Tél végéig egy nyári konyhában húzhatja meg magát Kőbányán Száraz Sándor sakkiszta, a Budapesti Sakkszövetség egykori főtitkára, akit múlt kedden tett utcára 216 714 forint távhődíjtartozás miatt elárverezett lakásából egy végrehajtó.

Idézünk a végrehajtási jegyzőkönyvből:

AZ INGATLANBA BELÉPVE ÉS ANNAK HELYISÉGEIT ÁTVIZSGÁLVA MEGÁLLAPÍTOM ITT ÉRTÉKET KÉPVISELŐ INGÓSÁG NINCS, CSAK SZEMÉT.

Száraz úr történetét megírtuk bő két éve, előtanulmányként ajánljuk mostani riportunkhoz, de a rohanósak kedvéért itt is összefoglaljuk, hogyan lesz egy zseniből jószerivel hajléktalan.

• Száraz Sándor 1955-ben született, apja zuglói építkezésen dolgozott, a család a cég felvonulási épületében élt évekig, majd Kőbányára költöztek.
• Sándor tízévesen látott először sakkot; „Az unokabátyám játszani akart, az volt az egyetlen célja, hogy elverjen. Amikor csak találkoztunk, sakkozni kellett vele… egy év után én diadalmaskodtam… soha többé nem játszott velem, a sakk egy időre kikerült az életemből.”
• Nyolcadikban sakkszakkör indult az iskolában, Sándor rákattant; középiskolásként már versenyeket nyert, de a szülei, látva a jegyek hanyatlását, eltiltották a játéktól; sumákban találkozott az edzőjével, felnőtt levelező sakkbajnokságban játszott, mindenkit levert, kivéve egy Áts Gyula nevű sporttársat (őt megismerni tényleg át kell kattintani a régi riportra).
• Érettségi után a Finommechanikai Vállalathoz került Sándor, sokat nem műszerészkedett, hamar a sakkélet (és kirándulások, vetélkedők) szervezésével bízta meg a KISZ.
• A sorkatonaságot is sakkisztaként abszolválta. „Fölhívatott a politikai tiszt, hogy sakkozna velem, s ha megverem, lecsukat, ha ő ver meg, akkor is. Kihoztam döntetlenre a partit.” Sándor szárba szökkentette a laktanya sakkéletét, már az első évben feljutottak a megye egybe.
• Leszerelés után visszament kulturális szervezőnek, plusz sportolókat interjúzott üzemi lapokba és sakkrovatot vitt a Nemzeti Sportban. Beindult a sakkvezetői karrier is: fővárosi kerületekben lett szövetségi titkár, 1990-ben a Budapesti Sakkszövetség irodáját vezette, 1992-ben megválasztották a Budapesti Sakkszövetség főtitkárának. Szervezte a csapatbajnokságot, írta a szakcikkeket, tanított iskolákban, Polgár apukával és Adorján nagymesterrel nemzetközi versenyeket hozott tető alá.
• 1998 kora tavaszának egyik reggelén még világjáró sakkdiplomata volt, estére már csak egy vérig sértett, reményvesztett, zuhanó munkanélküli: ellenlábasa az addigi szponzorpénz tízszeresét ígérte, Sándort leváltották. Szó nélkül távozott, még az átadás-átvételre se ment be. „Bosszúból hűtlen kezeléssel vádoltak meg, bilincsben vitt el a rendőr a lakásomról, kihallgattak, elengedtek, hónapokkal később ejtették az összes vádat, de addigra végem volt.”
• Két év száműzetés után bizottságot menesztettek hozzá, hogy térjen vissza. „Elzavartam őket.”
• Inkább újságot árult: hajnalban felpakolt a terjesztőnél, és hol két autósáv között, hol a Blahán lengette a Kurírt meg a Népszabadságot.
• Aztán buszjegyértékesítésre nyergelt át, aluljárókban csattintotta ki négyzetméteres kempingasztalát. Majd Csepelen bérelt bódét, cigarettát és italt árult, ment a biznisz, de az első ellenőrzésnél kiderült, hogy piára „pont nem volt engedélyünk”.
• Reklámújság-terjesztésbe fogott: napestig járta a várost, ezerszám lökdöste a postaládákba az ingyenes szutykot. Eztán parkolási ellenőrnek szegődött: hol őt ütötték a megbírságolt autósok, hol ő ütött.
• Rálelt a ragasztásra: sok éve már, hogy ingatlanosoktól kapott fénymásolt hirdetéseket kent föl falra, oszlopra.
• Asszonyt sakktanítványból tréningezett magának, amikor még futott a szekér; két gyerekük született; mire felnőttek, Sándort elhagyta az asszony. 2004-et írtunk, a lakást eladták, a két gyerek kapott egy-egy garzont, kis pénz Sándornak is jutott, felvett hozzá kétmillió forint bankhitelt, és megvásárolta Kőbánya egy lepukkant utcájában, annak lepukkant házában azt az egészen lepukkant, 27 négyzetméteres lakást, ahonnan múlt kedden dobták ki.
• A válás után ritkán látta a gyerekeit, aztán már egyáltalán nem. „A fiam kamionos lett, állítólag született unokám, tán kettő is.” Pár éve kutatni kezdett utánuk, az anyóst érte el, aki azt mondta, a fia, a lánya és az anyjuk is odaveszett egy autóbalesetben, de azt már nem árulta el a mama, mikor és hol történt a tragédia, sőt azt sem, melyik temetőben nyugszanak. Sándor nem feszegette, mi igaz a történetből, inkább beletörődött.
• Lett egy felnőtt fogadott gyereke, Barbara, aki intézetben nevelkedett, és a parkolócégnél ismerte meg, „csoportvezető, fantasztikus szakember, él-hal a parkolásért”.
• Hősünk angyali nyugalmú ember, aki a sakktáblán kiválóan eligazodik, azon kívül viszont csak botorkál. A rezsiszámlák és a banki törlesztő fizetésének erdejében eltévedt, sorra kötötték le mindenféle hálózatról. 2015 decemberében a bank árverezni akarta a lakását, ettől megrémült Sándor. „Kétségbeesésemben segélykérő szöveget írtam az emberekhez, a maradék kétszáz valahány forintomból fénymásoltattam nyolc példányt, kiragasztottam, és csoda történt: bekerültem a sajtóba, sorra kaptam a segítségeket.” A legfőbb segítség az volt, hogy az utcajogász szolgálat elérte, hogy a bank átütemezte a hitelt.
• A hirtelen jött ismertségnek köszönhetően sakkmunka állt a házhoz, magánórákra hívták Sándort, akinek a tanításból, a ragasztásból és a nyugdíjból származó bevétele végtelenül szerény, de biztos megélhetést biztosított számára. Ekkor, vagyis 2020 márciusában portréztuk őt, és úgy tűnt, ha döcögősen is, de kifut remire ez az élet.

