthon maradt európaiak számára. Dalok, történetek, hősköltemények és – talán ez a legfontosabb – történetírói művek születtek róluk.
Azonban a középkori és a mai történeti művek túlnyomó részéből hiányzik valami fontos: a történet női szereplői. A keresztes államok királynői és hercegnői évszázadokig szinte teljesen ki lettek írva a történelemből. Amikor mégis szerepelnek, a részletek igencsak elnagyoltak, és ez ahhoz vezetett, hogy nagyon szexualizált és orientalista módon jelentek meg a populáris kultúrában. Nézzük csak meg az Eva Green által megformált Szibilla királynőt a 2005-ös Mennyei királyság című Ridley Scott filmben: keleti stílusokat keverő jelmezeinek fő célja, hogy „egzotikus” külsőt kölcsönözzenek számára. A filmben Szibilla megcsalja férjét, Guidót, és merényletet tervez ellene – annak ellenére, hogy minden ismert bizonyíték azt támasztja alá, hogy hűséges feleség volt, aki a királysága feletti uralmat is megosztotta új férjével.
A női uralkodók történelmi hagyatékát számos furcsa erő formálja: ha egyáltalán tanulmányozták őket, az összes jeruzsálemi királynő, királyné és hercegnő más és más elbánásban részesült a történészek részéről. Egyeseket fantáziaképekké formáltak; másoknak olyan eredményeket és bűnöket tulajdonítottak, amelyekre nem sok bizonyíték van a forrásokban; megint másokat egész egyszerűen figyelmen kívül hagytak. Legtöbbjükről a férfi hatalmasságok feleségeiként, anyjaiként, lányaiként és testvéreiként emlékezett meg a történetírás, nem autonóm személyiségekként és a saját politikai terveiket követő vezetőkként. Mindez változóban van, az elmúlt fél évszázadban új érdeklődés támadt a középkor női uralkodói iránt, és több figyelem összpontosult a nők életének feltárására.
Hatalmi érzék
A keresztes államok legjelentősebb uralkodónője Szibilla nagyanyja, Jeruzsálem első régenskirálynője, „egy szokatlan bölcsességgel rendelkező asszony” volt. Őt Melisendának hívták, apja II. Balduin jeruzsálemi király volt, anyja pedig Melitenei Morfia. Fiúgyermek hiányában apja négy lánya közül legidősebbként őt jelölte meg örököséül. 1152-ben, 35 évvel azelőtt, hogy Szibilla Szaladinnal nézett volna szembe, Melisenda is védte a várost egy ostromló hadsereg ellenében. A támadás könyörtelen volt, ahogy a korabeli történetíró, Türoszi Vilmos fogalmazott: „az ostromlottaktól megtagadtak minden lehetőséget a pihenésre”, de ők
minden elszántságukkal ellenálltak és az erőre erővel válaszoltak… Nem haboztak viszonzásul sebeket ejteni ellenségeiken és az okozott romlásért hasonló romlást hozni rájuk.
Melisendának nem egy muszlim szultán haderejét kellett visszavernie, hanem saját fiáét, III. Balduin jeruzsálemi királyét. Az akkor 47 éves Melisenda azért harcolt, hogy eltántorítsa fiát attól a szándékától, hogy elvegye tőle a trónt, amelyet ekkor már több mint 20 éve birtokolt. De amilyen eltökélt volt Melisenda, hogy ne adja át a hatalmat, annyira eltökélt volt Balduin, hogy megszerezze. Akármennyire sokkoló is lehetett, hogy egy keresztény anya és fia nyílt háborúskodásba bonyolódik a kereszténység legszentebb városában, az igazi meglepetés az, hogy ilyen sokáig tartott, mire kirobbant ez a konfliktus. Halálos ágyán ugyanis Melisenda apja úgy módosította végrendeletét, hogy lánya öröklési jogát biztosítsa. Ahelyett, hogy a királyságot a várakozásoknak megfelelően vejére, V. Fulkó anjoui grófra hagyta volna, a hatalmat három egyenlő részben felosztotta lánya, veje és kisgyermek unokája között – ez a gyermek lett az, aki húsz évvel később édesanyját „ballistákkal, íjakkal és hajítógépekkel” igyekezett jobb belátásra bírni.
