Bármiből tudok sakk-készletet csinálni. Még egy kockás bugyiból is. Kifeszítem, és már csak a figurákat kell kitaláljam hozzá.
Ausztria túlfelén járunk, Klagenfurtban, hallgatjuk a Baranya megyei Drávapiski polgármesterét, Mali Zoltánt, aki Európa legnagyobb sakkmúzeumát nyitja napokon belül a karintiai városban. Speciel kockás bugyi nincs kiállítva az ezernyolcszáz négyzetméteres labirintusban, de azon kívül rengeteg egyéb tárgy, amikről a sakk juthat az ember eszébe, plusz olyanok, melyek a sakkról jutottak Mali Zoltán eszébe.
Járt itt pár profi sakkozó, mind teljesen lesokkolódott, az egyik azt mondta, olyan ez az egész, mintha egy kolostorban miniszoknyát húznék a Szűz Máriára. Az osztrák női sakkválogatott szövetségi kapitánya egyenesen leőrültezett. Stimt! A múzeum célja pont a sokk, az, hogy a sakkra irányítsuk a figyelmet. Fel kell rúgni a konvenciókat, érdekesnek kell lenni, de nem a szakma, hanem a nagyközönség számára. Példaképem a pókeres Korda György. Nem stílusom az öreg, de lengetem a kalapomat a szenvedélye és a hozzáértése előtt. Neki köszönhető, hogy ma már fél Magyarország pókerezik. Én is ilyesmit szeretnék elérni a sakkban
– így Mali.
Már a külcsín sem kertel: az épület négy fala fekete-fehér kockás, és hamarosan a tető is sakktáblát mintáz majd, hogy a madarak (meg a fotós drónok) is rögtön megértsék, ez itt egy sakkmúzeum.
A tárlat egy Mali Zoltánt ábrázoló, fotóról kopírozott olajfestménnyel és Mali Zoltán Baranyából ideszállított asztalával, valamint a dédapjától kapott sakk-készletével nyit. Aztán megszámlálhatatlan további sakk-készlet következik még megszámlálhatatlanabb köcölle közé gyógyítva.
Hogy mi az a köcölle?
A néprajzi szótár szerint balatonmelléki viselet, esetleg köcsögfajta, de Mali limlomot ért alatta, ami esetében természetesen se nem lim, se nem lom, hanem szuvenírféle. Mali imád utazni, világszerte sok a barátja, s látogatja is őket. „Kifelé rendre zselatint viszek és rengeteg sertésmájkrémet, azt kéri az összes haverom, hiányzik a hazai íz, visszafelé pedig sakk-készleteket és köcöllét tömök a bőröndökbe.”
A köcöllék évtizedeken át Mali Zoltán Alsószentmártonban található kocsmauniverzumának (van neki olyan, de erről később) raktárában halmozódtak, ám most fényes klagenfurti otthonra leltek.
A klagenfurti Afrika-placc homokos talajt kapott, melyen kitömött kenyai varánusz (mint kecölle) kúszik elő a festett kerámiaedények, a faragott asztalok és a sakk-készletek közül; polcokon fanap és fahold, favíziló, faelefánt, faantilop, fazsiráf (el nem árulnák fatitkukat – mondaná a költő), a falon a famaszkok, némelyikben emberi fog lakik („arrafelé néhol még ma is eszik egymást” – mondja Mali úr).
Megtudjuk, hogy noha Afrikában csodálatos sakk-készletek készülnek, „sakkozni nem tudnak, Afrika bajnoka úgy játszik, mint nálunk egy közepes napközis a sakk szakkörön”.
Mali úr iszonyat nagy dumás, színekért és színezésekért nem megy a szomszédba, sztoriból sztoriba hahotázódunk át. Egy busman oroszlánölő lándzsáról megtudjuk, hogy a férfivé válás kelléke: a felserdült busman fiú kibelez egy antilopot, megvárja, míg rohadni kezd a test, kivonszolja a szavannába, kezében a lándzsával beássa magát a homokba, feje fölé húzza a dögöt, a bűzre érkezik egy éhes oroszlán, nekiáll lakmározni, és a busman ifjú a megfelelő pillanatban alulról szíven szúrja a csúcsragadozót.
A negyvenkilós kiscsávó simán végez a kétmázsás macskával. Már ha elég ügyes. Ha nem, akkor nem férfi lesz belőle, hanem táplálék. Én egy olyan busmantól vettem ezt a botot, akinek sikerült a mutatvány. Egyébként elég egyforma srácok, igazából mindenki »Az istenek a fejükre estek« főszereplője, mind mosolyog, kedves, nyersen eszi a húst, és tankolás nélkül három napig szalad a sivatagban.
A sakk-készletek mindegyike is saját sztorival bír, némelyik mese publikus, némelyik leírhatatlan. A Burkina-Faso-i zsírkő szettről annyi a közlés, hogy „még suttogva se merem elmondani, kitől kaptam”, de például a kisméretű téglákból rakott, alig kétméteres piramis lábánál pihenő, meteoritból esztergált fáraós készlet legendája megosztható:
Kiss Lajos pilóta barátom két polgárháborún repült keresztül vele, keményen lőttek rá, megdöntötte a gépet, hogy kisebb felületet mutasson, közben halálfélelmében sírva énekelte a Himnuszt, mert ima nem jutott eszébe, és bejött neki.