A minap viszont Sándor arról tájékoztatta SMS-ben néhány ismerősét, hogy egy végrehajtó épp kidobta a lakásából.

Külvárosi tizenfokban napozunk, sikít a sín a villamosok alatt; a kilakoltatását meséli Sándor.

Délelőtt kilenckor bezörgettek hozzá, kinézett, húszfős csapatot pillantott meg az udvarban. „Ők ébresztettek, hirtelen azt sem tudtam, mi történik. Pizsamám nincs, könnyű, nyári ruhában aludtam, öltözködéssel nem telt az idő. Kiszóltam, hogy mit akarnak. Mondták, azért jöttek, hogy kilakoltatást foganatosítsanak. Azonnal felmértem, hogy ki kell nyissam, különben erőszakkal oldják meg a bejutást.”

Nyitott.

„Ott állt a végrehajtó, a segédje, a rendőr, az új tulajdonos, mindenféle hivatalosságok és bámészkodók. Remekül érezték magukat, jókat röhögcséltek a nyomoromon. Jelezték, öt percet kapok összecuccolni a legszükségesebb holmimat, és majd egyszer, ha sikerül fuvart szereznem, egyeztetett időpontban visszamehetek a maradék holmimért.”

Időt kért.

Jeleztem, beszélnem kell a jogászommal, nagyon nevettek, mondták, ha jogászra van pénzem, akár a számláimat is fizethettem volna.