II. Balduinnak e halálos ágyán hozott döntésére több politikai és dinasztikus oka is volt. Biztossá akarta tenni, hogy veje, Fulkó egyedüli királyként nem talál valamilyen okot Melisendától elválni és egy másik feleséget magához venni, ezzel Melisendát és III. Balduint kiírva az öröklési rendből. A haldokló király a trónt saját leszármazottainak birtokában akarta tartani. Ráadásul Fulkó anjoui grófként idegennek számított Jeruzsálemben, és feltehetően nehezen tudta volna engedelmességre bírni a helyi nemességet, míg Melisenda vele szemben második generációs keresztes uralkodó volt, aki a Szentföldön született és nevelkedett, anyja révén pedig félig örmény származású volt.
Amikor II. Balduin meghalt, lányát és vejét habozás nélkül királlyá és királynővé koronázták. De hiába volt Melisenda trónra lépése sima ügy, a valós hatalom megszerzése egyáltalán nem volt az. Uralkodásának korai éveiben Fulkó igyekezett feleségét megkerülni a kormányzás ügyeiben – csak egy hatalmas, egy állítólagos megcsalást, egy párbaj-istenítéletet és egy nyílt lázadást is magába foglaló botrány után szerezte meg a királynő a lehetőséget arra, hogy valódi uralkodója legyen Jeruzsálemnek.
A nőuralom keserű pirulája
A keresztes államok instabilitása és az állandó válsághelyzet, ami e területre jellemző volt, olyan körülményeket teremtett, amelyben előkelő származású nők kerülhettek államok élére és valódi hatalmat is gyakorolhattak. Egy harcos keresztes király várható élettartama nagyon alacsony volt: a XII. században egy, a Szentföldön született jeruzsálemi király átlagosan 26 évesen halt meg, míg a francia királyok e korszakban átlag 57 éves korukig éltek. Ha nem a csatatéren vagy egy váratlan rajtaütésben haltak meg a szentföldi királyok, akkor is lecsaphattak rájuk betegségek vagy a váratlan balszerencse más formái. Szibilla öccse, IV. Balduin például gyermektelenül halt meg leprában, és ifjú unokaöccse halála után trónja végül nővérére szállt.
Az pedig puszta véletlen, hogy a jeruzsálemi királyok hiába vágytak fiúörökösökre, rendszerint inkább lányaik születtek. Ez arra kényszerítette a keresztes állam társadalmát, hogy alkalmazkodjon a királynőség gondolatához és lenyelje a nőuralom keserű piruláját. Melisenda nemcsak valódi hatalommá tudta változtatni uralkodásra való jogát, de meg is tudta azt őrizni közel egy évtizedig azután, hogy joga közben semmivé oszlott. Fulkó egy vadászbalesetben meghalt, Melisenda pedig nem házasodott újra, és önállóan uralkodott. Nem sokkal Fulkó halála után a királynő levelet kapott a kor egyik legbefolyásosabb személyiségétől, a később szentté avatott Clairvaux-i Bernát apáttól, aki ezt írta neki: „Minden szem rád szegeződik és egyedül rád nehezedik a királyság jelentette teher. Kezedet erővel kell irányítanod, és megmutatnod a nőben a férfit, megtéve azt, mi szükséges a bölcsesség és a bátorság jegyében.”
