A „mi lett volna, ha” típusú felvetések a legértelmetlenebb, ám egyik legizgalmasabb kérdései a történettudománynak. A második világháború kapcsán sok ilyenen lehet elgondolkozni, ám ezek többsége inkább egyes ütközetek, hadjáratok eredményére vonatkozik, az alapvető stratégiai helyzetet általában nem alakították volna át. Azt a kérdést azonban a történelmi tényektől való nagyobb elrugaszkodás nélkül is fel lehet tenni, hogy mi lett volna, ha a német flotta ereje legalábbis megegyezik, de akár meg is haladja a britekét. Megvalósítható lett volna valamikor 1940–1941-ben Nagy-Britannia német inváziója?
Francia hajók az angolok ellen?
Könnyű rávágni, hogy a Kriegsmarine felszíni hajókat tekintve mindvégig a közelében sem volt annak, hogy megközelítse a brit Királyi Haditengerészet erejét, csatahajókat és repülőgép-hordozókat pedig nem lehet néhány hónap alatt sorozatban legyártani. Ott volt azonban a francia flotta, amely önmagában ugyan szintén jóval gyengébb volt, mint a brit, viszont a némettel kiegészülve már legalábbis komoly kihívást jelentett volna a brit tengeri uralomra. Franciaország összeomlása után pedig eléggé kérdésessé vált a helyzete.
A békeszerződés ugyan a formailag semleges Vichy-Franciaország birtokában hagyta a hadiflottát, de az előrelátóbb brit vezetők – és elsősorban Churchill – nem ok nélkül aggódtak, hogy ez a helyzet bármikor megváltozhat.
Az ugyan nem tűnt valószínűnek, hogy a francia hajók francia legénységgel hadba szálljanak korábbi szövetségeseik ellen, azt viszont nem volt nehéz elképzelni, hogy Hitler a békeszerződést és a nemzetközi jogot szokásos módon felrúgva valahogy ráteszi teszi a flottára, majd német legénységgel feltöltve veti be a britek ellen. Így aztán Churchill úgy döntött, ezúttal a briteknek kell először lépniük – figyelmen kívül hagyva a függetlenségének maradékát büszkén hangoztató Vichy-kormány érzékenységét.
A brit flotta – nem bízva a francia flottaparancsnokok fogadkozásában, hogy inkább Amerikába hajóznak, ha a németek megpróbálják átvenni az irányítást a hajók felett – 1940. július 3-án, Orán közelében csapott le a francia flotta főerőinek egyik csoportjára, közel 1400 francia tengerészt is megölve. Az őszi, Dakarnál lezajlott hasonló ütközet harcképtelenné tette a franciák legütőképesebb erőit, de a megmaradt és helyreállított hajók még így is fenyegetést jelenthettek.
Maguk süllyesztették el
Az utolsó felvonásra 1942. november 27-én került sor. Bár ekkorra már az Egyesült Államok hadba lépése tovább növelte a szövetségesek haditengerészeti fölényét, a francia flotta maradékának jelentőségét mégis felerősítette, hogy november 8-án megindult az Észak-Afrika végső visszahódítását célzó, szövetséges Fáklya-hadművelet. A francia flotta parancsnoka, Jean Darlan elvben megegyezett arról a szövetségesekkel, hogy erőivel átáll az ő oldalukra, ám közbejött, hogy a németek november 10-én megszállták Vichy-Franciaországot, Darlan pedig azt a parancsot kapta, hogy Toulonnál vonja össze erőit, megakadályozandó egy itteni partraszállási kísérletet.
Hitler csak ekkor döntött úgy, hogy így vagy úgy, de megszerzi a francia hajók feletti ellenőrzést, és a németek elő is készítették a „Lila” kódnevű akciót, amelynek célja a szövetségesekhez húzó flottavezetők eltávolítása és a hajók megszerzése lett volna. A terv végrehajtásába azonban hibák csúsztak, így a hajóik német kézre kerülését minden áron megakadályozni akaró francia admirálisok még ki tudták adni a parancsot tengerészeiknek: lőjenek a közeledő SS-osztagokra, és szükség esetén süllyesszék el hajóikat.
Így merült aztán hullámsírba a flotta zászlóshajója, a Strasbourg csatahajó, majd 74 másik hajó is – összesen 4 tengeralattjáró és egy felszíni hajó tudott elmenekülni a helyszínről. Ha a szövetségesek ügyét nem is tudták segíteni a franciák, ezzel végleg pontot tettek a Földközi-tenger medencéje feletti uralomért folyó harc végére, megnyitva az utat az Olaszország elleni hadműveletek előkészítéséhez.