Sándor hívta ingyenes utcajogászát. „Kérte, adjam a végrehajtót, adtam, beszéltek, aztán mondta, nincs mit tenni, hivatalos minden, fogadjak szót, ő addig küldi a Menhely Alapítványt és a Vörös Keresztet.”

A schnell parti ötperces szintidejét tartva egy sporttáskába és egy szatyorba gyűrt némi ruhát. „És már szorítottak is ki a lakásból.”

A szakasz benyomult, a végrehajtó kitöltötte a jegyzőkönyvet, Sándor aláírta, és 67 évesen mehetett bele a nagyvilágba. „De előbb még végignéztem, ahogy lepecsételik az ajtót, amin közel húsz éven át ki-bejártam.”

Szakasz el, Sándor is nekiindult, még a menhelyeseket és a vöröskereszteseket is feledte, úgy szóltak utána mobilon. Visszabotorkált, és abban maradt velük, hogy elsőként a fogadott lányától kér segítséget, és ha nála nem lel más szállást, este jelentkezik a Bihari utcai menhelyen. „De rájöttem, hogy a fogadott lányomhoz nem mehetek, kicsi az albérlete, nem férünk, ráadásul, ha meglát a tulaj, azonnal duplájára emeli a lakbért. Abban is biztos voltam, hogy hajléktalanszállóra nem megyek, oda friss tüdőszűrőpapír kell, plusz a többiek ellopják az ember mindenét. Maradt az utca. A ragasztás és a parkolóellenőrség rutinos városjáróvá tett, tudom, hol juthatok ivóvízhez, mosdóhoz, és ismerek pár zugot, ahová éjszakára behúzódhatok. Mentem is egyiktől a másikig, de mind foglalt volt. Délután négyre átértem az I. kerületbe, van ott egy kedvenc padom, kiültem, de nem voltam elkeseredve. És egyszer csak megcsörrent a telefonom, hogy Sanyi bácsi, induljon, szereztünk fedelet a feje fölé.”

A hívó Beszterczey Judit, aki még 2015 decemberében, a falragaszos segélykérés nyomán ismerte meg Sándort, és támogatja azóta is étellel, ruhával, sőt felfogadta fia, Misu mellé sakktanárnak.

Juditék kapták az első SMS-t kedd délelőtt Sándortól, azonnal fellármázták a maguk Facebook-buborékát: így lett az átmeneti lakás.

A Jászberényi útról nyílik egy pocsolyás földút, a dreheri időben (mármint a XIX. századiban) szebb napokat látott emeletes házhoz vezet, tán a sörfőzőmesterek és családjaik éltek itt, de ez még nem Sándor helye. Hátrébb egyszintes sorház alighanem egykori cselédlakásokkal, de ez sem Sándor helye. Még odébb áll egy nyárikonyha, nevezzük így, mert Sándor is így nevezi, na, ez az ő új lakhelye.

Egyterű, úgy tizenöt négyzetméter, a padló linó, a plafon Nikecell; az egyik sarokban vaskályha, a másikban ágy, a harmadikban vécés zuhanyzó, a negyedik meg a konyha. Pár polc, lapostévé, rezsó. Az asztalon dobozos tej, zacskós kenyér, szárazkeksz, marhamájkrém, páncélos sértésvagdalt, mind adomány, „a negyedét már megettem, szépen beosztom”.

Elégedett: „Csodálatos itt! Tisztább, jobb, mint ahol eddig éltem. Igazából semmi nem romlott azon kívül, hogy nem az enyém az ingatlan. Van áram is, így itthon tölthetem a telefonomat, nem kell naponta beosonni valamelyik plázába. Mondjuk az utóbbi időben már a bejáratnál elém áll a biztonsági őr. Régen máshogy működött. A szupermarketnél vannak vásárlói fakkok, beteheted a szatyrodat, míg vásárolsz, na, ott én a falragaszos felszerelésemet tartottam, hogy ne kelljen mindig hazacipelni a cuccot. Szépen lebeszéltem a biztonsági őrökkel, ha véletlenül ellenőrzést kaptak, jött a telefon, hogy öreg, jönni kell, és indultam is, tudtam, mi a dörgés.”

Más haszna is van az áramnak.