Melisenda biztosan csettintett egyet ezt olvasva, ő már tisztában volt a leírtakkal, hiszen éveken át uralkodott közösen a férjével. A levél azonban különleges dokumentum: egy vezető egyházfi adja benne áldását egy nő önálló uralmára. Bernát ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy Melisenda egyedüli uralkodása csak addig tarthat, amíg fia el nem éri a megfelelő kort. II. Balduin biztosan nem úgy képzelte, hogy Melisenda III. Balduin felnőttkorában is uralkodni fog, de amikor eljött az idő, hogy átadja fiának a hatalmat, Melisenda vonakodott. Hat évig utasította vissza III. Balduin kéréseit, hogy átadja neki a királyság feletti uralmat, míg végül a helyzet a fentebb leírtakig fokozódott: a fiú szabályos ostromot indított a jeruzsálemi fellegvárba zárkózó anyja ellen. A királynő végül is nagy nehezen átadta a kormányrudat, és III. Balduin végre teljes jogú uralkodó lett, de Melisenda tekintélye ezután is megkérdőjelezhetetlen maradt.
Példát mutattak
Melisenda mindössze a második régenskirálynő volt, aki Európa-szerte ismertté vált, miután Urraca kasztíliai királynő (ur. 1109–1126) függetlensége és ereje példát mutatott a nemes hölgyeknek nyugaton és keleten egyaránt. Aquitániai Eleonóra francia, majd angol királyné a második keresztes hadjárat keretében utazott Jeruzsálembe, és ott találkozott a hatalma csúcsán álló Melisendával. Ez a találkozás biztosan nagy hatással volt Eleonórára: egy országát önállóan irányító nő, aki láthatóan egyértelműen fia felett áll a hatalmi hierarchiában – ez nem kerülhette el egy olyan ambiciózus nő, mint Eleonóra figyelmét.
Melisenda azonban nem az egyetlen nő volt, aki igyekezett hatalmat szerezni és azt megtartani a keresztes államok területén. Húga, Alíz Antiochia fejedelemasszonya lett. Miután még tizenéves korában vagy húszas éveinek elején megözvegyült, apjának, majd sógorának (mindketten jeruzsálemi királyok voltak) ellenszegülve lánya nevében önállóan próbálta vezetni az Antiochiai Fejedelemséget. Háromszor taszították le a trónról, mielőtt visszavonult volna a politikától, de előtte mindent megpróbált: a Zangí szeldzsuk atabéggel apja ellen kötött szövetségtől a hasonlóan elégedetlen tripoli és edesszai vezetők Fulkó elleni egységfrontba szervezéséig. Utódja lánya, Konstancia fejedelemnő lett, aki maga is önálló uralkodói ambíciókat dédelgetett. Konstancia anyjával ellentétben a finomabb módszereket részesítette előnyben, és így nagyobb sikereket is ért el. Több éven keresztül önállóan vezette az Antiochiai Fejedelemséget, mielőtt mélységesen beleszeretett egy Reynald de Châtillon nevű zsoldoskatonába és férjhez nem ment hozzá. Közös lányuk, Antiochiai Anna III. Béla magyar király első felesége volt, és így voltak Imre és II. András királyok anyai nagyszülei is.
Hodierna tripoliszi grófnét, Melisenda és Alíz húgát két merényletkísérlettel is összefüggésbe hozták, miközben hatalmáért harcolt: az egyiket a tripoliszi grófság feletti uralomért bejelentkező riválisa ellen, a másikat Tripoliszi Rajmund, vagyis a férje ellen követték el, akit rejtélyes módon el is tettek láb alól, miután összeveszett feleségével.
A vita annyira elmérgesedett, hogy Hodierna úgy döntött, férjét otthagyva nővérével Jeruzsálembe utazik, és ugyan a merényletet a közvélekedés szerint az aszaszin szekta követte el, Rajmund igen szokatlan célpont volt e szekta számára, az időzítés pedig még inkább a feleségre terelte a gyanút. Mindenesetre Hodierna számára Rajmund halála után megengedték, hogy férj nélkül maradjon, és önállóan uralkodjon két gyermeke nevében.
A teljes cikk – amelyből kiderül, hogy tényleg az utolsó jeruzsálemi királynő házassága volt-e az oka a Szent Város muszlim kézre kerülésének – a BBC History magazin februári számában olvasható.