A mi feladatunk egyszerűbb, mint Kiss Lajosé: párat lépünk, s már meg is érkezünk Ázsiába.
Itt kevesebb a kecölle és több a sakk. Van készlet oszlopra csavarva és van plafonra gyógyítva; van örvényt imitáló tábla hajótöröttként süllyedő tisztekkel és gyalogokkal; van quadrosakk, melyben dobókockával döntetik el, ki lép; van tábla, melyet kazah jak bőre fed, van készlet kínai, koreai, japán és egyéb írásjelekkel. A legszélesebb közönségérdeklődésre a figuráiban a Kámaszútra pozíciói közül csemegéző szett tart igényt, különösen a falloszt formázó gyalogok barlangos testeiben szerelemnek atletikusan örülő párok villantanak mondén művészi virtuozitást.
A legmultietnikusabb utat egy vietnámi készlet járta be, míg Mali úrig jutott. „Hanoiban megvette egy orosz tag, aztán emigrált Argentínába, vitte magával a készletet. Egy haverom, a Rudi épp Kaliforniából költözött haza Magyarországra a dominikai feleségével, de megállt valamiért Buenos Airesben, ahol összefutott az orosszal, szóba került a sakk, majd a vietnámi készlet, és az lett a dolog vége, hogy Rudi megvette tőle nekem.”
Ázsia vége a Szovjetunió. „Nem akarok politizálni, hagytam az utódköztársaságokat, ki tudja, most épp mi tartozik Ukrajnához, mi az oroszokhoz, maradtam a kommunista birodalomnál, az már úgyis lezárt múlt. Még Kaszparov képét se tettem ki a pártoskodása miatt, inkább Kramnyikot lógattam fel.”
Meg Lenint. Mégiscsak ő a Szovjetunió nevű kommunista őrület nemzője, kinek portréja alatt lőszeresláda teremt militáns hangulatot. Vicc is jár a vörös installációhoz:
Az megvan, hogy Lenin haldoklik, és Sztálin ott ül az ágyánál? Lenin mondja: Sztálin elvtárs, a halálom után fognak téged követni a szovjet emberek? Mire Sztálin: Fognak, Lenin elvtárs. Lenin: És mi lesz, Sztálin elvtárs, ha mégsem?! Sztálin: Akkor majd téged követnek, Lenin elvtárs.
A térben két tyúklépés, fejben egy bonyolultnak tűnő képzettársítás, s meg is érkezünk Magyarországra, a 3D technológiával nyomtatott úgynevezett Cézár-készlethez: a táblán bábuként harminckét Orbán-mellszobor.
Malinak Kádár Jánostól is van készlete. „De az Klagenfurtban senkit nem érdekel, nem is teszem ki, majd egyszer Magyarországon! Ott a Holdról is látszik majd.”
Kitette viszont Horváth Pista asztalát. „Pista a barátom, esztergomi cigány gyerek, zseni sakkozó, soha egy fél pontot nem fogtam rajta, mégis élmény játszani ellene. Matt előtt mindig a szemembe néz azzal, hogy »Zolám, halál ellen nincs orvosság«. Kalandos csávó. Volt egy menedzsere, kettőtíz magas, akkora darab, hogy a hátsó ülésről elvezeti a Mercit, és ha lelógatja a karját eléri az alvázat. Pista naiv tekintetéből éltek. Járták azokat a kocsmákat, ahol sakkoznak a vendégek, Pista lejátszott valakivel egy kamupartit ötezer forintba, szépen elbukta, mire a menedzsere elkiáltotta magát, hogy »a cigányok igenis tudnak sakkozni, én százezret teszek rá«! A kocsma népe persze tartotta a fogadást, Pista pedig leiskolázta a delikvenst, és zsebben a lóvé. Nekem azért példaképem, mert a bevétel jelentős részét cigány gyerekek taníttatására fordítja.”
Bár közel Ázsia, Magyarország már Európa. Kontinensünket egyebek mellett német gombasakk, brit veretes, bolgár népviseletes, belga pisilő fiús, osztrák vadászos, Kárpát-medencei pamutfonalból kötött és aranyfüstölt herendi sakk-készlet képviseli. A régió doyenje százéves, a vatikáni Svájci Gárdától származó szett, egy magyar kútfúró ajándéka. „És van egy igazi Fergusonom, ami a sakkok Rolls-Royce-a. A rendszerváltás idején elém állt egy tizennyolc éves lány, hogy »Zoli bácsi, adjon nekem munkát, mert nekem az az álmom, hogy összespórolok százezer forintot, és kiköltözöm Kanadába«. Jól mentek az üzleteim, leszámoltam a lány kezébe százezret azzal, hogy menj, valósítsd meg az álmodat. Kiment, megragadt, szép egzisztenciát alakított ki magának. Eltelik három évtized, és rám ír az azóta megasszonyosodott lány, hogy »Zoli bácsi, sosem feledem a jóságát, tudom, gyűjti a sakk-készleteket, küldök egyet«. És küldte ezt a Fergusont juhar és mahagóni bábukkal.”