Be tudom dugni a rezsót! Hatalmas fejlődés ez nekem, ugyanis egyetlen gyengém van: a meleg étel.

Kedvenc recept: „Liter víz, bele a száraztészta, kifő, leszűröm, ráöntök egy kukoricakonzervet, jobb napokon egy félkilós sóletet, esetleg babgulyást, összerottyantom, és kész a fejedelmi vacsora. Király az élet.”

Beleshetünk az elárverezett lakásból kimentett sporttáskába: egyetlen ing és két nadrág lapul benne.

Zoknija és gatyája az maradt Sándornak, ami rajta volt, még a tisztálkodószerek is a fogságban rekedtek. „Direkt csináltam. Ott vannak a legnagyobb biztonságban. Nem tudhattam, hol ér az éjszaka. Majd visszamegyek értük, van rá hatvan napom. Még a laptopomat is ott hagytam.”

Pedig azon írta az újságcikkeit. „Nem hiányzik a gép, nem szeretem, angol a klaviatúrája, képtelen vagyok megtanulni, külön táblázatot csináltam a dekódoláshoz.”

Akár át is ragaszthatta volna azt a pár billentyűt, de arra nem volt érkezése. Így most, azt mondja, telefonon pötyögi be a havi penzumot.

Hogy milyen újságcikkek?

A 2015-ös segélykérő falragasz nemcsak a bankhitel átütemezését és néhány sakktanítványt fialt Sándornak, hanem sajtómunkát is.

„Egy rádióműsorban hallottam beszélni Vágvölgyi B. Andrást arról, hogy 64 oldalas lapot csinál a IX. kerületi önkormányzatnak, és mondtam magamban, hogy abba nekem is bele kell férnem. Írtam neki, ismerte a történetemet, azt felelte, fogadja az anyagaimat. Cikkenként huszonötezer forintot fizet, jó pénz, bár rengeteget könyvtárazást kíván, de hát amúgy is járok a Szabó Ervinbe.”

Számolunk:

• a nyugdíjból a letiltások után marad havi 50 ezer,
• az önkormányzati laptól 25 ezer,
• sakkórát 3 ezer forintért ad Sándor, három tanítványa van, akiket a járvány alatt nem látogathatott, de egy ideje visszatértek,
• plusz ragaszt rendületlenül; „Cédulánként 4 forintot kérek, én nem emelek árat, pedig egyre nehezebb a terep, már oszloponként csupán egy papír engedélyezett, a következő oszlop 30–40 méter, a lábam nem az igazi, és mivel csak hajnalonta ragasztok, hogy kerüljem a konfliktust, megesik, hogy egy hét is eltelik, mire 300 cédula kikerül.” Összesen háromszázszor 4, vagyis 1200 forintért.

Úgy havi százezer azért összejön.

Miközben Sándor szinte csak mobiltelefonra költ. „Havi tizenötezer. Az a munkaeszközöm és a köldökzsinór a világhoz, nélküle a kilakoltatást se éltem volna túl.” Egyéb rezsije, ha jól értjük, nincs, étele, ruhája jórészt adomány, nem dohányzik, alkoholt nem fogyaszt, itala csapvíz. Van egy kedvenc arab péksége, a virslis kifliért járt oda, de amióta kétszáz forintról négyszázra drágult, eltekint tőle.

A fogadott lányomat támogatom, ő talán még nálam is nehezebb helyzetben van.

Hogy miként fajult kilakoltatásig Sándor két éve még optimista története, nem teljesen világos.

