Április végén az EU-politikusokat részben az foglalkoztatta, hogy miképpen kezeljék Albánia frissen beadott kérelmét a tagjelölt ország státuszára, míg Montenegró ugyanilyen dokumentumát néhány nappal korábban hagyta jóvá az EU minisztertanácsa. A Nyugat-Balkán megnevezés nagyjából az 1999-ben megtartott helsinki csúcstalálkozó utáni időszakban tűnt föl, s ez alatt a volt jugoszláv köztársaságokat értették, de Szlovénia nélkül, viszont ide sorolták Albániát is. A térség országai 2000-től egyre határozottabban szerettek volna az integráció útjára lépni, s az EU ezt bátorította is.
A Nyugat-Balkán államai között jelentős különbségek vannak: amíg a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó horvát GDP a CIA-évkönyv becslése szerint 2007-ben kb. 15 700 USD, addig Albániánál ugyanez az érték csupán 5700 USD. A térség integrációs nehézségei azonban csak részben függnek össze a gazdaság fejlettségével. Legalább ilyen fontosak az EU Nyugat-Balkánnal kapcsolatos megfontolásai, illetve az egyes országok belső, strukturális gondjai.
Montázs: Rédley Tamás
Az EU tétovázik
Bár az EU nagyjából 1999 közepétől folyamatosan azt hangoztatja, hogy a térség országainak jövője az Európai Unión belül van, anyagilag is támogatja, s bíztatja az említett országokat, maga sem tisztázta még teljes mértékben a bővítéssel összefüggő álláspontját. Olli Rehn bővítési biztos, valamint egyes német és francia politikusok között komoly vita alakult ki.
Amíg Rehn úgy vélte, hogy a Lisszaboni Szerződés ratifikációja körüli vita nem állíthatja le a bővítési folyamatot, addig német és francia részről azt hangoztatták, hogy anélkül szó sem lehet a bővítésről. A gazdasági válság ugyancsak a bővítésellenes hangokat erősítette. Angela Merkel március vége felé bejelentette, hogy Horvátország felvétele után az EU-nak egy ideig bővítési szünetet kell tartania.
Közös blokkot javasolnak
Ráadásul egyes EU-tagállamok attól félnek, hogy a már most is bonyolult döntéshozatali mechanizmust újabb problémákkal terhelik meg, ha a jelenlegi 27 tagállam létszámát 32-re vagy többre emelik. Erhard Busek viszont a horvát-szlovén határvita, illetve az emiatt bekövetkezett szlovén vétó fényében április közepén azt szorgalmazta, hogy a kétoldalú viták további elharapózásának megelőzése érdekében – Horvátország után – a jelentkezőket egy blokkban vegyék föl.
Csakhogy a nyugat-balkáni országok jelenleg a csatlakozási folyamat eltérő fázisaiban vannak: Horvátország, Macedónia, s immár Montenegró hivatalosan tagjelölt országok, a többiek pedig ebben a pillanatban még nem. Kérdés, hogy a blokkszemlélet nem lassítja-e le a csatlakozási folyamatot.
Ahány ország, annyi probléma
Egyesek szerint Zágrábot (amely 2005-ben kapott zöld utat a csatlakozási tárgyalások megkezdésére) nem csupán a szlovén vétó akadályozza, hanem az is, hogy az ország még távolról sem vizsgált ki minden olyan ügyet, amit a háborús bűnök kategóriájába sorolnak. A hágai főügyész szerint pedig Zágráb együttműködési készsége még most sem kielégítő.
Ráadásul április közepén nyugati lapok kedvezőtlen információkat jelentettek meg a horvátországi szervezett bűnözésről, egyikük pedig szóvá tette, hogy túl nagy az állam szerepe a gazdaságban. Pedig Horvátország messze kiemelkedik a mezőnyből.
Macedónia – amely 2004 márciusában nyújtotta be tagfelvételi kérelmét, és 2005 decembere óta hivatalosan is tagjelölt ország – mind a mai napig nem kezdhette meg a csatlakozási tárgyalásokat. Ennek a késlekedésnek csak az egyik oka a Görögországgal folytatott névvita (a görögök szerint Macedónia Észak-Görögország megnevezése, ilyen névvel tehát nem létezhet egy másik állam).
De a tárgyalások megkezdését nem is csupán a tavalyi választások körüli visszásságok akadályozták. Olli Rehn bővítési biztos (immár évek óta) reformokat szeretne látni az igazságszolgáltatás és a közigazgatás terén, s komoly harcot szorgalmaz a szervezett bűnözés ellen.
A forgatókönyv szinte teljesen hasonló Montenegró esetében is. Olli Rehn arra ösztönözte a választások után lévő podgoricai vezetőket, hogy az integráció érdekében, akárcsak korábban, továbbra is működjenek együtt az ellenzékkel. Azt remélte, hogy Montenegró ezentúl is jó példát mutat a térség országainak, de arra is felhívta a figyelmet, hogy az országnak tovább kell haladnia a reformok útján.
Akik még az előszobáig se jutottak
A többiek pedig még el sem jutottak az előszobáig. Olli Rehn áprilisban arra figyelmeztette Tiranát, hogy a júniusi választások demokratikus jellege előfeltétele annak, hogy Albánia tovább haladhasson az EU-integráció útján. Az albán fővárosba látogató görög miniszterelnök pedig nem csupán ezt emelte ki, de fontosnak nevezte a szervezett bűnözés elleni harcot és a kisebbségi jogok tiszteletben tartását is, majd nem hivatalosan felkereste az Albániában élő görög kisebbséget.
Bár az EU Bosznia-Hercegovinát és Szerbiát is arra biztatja, hogy tegyenek meg mindent az európai integráció érdekében, e két ország esetében még a szuverenitás kérdése sem tisztázott teljes mértékben. Részben ezzel függ össze, hogy hiába írta alá az EU Belgráddal és Szarajevóval mintegy biztatásként a továbblépéshez elengedhetetlenül szükséges Stabilizációs és Társulási Egyezményt, az integráció ügye szinte tapodtat sem jutott előbbre.
Az EU azt várja, hogy Bosznia-Hercegovina fogadjon el új, EU-konformnak tekinthető alkotmányt, ez azonban a bosnyákok, horvátok és szerbek eltérő érdekei miatt eddig megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Ebben nem nagyon várható gyors változás, sőt egyesek úgy vélik, az ország szétesése sem lehetetlen.
Szerbiának ki kell adnia a még bujkáló háborús bűnösöket a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek (ICTY), előre kell lépnie a gazdasági és társadalmi reformok területén, s tudomásul kellene vennie Koszovó függetlenségének tényét is. Szerbia szerint az ENSZ BT 1244-es határozata értelmében Koszovó még nem veszett el, s abban reménykedik, hogy az ENSZ Nemzetközi Bírósága (ICJ) az ő javára dönt. Bár az EU hivatalosan nem köti össze Szerbia integrációját Koszovó elismerésével, Belgrádra érzehetően erős nyomás nehezedik.
Az EU-bővítés ötödik körében élenjáró országoknak jelentős előzmények után 1997-től 2004-ig, azaz hét évig tartott, amíg teljes jogú tagjai lehettek az EU-nak. Biztosra vehetjük, hogy ennél gyorsabb integrációra a komoly problémákkal küszködő nyugat-balkáni országok sem számíthatnak. Ezt figyelembe véve jelenleg másodlagos kérdés, hogy vajon mennyire nyugtalaníthatná az EU-tagországok közvéleményét az a tény, hogy Albániában, Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban jelentős számú muzulmán él.
(A szerző a Magyar Külügyi Intézet munkatársa)