Mali viszont nem kedveli Észak-Amerikát. „Dögunalom, egyszer jártam arra, soha többé.”
A sor végtelen, csemegézünk: jelzésértékűen mutatkozik a sarkkörökön túli sakk, akad sakktáblába épített találós kérdés és kávészemek illatába csomagolt tábla, szivárványos sakkgesztust kap az LMBTQ; van titkok kamrája, sakkfal, halhatatlanok csarnoka, van fémfestékkel bevont és mágneses térben „levitáló” sakkfigura, vannak szelfipontok, van hat méter hosszú sakkasztal nyolc oszloppal és hetven sorral, van tükörsakk, van gyereksakksarok, van sakkgépkuckó olyan 1982-es példánnyal, mely magnókazettáról installálta magát háromnegyed óra alatt Commodore 64-es számítógépre, ha sakkot kapott, lefagyott, s lehetett elölről kezdeni a partit; és van Mozartot folyamatosan játszó automata zongora (igen, fekete-fehér billentyűkkel).
És sztori sztori hátán, ragadjuk meg közülük a melegeset:
Mocskos homofób voltam, mígnem négy éve autóztunk ából-bébe a családdal, és az akkor tizenhat éves kisebbik fiam coming outolt nekem egyet az anyósülésről. Nem kaptam szikrát. Anyám temetésén nem bőgtem, de ott eltörött a mécses. Napokig gondolkodtam, hát kénytelen voltam, mert rajongok a gyerekeimért, és a gondolkodásnak az lett az eredménye, hogy én lettem a világ legelfogadóbb macsója, még a Pride-ra is kimentem a feleségemmel kézen fogva, és hallgattam, ahogy olyanokat kiabálnak ránk a gyökerek, amilyeneket én is kiabáltam volna korábban. Annyira érzékenyítődtem, hogy észrevettem, a Drávapiski környéki kistelepülések polgármesterei közül négy is meleg, persze egy sem vállalhatja fel a dolgot. Naná, hogy a sakkmúzeumom is toleráns, jeleztem az itteni meleg közösségnek, hogy nálam otthonra, menedékre lelnek, bármikor piknikelhetnek.
De ki is ez a Mali Zoltán, és honnan van pénze klagenfurti múzeumozásra?
1972-ben született, falun nőtt fel, az édesanyja nevelte; mezőgazdasági gépésztechnikusként végzett, de egyetlen percet sem dolgozott a szakmájában, hanem azonnal pénzcsinálásba fogott. „Állt át az ország a gázfűtésre, mindenki kéményt akart béleltetni, hát én béleltem, bár nem értettem hozzá, viszont rettentő elszánt voltam. A családból kölcsönkértem húszezer forintot, vásároltam egy szakadt, lejárt műszakis Wartburgot, esőben linóleumdarabot rúgtam a gázpedál mellé, mert menet közben fölfröcskölt a víz az alváz lyukain az aszfaltról a bakancsomra. Még ütvefúróm sem volt, haveroktól szereztem alapszerszámokat. Az első napi munkához az alucsöveket hitelre hoztam el a kereskedőtől, mondtam, este jövök a pénzzel, és mentem is. Villámrajtot vettem, annyit kerestem, esténként meg se számoltam. Fél év múlva kesre vásároltam hat darab, vadiúj Fiat furgont a hatszor két emberemnek.”
Pár év alatt a fél megye kéményeit kibélelte, lefutott a meló.
„A pénzemből akácosokat vettem a Gerecse lábánál, és tarra vágtam mindet. Persze hivatalosan. Jobbára. A fát meg eladtam. Azt is hivatalosan. Azt is jobbára. A területet megtartottam, mára megint olyan törzsek dagadnak benne, alig érem át.”
Ácsbrigádot toborozott.
A legjobb mestereket alkalmaztam, olyan tetőket csináltunk, az már szinte Makovecz. De az ezredfordulón egy óriási munkán megszívattak, bedöntötték a fölöttem lévő alvállalkozót, hatalmasat buktam. Karácsonykor beültem az embereimmel egy étterembe, rendelhettek, amit akartak, én nem ettem, nem ittam, a buli végén kaptak egyhavi prémiumot, és bejelentettem, hogy kampec a cégnek, ki vagytok rúgva, szevasztok. Jó, persze, én sem voltam piskóta. Az ácsság mellett volt pár ábécém meg egy italkereskedésem, azok is ontották a pénzt; megszédültem, olyannyira, hogy egy teljes évet végigmulattam, és lényegében kiesett az emlékezetemből tizenkét hónap. Annyi maradt meg, hogy az egyik pillanatban még Merciben terpesztek, aztán meg kis Polskiból pislogok ki halál másnaposan. Átköltöztem Komárom megyéből Baranyába, Tokodról Siklósra. Lényegében nincstelenül. A zsebem üres volt, a feleségem elvált tőlem, be kellett álljak kocsmai pultosnak, hogy legyen mit ennem. Tanultam belőle. Azóta egyetlen korty nem ment le a torkomon. Igaz, egyszer becsíptem, valamelyik polgármester-választás éjszakáján a győzelmet ünnepelve egyik kollégám telefröcskölte pezsgővel az öltönyömet, és hatott a pára.
