Hogy a politikában, ha nem is minden, de majdnem minden megtörténhet, arra csattanós példa az izraeli–egyiptomi viszony alakulása az 1970-es években. Az, hogy az izraeli miniszterelnök – viszonozva Anvar asz-Szádát egyiptomi elnök hónappal korábbi látogatást – Kairóba utazzon, és ott államfőnek kijáró külsőségek közepette fogadják, inkább tartozott a filmkészítők, mint a külpolitikai stratégák világához.
Belerángatta a nagyokat
1977. december 25-től, Menáhém Begín kairói útjától elég csak négy esztendővel korábbra visszamenni. 1973. október 6-án, a legnagyobb zsidó ünnep, az Engesztelés napján Egyiptom és Szíria összehangolt támadást indított Izrael ellen; Szíria a Golán-fennsík visszaszerzésére tett kísérletet, az egyiptomi haderő pedig átkelt a Szuezi-csatornán, és áttörve a csatorna partján létesített Bar Lev védelmi vonalat, betört a hatnapos háború óta izraeli ellenőrzés alatt tartott Sínai-félszigetre. Izrael a váratlan támadás után igen rövid idő alatt mozgósította haderejét, és – igaz, jelentős emberáldozat árán – a háborúból győztesen került ki. Annak ellenére, hogy a csatornán átkelő páncélosai lőtávolságig közelítették meg Kairót, a másik fronton pedig Damaszkusz külvárosáig jutottak el, Egyiptomban az első napi áttörés azóta is a győzelem jelképe, asz-Szádát pedig „az átkelés hőse” jelzőt kapta meg.
Ha a várt hadisikerek el is maradtak, asz-Szádát elérte azt a célját, hogy a konfliktusba bevonja a két szuperhatalmat – mindkettő rákényszerült, hogy stratégiai terveivel ellentétesen a háborúban óriási fegyverszállítmányokkal segítse szövetségesét. A vonakodó washingtoni elitnek ekkor érvelt úgy Kissinger, hogy „az Egyesült Államok nem engedheti meg, hogy amerikai fegyverek fölött szovjet fegyverek diadalmaskodjanak”.
A jó diplomáciai érzékkel megáldott egyiptomi vezető a katonai vereséget gyors ütemben külpolitikai előnyökre próbálta átváltani. Folyamatosan lazított a szovjet kapcsolatokon – volt idő, amikor 15 ezernél több „katonai tanácsadó” volt országában –, és ügyesen az Egyesült Államok felé kezdett orientálódni. Még 1974-ben amerikai–egyiptomi barátsági és együttműködési nyilatkozatot tettek közzé, majd felmondták a hosszú távú szovjet–egyiptomi szerződést, nem sokkal később a kelet-európai országokkal is megszakították az intézményes kulturális kapcsolatokat.
Megtörtént a csoda
A közel-keleti válságkezelésben fordulatot hozott Jimmy Carter elnöksége (1977-ben költözött a Fehér Házba), ő Nixonnal szemben nem a Szovjetuniót kizárva, hanem vele együtt akart békét teremteni. Carter a rendezés egyik pillérének a „palesztin haza” megteremtését tekintette, amelynek izraeli elfogadását 1977 tavaszáig nem is lehetett teljesen kizárni. Májusban azonban az izraeli választásokon történetében először a jobboldali Likud párt győzött, amely kategorikusan elutasította az 1967-ben elfoglalt területek visszaadását. A békekeresés ennek ellenére folytatódott, és október elsején az Egyesült Államok és a Szovjetunió közös nyilatkozatban fejezte ki óhaját az átfogó rendezésre, amelynek része lenne a palesztin nép jogainak érvényesítése is.
A történelmi jelentőségűnek és korábban elképzelhetetlennek tartott aktusra 1977. november 12-én került sor. Az arab világ megkérdőjelezhetetlenül vezető katonai hatalmának elnöke, Anvar asz-Szádát Jeruzsálembe utazott, és a Kneszetben mintegy az arab világot is képviselve kijelentette: „szívesen látjuk önöket, éljenek békében és biztonságban közöttünk”. Megtörtént a csoda: egy arab ország elismerte Izrael Államot. A folytatás, a látogatás decemberi viszonzása magában rejtette a részleges eredményeket.
Háromnegyed évig folytatódtak a kétoldalú alkudozások, noha a célok különbözősége mindkét fél előtt világos volt: Egyiptom átfogó közel-keleti rendezésre törekedett, míg Izrael egy Egyiptommal kötendő kétoldalú megállapodásra látott esélyt. A következő mérföldkőhöz 1978 szeptemberében jutottak el, amikor az Egyesült Államok harmadik félként közvetlenül is bekapcsolódott a tárgyalásokba. Jimmy Carter meghívta Camp Davidbe, az elnöki rezidenciára a két politikust, s 13 napon át (!) szülték meg a „keretmegállapodást”, amelynek két tárgya volt: az egyik a közel-keleti béke elérése, ennek lett része Ciszjordánia és a Gázai övezet autonómiájának fokozatos megteremtése; a másik pedig az Egyiptom és Izrael közötti békeszerződés volt. Hullott a nyugati világ elismerése a két politikusra: asz-Szádátot a Time 1977-ben „az év emberének” választotta, a következő évben Begínnel együtt megkapták a Nobel-békedíjat.
Az arab világ olyannyira kiközösítette Egyiptomot, hogy a súlytalan Omán és Szudán kivételével meg is szakították a diplomáciai kapcsolatot Egyiptommal, és a radikálisabb országok megalakították az Egyiptom-ellenes Szilárdság Frontját. Ennek ellenére a Camp Davidben kidolgozottak nyomán 1979. március 26-án Washingtonban megtörtént a tényleges békekötés. Egyiptom visszakapta a Sínai-félszigetet, és Izrael elfogadta a független palesztin állam létrehozásának feltételeit. Míg az előbbi tartósnak bizonyult, a palesztin állam perspektívája szinte az idő múlását követve távolodik.
