Az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad egyike a magyar gazdaság sikertörténeteinek. Bár a fejlődés pontos üteméről megoszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy elmaradott agrárországból a Magyar Királyság a XX. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált. Az élelmiszeripar mellett egyre növekvő jelentőségre tettek szert a különböző nehézipari ágazatok, elsősorban a vas- és fémipar. Ez utóbbiak részesedése a gyáripar termelési értékéből 1898 és 1913 között 12-ről 15 százalékra nőtt. A növekvő szén-, vas- és acéltermelésre fejlett gépipar épült. 1906 körül 113 gépgyár, 45 vasútjavító műhely és három hajógyár működött az országban. Ganz Ábrahám gépgyára mellett ezek közül egyre nagyobb jelentőségre tett szert a Csepel-sziget északi részén felépült gyáripari komplexum, amelynek a tulajdonosa és működtetője Weiss Manfréd volt.
Remek befektetések
A modern magyar ipar számos más úttörőjéhez hasonlóan Weiss Manfréd felmenői is zsidók voltak, és a Habsburg Monarchia nyugati tartományaiból – feltehetően Csehországból – érkeztek magyar földre az 1800-es évek legelején. A nagyapa Baruch Weiss falusi pipakészítő iparos volt, akinek egyik fia, Weiss B. Adolf hat gyermeket nevelt. A legkisebb, aki a Manfréd nevet kapta, 1857-ben született Pesten. A kis Manfréd már gyermekként kitűnt üzleti érzékével: diáktársai között édességet és – apja által forgalmazott – szilvalekvárt árult, nem kevés haszonnal. Az érettségi után a budapesti Kereskedelmi Akadémián tanult, amelynek elvégzését követően Hamburgban kezdett dolgozni egy gyarmatárukat forgalmazó nagykereskedésben. Nyelvtudása, szorgalma és tehetsége révén gyorsan a cég igazgatója lett, és ha apja betegsége miatt nem kell hazatérnie, talán németországi karriert csinált volna.
Előbb bátyja, Berthold terménykereskedelemmel foglalkozó cégének a munkájába kapcsolódott be, majd vele összefogva 1882-ben megalakította az „Első Magyar Conserv Gyárat”, amely „szelencében eltartható” húskonzerveket gyártott. Emellett jó érzékkel ingatlanokat vásárolt az Andrássy út mentén, valamint a Margit híd és a Vígszínház között, az Újlipótváros déli részén. Egyik jobb befektetésnek bizonyult, mint a másik.
Legnagyobb haszonnal azonban a hadsereg állandó megrendelései kecsegtettek, amelynek a Weiss fivérek egy idő után már nemcsak konzerveket, hanem töltényhüvelyeket és lövedékeket is szállítottak. A terménykereskedelem és az élelmiszergyártás mellett így egyre nagyobb szerep jutott a fémiparnak. Mivel 1890-ben tölténygyártás közben robbanás történt a Közvágóhíd közelében működő húsüzemben, a testvéreknek kevésbé lakott terület után kellett nézniük.
Háború és államosítás
A Csepel-sziget északi részén fekvő homokos terület, az úgynevezett János-legelő mellett döntöttek. A mintegy ötholdas területen felhúzott favázas épületekben kezdetben 30–40 férfi és 100–110 nő dolgozott. 1896-ban azonban már 400 főt foglalkoztattak. Egymás után épültek az új csarnokok, amelyekben az 1890-es évek végén már egy rézkohászati üzem és egy kovácsműhely is helyet kapott. 1909 nyarán pedig üzembe állt a járműgyár, majd az 1910-es évek elején a legmodernebb martinkemencékkel felszerelt acélüzem. 1896 és 1914 között a gyár az ország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött.
Ugrásszerűen megnőtt a lőszergyártás, amely iránt – az egész Európában érzékelhető feszültségek miatt – folyamatosan növekvő kereslet mutatkozott. A háború aztán az egekbe röpítette a céget, amelyet – miután a bátyja képviselő és a Textilgyárosok Országos Egyesületének az elnöke lett – 1897-től Weiss Manfréd egyedül vezetett. 1917-ben már 27 ezer ember dolgozott a gyáróriás üzemeiben három műszakban, akik csupán ebben az évben 330 millió gyalogsági és tüzérségi lőszert állítottak elő.
Az egyre jelentősebb bevételekből Weiss Manfréd szokatlanul sokat áldozott szociális célokra. A gyár alkalmazottainak házakat és lakásokat építtetett, továbbá kórházat, óvodát, napközit és iskolát létesített. Teljesítményét a magyar kormány és az uralkodóház is értékelte. Ezt jelezte, hogy 1915-ben a felsőház tagja lett, 1918-ban pedig bárói címet kapott IV. Károlytól. A család ettől kezdve a „csepeli” előnevet viselte.
Az 1919-es Tanácsköztársaság idején a csepeli gyárkomplexumot is államosították, amit Weiss Manfréd nem akart túlélni. Megmérgezte magát, és csak a véletlennek köszönhető, hogy életben maradt. Teljesen azonban sohasem épült fel. A haditermelésről a béketermelésre való átállást (a töltények helyett ekevasat kezdtek gyártani) még megszervezte, 1922 karácsonyán azonban – 65 évesen – agyvérzésben meghalt.