Mali hamar kikecmergett a csődből. Összetarhált pár milliót, panziót nyitott Villány mellett, unta, „egy év után elpattintottam”. Zeneautomatákat és játékgépeket vásárolt. „Illetve a zömét hitelbe hoztam el, úgy ötszáz darabot, flipper, csocsó, ilyenek, nyerőgépet nem, terítettem az egész megyét, és egy ideig én üzemeltettem a siklósi kaszinót. Jól kerestem, de pár év után rám mászott a hatóság, különösen a szerzői jogvédő hivatal, és eladtam az egész kócerájt.”
Egy tartozás fejében övé lett az alsószentmártoni kocsma.
Ez nálunk családi hagyomány, ugyanis apámnak is volt kocsmája, nagyapámnak is, dédapámnak is, még az ükapámnak is, hát nekem is kellett. A barátaim azt mondták, ha létezik olyan falu a megyében, ahová ne tegyem be a lábamat, akkor az Alsószentmárton. Én mégis kimentem megnézni az üzletet. Hetven centi mélyen leástunk a bejárat előtt, és még ott is kizárólag szotyihéjból állt a talaj, na, mondom, ez az én helyem! Zárt közösség, sehol egy fehér ember, csak cigányok, egyértelműek a szabályok, imádom, azóta is ez a bázisom, el nem adnám a világ kincséért, teljes szimbiózisban élünk, a népszámláláson cigánynak vallottam magam.
A krimóval párhuzamosan Budapesten parkolót üzemeltetett, és egy multi ügyes-bajos (inkább bajos) dolgait intézte. „Amolyan problémamegoldó ember voltam. Engem hívtak, ha erőt kellett mutatni. Tárgyaltam egy építésünket körömszakadtáig ellenző nagyvárosi polgármesterrel, vezérigazgatókkal, lázadozó dolgozókkal. Sokakról tudtam sok mindent, és az aktuális szent cél szolgálatába állítottam az információimat. A végén épült áruház, megszelídült a vezérigazgató, lenyugodtak a dolgozók. De erről többet nem mesélhetek, köt a titoktartási szerződésem.”
Mindezen túl tulajdonrészeket vásárolt árverésre bocsátott cégekben. „Mondjuk összeveszett a két alapító, az egyik ment a kft.-ből, én jöttem, kiszedtem, amit tudtam, aztán leléptem.” Mali úr 2016-ban nagyon akarta egy kártevőirtó vállalkozás felét, ám nem sikerült megszereznie, viszont belelátott a forgalomba és a jövedelmezőségbe. „Eszelős pénz! Gyorsan csináltam is egy saját céget, felvettem egy gázmestert, aztán még egyet és még sokat, és egyszer csak felállt az országos hálózat, azóta családi háztól az egyházig mindent mentesítünk. A kocsma mellett ez az az üzlet, amit sose fogok elengedni.”
A biznisz révén a politikába is belecsúszott.
„Még a játékgépezés idején, 2006-ban kutattam, hová telepíthetek, és eljutottam az aprócska Drávapiskibe. A téren leültem beszélgetni valakivel, kisasolt a polgármester, rám hívta a rendőrséget, kijöttek, igazoltattak. Csípte a csőrömet a dolog, és arra jutottam, az a legfrappánsabb büntetés, ha kitúrom a székéből. Két hónappal később függetlenként megnyertem az önkormányzati választást, azóta is én vezetem azt a most épp százhuszonhét fős községet. Fejlődni nincs esély, nincs pénz. Pályázatot már be sem adok, ahhoz, hogy nyerjek, naponta kéne kiposztolnom a Fészbukra, hogy éljen, éljen a csodálatos országgyűlési képviselőnk, de ahhoz nincs gyomrom. Mondják, vessek ki iparűzési adót, csakhogy nincs kire kivetni, ugyanis Drávapiskinek bérelt helye van a tíz legszegényebb magyar település között. Nálunk úgy kérnek cigit, hogy egy a szájba, egy a fül mögé. Egy karcagi haverom szokta mondani, hogy a városa három minisztert adott az országnak, amire az a válaszom, hogy az én falum pedig négy csajt adott a rosszlanyok.hu-ra. Szeretnek, én is szeretem őket, becsülettel intézem a dolgaikat, lényegében én vagyok az apjuk, ciklusról ciklusra simán újraválasztanak, van ház, ahol kint a fényképem a falon, mondtam a férfinak, hogy »hülye ne legyél, inkább tégy a helyére egy Lenint«. A nagyobbik fiamat mindig azzal szívatom, hogy öt unokát akarok tőle. A múltkor ülünk a kocsmánk teraszán, odébb beszélget öt cigány kiscsaj, mondom, lányok, nézzétek, milyen jóképű a fiam, feleséget keresek neki, egyetlen feltételem, hogy öt unokát kell szülni neki. Összedugták a fejüket, aztán fölnézett a vezér azzal, hogy »Zoli bácsi, Erzsi vállalja«.”
Miért pont az SZDSZ? „Mert liberális ember vagyok.”
És miért szervezett be mindenkit? „Mert képtelen vagyok bármit is félgőzzel csinálni. Az SZDSZ akkoriban országosan négyezer taggal rendelkezett, amihez én további kétezer-négyszázat szerveztem be. Ezzel megkerülhetetlen tényező lettem, és gyakorlatilag kisunáztam az alapszabályt.”
Hogyan kell kisunázni egy alapszabályt s vele a pártot?
„Véget ért a Kuncze-éra, közeledett a 2007. februári elnökválasztás, Kóka János és Fodor Gábor versenyzett az utódlásért. Kóka volt az abszolút esélyes, nekem sem akadt kifogásom ellene, de gondoltam, szorosra húzom az eredményt, hogy mutassam az erőmet, és szóltam az embereimnek, hogy Fodort támogatjuk. De túl jól sikerült az akció, ugyanis mindkét jelölt 347-347 voksot kapott, döntetlen, új forduló. A szünetben telefonált Kuncze, hogy Zoli, ne marháskodj, ha Fodor nyer, tönkreteszi a pártot, szavazzatok már a Kókára, itt áll mellettem. Azzal a feltétellel adtam be a derekamat, hogy János két héten belül megjelenik Drávapiskin, hogy gazdasági miniszterként tárgyaljon velem a falu felemelkedését biztosító fejlesztési pénzekről. Korrektül át is állítottam az embereimet, Kóka persze baszott jönni Drávapiskire. Vártam pár hetet, aztán megírtam neki, hogy »Jancsi, ezért karóra foglak húzni«. Bő egy évre rá el is jött az én időm. Közelgett a következő tisztújítás, én meg bementem a Hír tévébe, hogy tavaly bizony csalással lett elnök a János, ugyanis a második fordulót csomó küldött nem várta meg, mások szavaztak helyettük. Botrány kerekedett, Fodor lett a befutó. Engem és a csapatomat már nem engedtek be a gyűlésre, de három emberem valahogy átcsúszott a szűrőn, és ők tudták, kire kell ikszelni. Amúgy Fodor mindössze két szavazattal nyert.”
Kérdjük Mali urat, támadt-e némi lelkiismeret-furdalása, hogy személyes okból, a flaszterlogikát követve, alapszabályt sunázva bevert néhány szöget egy rendszerváltó párt koporsójába. „Nincs. De a történelmi felelősséget vállalom. Ahhoz a párthoz én csak hozzátettem, és miután az elnök becsapott, meg kellett büntetnem.”
2008 november elsején a szlovák focibajnokság Dunaszerdahely-Slovan rangadóján rohamrendőrök rontottak a hazai szurkolókra. Mivel az ügy politikai következmény nélkül maradt, Mali egy „No Fico” táblát rakott ki Drávapiski határában, ezzel jelezve, hogy Robert Fico miniszterelnök nem kívánatos személy a faluban. A pozsonyi kormány nem hagyta szó nélkül a diplomáciai impertinenciát, a külügyi attasé személyesen tiltakozott a tacepao ellen. Drávapiskit másnap ellepték a szlovákiai újságírók. Mali azt mondja, alig fért be a saját irodájába. „Nagyon meredek volt a pite, pörögtek, forogtak körülöttem. Bár esett az eső, mindenáron a szabadban akartak interjúzni. Beleegyeztem, kimentem, de furcsálltam, hogy két technikusuk bent maradt a táskáikkal. Miután távoztak, hat darab lehallgatókészüléket találtunk a tanácsháza területén. Sose hittem, hogy egyszer olyan sokra viszem, hogy idegen titkosszolgálatok dolgoznak rám.”
Kérdezzük Malit, a gazdasági és a politikai kavarásai közepette hogy nem kaszálta el sem a törvény, sem a maffia?
„Sokan próbáltak elkaszálni, de inkább ők kaszálódtak el. Megesett párszor, hogy késsel jöttek rám, megoldottam. A legdurvább az volt, amikor egy robbantás elől a szolgálat mentett ki, fülest kaptak, és elvittek néhány napra nyaralni, míg elsimították az ügyet. Amúgy nem nagyon kezd ki velem senki. Egyrészt elég jó a fizikumom, egykor tagja voltam a magyar rögbiválogatottnak. Másrészt sokakkal jóban vagyok, és tudni rólam, hogy számlát nem hagyok kiegyenlítetlenül, aki jót tesz velem, azzal én is jót teszek, de aki rosszat, azzal én is. És amit én nem intézek el, elintézi azt a Jóisten. Hadd mondok egy példát. 2004-ben egy kolléga elgázolta a tizenkilenc hónapos kisfiamat, és arra nem volt képes, hogy bocsánatot kérjen. Erőt vettem magamon, nem bántottam, kifizettem az utolsó havi bérét, kapott lelépési pénzt is, és elküldtem azzal, hogy ha maradandó baja lesz a gyereknek, megtalállak, és elvágom a torkodat, mint egy csirkének. Hat évvel később átvágott torokkal találtak rá, a rendőrség első dolga volt engem előállítani. Azonnal poligráfot kértem, tisztáztam magam, utóbb megfogták a gyilkost. Mondjuk, azóta nem fenyegetőzöm. De hát óriási az igazságérzetem.”
Az igazságérzet miatt lehet, hogy 2008-ban hadat üzent a baranyai uzsorásoknak.
A rendőrséggel összefogva 608 darab uzsoraügyet vittünk végig, emberrablásban is intézkedtünk, megtisztítottuk Drávapiskit és környékét, jó néhány bandát juttatottunk rács mögé. Ütős csapatot hoztam össze önkéntes civilekből, nem akárkik, akadt köztük még nyugalmazott bíró és rendőrségi pszichológus is, a csúcsidőben negyvenhárman akcióztunk. Brutalitásra természetesen nem vetemedtünk, elég volt a szép szó, és az, hogy megmutattuk magunkat. Jogban is otthonosan mozogtunk, az uzsoratörvény tervezetét lényegében mi raktuk össze, aztán tovább passzoltuk egy parlamenti képviselőnek, és a végén szinte ellenszavazat nélkül fogadta el az Országgyűlés. Még SZDSZ-es koromban rám szállt a Hír tévé, a Célpont hónapokig vadászott rám, de hogy kikerültem a pártból, uzsoraügyben a legnagyobb szövetségesekké váltunk.
A rendőrségi kooperáció dacára 2012-ben összeveszett a hivatásos bűnüldözőkkel: egy interjújában korrupcióval, uzsoraügyek eltusolásával, bizonyítékok eltüntetésével vádolt meg helyi főrendőröket, és a végén bíróság elé kellett álljon rágalmazásért. „Hülye vádakkal találtak meg, volt köztük a hivatali hatalommal való visszaéléstől az abuzálásig minden, de egyetlen egy állt meg, abból is csupán felfüggesztett lett: egy tartozás fejében elhoztam egy kávéfőzőt valamelyik kocsmából, mondták, följelentést kellett volna tennem, és kivárni, hogy tíz év múlva nekem ad igazat a bíróság.”
Olykor nemcsak bíróságon mérkőzik. Öt éve az alsószentmártoni polgármesterrel kapott hajba azon, hogy a falu beengedjen-e egy mozgóboltot. Mali addigra már nemcsak a kocsmát vitte, hanem saját miniábécét is üzemeltetett, és hevesen ellenezte a mobilideát. A nézeteltérés az ivó teraszán érte el csúcspontját: hét rokonával oldalán megjelent a polgi, és megruházta Malit. A biztonsági kamera és a vádirat tanúsága szerint „42 másodperc alatt 107 ütést mértek a sértettre”. Mali azt mondja:
Annak a mocsoknak én finanszíroztam a választási kampányát, még a Nagy Grófót is levittem a faluba, cserébe annyit kértem, hogy ne hozza ránk azt az ócska mozgóárust. Megígérte, átvert, amit nehezményeztem, mire leütöttek. Másnap megkerestem, mondtam, ezt most túléltem, az a büntetésetek, hogy aki részt vett a szégyentelen támadásban, egy se jöhet be a kocsmába. Onnan úgy ittak, hogy beküldtek valakit a sörért. Hatalmas szégyen. Egy darabig nézem a kínlódásukat, aztán megbocsátottam nekik… Ja, mellesleg a mozgóbolt kitiltatott a településről.
Mali Zoltán huszonöt éves volt, amikor berántotta a sakk, addig csak a lépéseket ismerte.
„Volt egy favágó munkásom, akkoriban az Esztergom, ma a Mezőkövesd igazolt játékosa, a fejszéhez és a sakkhoz értett, de ezekhez nagyon. Egyszer leültem vele, onnantól napi három órákat játszottunk. Meló után nekifogott rántottát sütni, a konyhából kiabálta át a lépéseket, vakon is jobb volt, mint én. De hatalmas tempóban fejlődtem, pár hónap után úgy éreztem, előbb-utóbb világbajnok lesz belőlem. Két év után vettem a bátorságot, beneveztem egy Komárom megyei schnellbajnokságra. Rögtön kikaptam a favoritot, nyerésre álltam, de egy lépéssel matt előtt leesett az órám, elfogyott az időm, vesztettem. A kudarc annyira megviselt, hogy soha többé nem indultam versenyen. Viszont kocsmaasztalnál bárkit agyonverek, és online is ritkán találok legyőzőre, pedig havonta legalább félszáz tízperces schnellpartit lenyomok. Világbajnoki győzelemben viszont már nem reménykedem, rájöttem, középszar sakkozó vagyok. Tán a fiaim többre viszik. A nagyobbik már FIDE mester, pedig annyi idős, mint én, amikor a favágó tanítani kezdett engem.”
De valami sakkos dologban a legjobb akart lenni. „Nekiálltam készleteket gyűjteni. Háromezerkétszáznál tartok, ami alighanem világcsúcs.”
Tíz éve jött az ötlet, hogy másoknak is meg kéne mutatni a kollekciót. Eredetileg Siklóson gründolt volna sakkmúzeumot.
De otthon egy ilyet lehetetlen nyereségesen működtetni. Mondjuk a nyugat sem jelent feltétlen sikert. Például a svájci sakkmúzeum is becsődölt, igaz, annak az ottani népek garasossága az oka, úgy mulatnak, hogy szilveszterkor bedobják a konfettit a porszívóba. Az osztrák szerencsére más, itt értékelik az egyediséget.
Az osztrákokhoz, Klagenfurtba regényesen keveredett.
„Tavaly márciusban kiírtam a Facebookomra, hogy adománybútort gyűjtök a falum szegényei számára. Egy harkányi haverom megosztotta a bejegyzést, amit tovább osztott egy klagenfurti rokona, és villámgyorsan összejött egy teherautónyi cucc, csak haza kellett fuvarozni. Kigurultunk, dumáltunk, szóba került a sakk és a múzeum, többeknek tetszett az ötlet, mondták, akár pénzzel is beszállnának. Nekiálltunk helyet keresni, és ráakadtunk egy hipermarket üresen álló épületére. Megnéztük, ablak betörve, mennyezet leszakadva, egerek, patkányok, szóval tetszett. Kibéreltük, és idén januárban nekiláttunk a munkának.”
Mali úr hivatásos muzeológusra, profi kurátorra nem pazarol se pénzt, se időt; mindenről ő dönt. Stábja nyolcfős, részben drávapiski asszonyokból áll, részben klagenfurtiakból. Utóbbiak közül került ki a múzeumvezető, az édesanyja révén magyar, de odakint született, irodalomtanár végzettségű Melanie, aki gyermekét nevelő háztartásbeli volt mindaddig, míg össze nem futott Malival.
Mali így emlékszik vissza a találkozásra:
„Megpillantottam, és rögtön tudtam, hogy ő lesz itt a jobbkezem. Hallgatok az ösztöneimre. Egyetlen perc telt el, és rákérdeztem, hogy akarja-e irányítani Európa legnagyobb sakkmúzeumát. Bólintott. Ma már itt dolgozik az osztrák férje, plusz egy olasz informatikus, és várok még egy szír és egy egyiptomi bevándorlót. Pont jók lesznek az én romáim mellé. A világ legelkötelezettebb csapata, mindannyian erőn felül teljesítenek. Mindnek elmondtam: engem nem érdekel, honnan jöttél, az érdekel, hová tartasz velem, és igazából nem is a múzeum számít, hanem az, hogy mivé válunk az odáig vezető úton. Néha én lepődöm meg a legjobban, hogy haladunk. Sokszor fogalmam nem volt, miből fizetem ki a következő számlát, de az utolsó pillanatban mindig betoppan valaki, hogy segítene. Betettem az összes megtakarításomat, csomó barátomat befűztem támogatónak, és Klagenfurt-szerte hajtottunk fel osztrák szponzorokat az energiaitalos- és a kávémultitól a helyi sörházig és kútfúróig. Kapartam minden centért. És valahogy elterjedt, hogy itt siker készül. És a sikernek barátai vannak. A minap az osztrák sakkszövetség alelnökével egyeztem meg, hogy tanácsokkal támogat.”
Mali úr „ikonikus épületet” akar, olyat, „ami tájékozódási pont”.
És akkor a matek.
Az első láb a belépő, ami 18 és fél euró, nyolcezer forint. „Itt ez nem összeg. Klagenfurt kihagyhatatlan turisztikai látványossága leszünk. Ráadásul egy oktatási negyed kellős közepén vagyunk, számos iskolával megegyeztünk, hogy jönnek tanórát tartani, földrajzot, rajzot, bármit.”
A shop a vállalkozás második lába. A kínálat zöme természetesen sakkszett a tenyérben elférő drótsakktól a bőröndnyi készletig. És van mindenféle sakk-kegytárgy a viszkispohártól a bézbólsapkáig és a szarvasi cigányember kovácsolta sakk-késig.
Mindent direktben nekünk gyártanak. Van egy vászontáskánk, még nyáron rendeltük meg, rányomtattak egy vezért, alá pedig azt a szöveget, hogy God Save the Queen!, vagyis Isten, óvd a királynőt!, csak hát meghalt szegény Erzsébet, és megijedtek a kollégák, hogy megy a kukába a sok gyönyörű áru, de mondtam, sebaj, majd emlékszatyorként tesszük ki.
A harmadik láb a sakk-kávézó, ahol még a süti és a sörcímke is fekete-fehér kockás. Elsőre egyetlen hibája van a vendéglátásnak: nincs kiszolgálás, csak a kasszánál ül ember, a kávét a kuncsaft gombnyomja szép csészébe egy jobbfajta automatából, a minőségi teafüvet maga választja, a forró vizet is saját kezével tölti a szamovárból, magyar bort és magyar pálinkát maga emel le polcról, hűtőpultból. Az ok nem a humánerőforrás-optimalizálás, hanem az okosság. Ausztria szigorúan veszi a vasárnapi boltzárat, olyankor ohne vendéglátás, még a kávézók is zárva tartanak. Csakhogy! „Azokra a helyekre, ahol nincs kiszolgálás, nem vonatkozik a zárlat. Vagyis vasárnaponként mi leszünk az egyetlen olyan hely, ahová be lehet ülni kávézni, zéró konkurencia. És mivel a felhasznált erőforrás minimális, joggal nevezzük a Fridát ökokávézónak.” Ungarische taktischman.
Sakkozni a kávézóban is lehet, tíz asztalon áll készlet. De az ebből a szempontból igazán nagynak szánt dobás a sakkterem, melybe a világ vezető sakkportálja, a chess.com telepít almás gépeket. „Ez olyan óriási eredmény, mintha a falusi telefonboltba bekopogna az Apple vezére, hogy figyi, dolgozzunk már együtt. A portálnak több tízmillió előfizetője van, napi tizenkétmillió partit bonyolít! Azért az elég komoly piac, nem? Közös online sakkversenyeket tervezünk, a finálé pedig itt lesz személyesen, Klagenfurtban, háttérben a kiállítással.”
„Klagenfurt a mintadarab. Ha ez itt beindul, márpedig be fog indulni, jöhet a terjeszkedés, létrehozok egy az egész Földet körülölelő, hét múzeumból álló hálózatot oktatással, versenyekkel, tudományos munkával. Rengeteg játék megélte a másodvirágzását, most a sakk következik, és végre kitörhet az elit szórakozása kalitkából. Évről évre megrendezem majd a nemzetközi cigány sakktornát, az lesz a neve, hogy Roma Open. És Klagenfurtot is szolgálni akarom. A tartomány alsó tagozatos sakkcsapata évtizede nem jutott el az osztrák diákolimpiára, ám tavaly a mi nyolcéves Fridánk részvételével, vezetésével sikerült a bravúr. Igaz, kilencből kilencedikek lettek, de a szülők úgy fogadták őket, mint Jamaicában a bobválogatottat: transzparensekkel, ünnepelve. Ha már befogadott Klagenfurt, kötelességem fejleszteni ezt a kis csapatot.”
Most jutottunk el oda, hogy miként keveredtünk Mali Zoltánhoz Klagenfurtba.
Pár hete megriportoztuk Száraz Sándor sakkista életét. Sándor egykor a Budapesti Sakkszövetség elnöke volt, aztán az élet a hajléktalanság határára sodorta. Sokfelvonásos kálváriájáról két éve tudósítottunk, akkor úgy tűnt, egyenesbe kerül (vagy legalábbis a korábbinál élhetőbb ívű görbére), ám a minap elárverezték feje fölül a kőbányai szükséglakását, utcán találta magát. Jótevői révén átmeneti fedélhez, adományételhez és adományruhához jutott. Sőt, ahogy Sándor mesélte: „Hívott egy úr, hogy van Klagenfurtban egy hatalmas sakkmúzeuma, adna szállást, munkabért, vihetném a fogadott lányomat is. Az a feladat, hogy egy öt fiatalból álló csapatot felkészítsek versenyekre.”
Sándor gondolkodott egy sort az ajánlaton, aztán nemet mondott annak az úrnak.
A riport írása során, csekkolandó, hogy létezik-e ez az úr, rákerestünk a klagenfurti sakkmúzeumra, és eljutottunk Mali Zoltánig. Mali, akiről már tudjuk, hogy mélyen hisz a sorszerűségben, azt mondta nekünk a telefonba, hogy egyetlen nap alatt a világ három különböző pontjáról találták meg Száraz Sándor történetével, amit polgármesterünk égi jelnek tekintett, és valóban munkát kínált az öreg sakkisztának, aztán persze megdöbbent a visszautasításon.
Sándor tartózkodása bennünket is meglepett, viszont új témát láttunk Maliban, és megállapodtunk, hogy meglátogatjuk Klagenfurtban.
Így is történt.
Sándort urasra fodrászolta, svájcisapkásra sztájlisztolta egy újlipótvárosi segítője, mi pedig kigurultunk Klagenfurtba az egykor világutazó sakkisztával, aki huszonéve nem hagyta el Magyarországot, Kőbányát se nagyon. A kifelé vezető öt óra alatt Sándorból dőlt a szó, tucatszor végigrágta, mi mindent kockáztat, ha elfogadja az állást, és hogy micsoda bukás lenne számára, és az életműve elporlasztását jelentené, ha kudarcot vallana az osztrák gyerekek felkészítésében.
Odakint velünk tartott Mali maratoni tárlatvezetésén, lelkesen kérdezett, együtt ettük Mali feleségének gulyását (Erős Pistával, nyilván) és diós tésztáját, aztán Sándor leült a tulajjal.
Magukra hagytuk őket egy időre, és arra a Mali-szólamra értünk vissza, hogy:
Mennyi most maga, Sanyi bácsi? Hatvannyolc éves? Na, annyi idősen én is biztos ijedős lennék, de higgye el, nincs miért aggódnia. Ha idejön, igazán nem kell majd szégyellnie a munkáját, élete végéig ellehet békességben, kap egy tök kulturált kis fizetést, védett környezetben dolgozhat, tart heti két-három foglalkozást, a gyerekeken pedig ne aggódjon, nekünk már az is hatalmas siker, ha idén utolsó előttiek lesznek, s az se kudarc, ha maradnak utolsók.
Tárgyaltak, tárgyaltak.
Este nyolckor ültünk ismét autóba, éjfélkor álltunk meg Kőbányán, útközben némán ült Sándor a hátsó ülésen, homloka mögött pörgött az életsakk.
Nem schnell. Ő lép.