• Szerettünk volna beszélni a fogadott lánnyal, de Sándor, miként a régi riport idején, úgy most sem szeretné, ha zavarnánk a nőt.
• Beszéltünk a vöröskeresztes mentorral, de ő orvosolni igyekszik a bajt, az előzményekkel nem foglalkozik.
• Beszéltünk az elárverezett lakást múlt szerdán leplombáló férfivel, Szinesi Dániellel, aki majd még egyszer beereszti Sándort az ingóságaiért, de ő azt mondja, hogy csupán a nyitás és a zárás tartozik hozzá.
• Hívtuk Pataki Zoltán önálló bírósági végrehajtót, aki, ha jól értjük, házárverésig és kilakoltatásig görgette a 216 714 forint távhődíjtartozást. Az irodában a titkárnőjét értük el, aki először elment megnézni, bent van-e a főnök, majd másfél perc után közölte, hogy nincs bent, terepre ment, mobilszám nem adható ki, és annyit tehet az érdekünkben, hogy kiírja a végrehajtó úr asztalára, milyen ügyben kerestük. Azóta az önálló végrehajtó nem jelentkezett.
• És beszéltünk Beszterczey Judittal, Sándor első számú jótevőjével, a mostani adománygyűjtés szervezőjével, aki nélkül a jeles sakkiszta tán már nem is élne. Juditot megdöbbentette a kilakoltatás, azt mondja, noha Sándor hetente jár hozzájuk sakkórát tartani, még azt nem említette, hogy két éve elárverezték a lakását.

Szóval valójában egyedül Száraz Sándor elmondására támaszkodhatunk, amikor próbáljuk megérteni, mi is történt.

Sándor bizonytalan a részletekben (tényleg azon a 64 mezőn otthonos, azon kívül nem, és ahogy telik az idő, egyre kevésbé). Azt meséli, a 2004-ben felvett eredetileg kétmilliós bankhitele az évek alatt a szórványos törlesztések dacára is 5–6 millióig kúszott fel, ehhez csapódott némi közműtartozás, minek következtében sorra kapcsolták le vízről, gázról, villanyról.

A bankkal, ahogy írtuk, sikerült megállapodni az átütemezésben, az új részletet, mondja Sándor, jobbára fizette is; az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a bank nem kezdeményezett behajtást, házárverezést pláne nem.

De ott az a ki tudja, mikor keletkezett 216 714 forint távhődíjtartozás, ami a hátralékbehajtóhoz került. Nincs kétségünk, hogy a cég elküldte a kötelező felszólításokat, arról pedig nem tudhatott, és ha tudott volna se érdekli, hogy Sándor szelektíven bontotta a leveleit. „Csak azt néztem meg, amit felismertem. Amit nem, azt nem.”

Így aztán az sem kizárt, hogy a lakást úgy árverezték el, hogy arról tényleg fogalma nem volt Sándornak.

Nekünk azt mondja: „Valamikor a Covid előtt zajlott az árverés, én úgy fél éve szereztem róla tudomást, de perre megyek, mert bűnös összefonódást sejtek a hátralékkezelő, a végrehajtó és az új tulajdonos között.”

A históriában az a legabszurdabb, hogy noha a végrehajtást és a lakás elárverezését a hátralékbehajtó kezdeményezte azért a koszos 216 714 forint tartozásért, a befolyt pénz az utolsó fillérig ahhoz a bankhoz került, mely korábban átütemezte a kétmillióból ötmillióra hízó hitel törlesztését; és mivel egy bank az adóslistán előkelőbb helyen szerepel, mint egy behajtó cég, így utóbbinak egyetlen buznyák sem jutott. Már ha hihetünk Sándor értelmezésének.

És akad még egy abszurd. Sándor azt állítja, hogy bizonyos öröklések révén tizedmagával tulajdonosa egy Csongrád megyei, távoli rokon által réges rég kárpótlási jegyből vásárolt, „biciklisáv szélességű” szántónak. „Pár száz négyzetméter föld, sose láttam, de azt hallom, most arra terhelik rá a maradék adósságomat, miközben nemhogy az én tizedem, hanem az egész parcella nem ér annyit, mint néhány villanyszámla.”

Mindezek a részletek nem jutnak el a fészbukos segélykérésre reagálókhoz.

Abban a pár órában, amíg kísérgettük a sakkmestert, hárman is hívták őt, ketten hidegélelmet, ruhát hoznak, a harmadik egy Pest megyei élményparkban kínál gondnoki állást szállással – az adományokat tisztelettel elfogadja Sándor, de Kőbányáról nem költözik, „ide köt minden, különösen a fogadott lányom és a sakktanítványok”.

Meséli, ha minden kötél szakad, mehet Ausztriába is.

„Hívott egy úr, hogy van Klagenfurtban egy hatalmas sakk múzeuma, háromezer négyzetméter, adna szállást, munkabért, vihetném a fogadott lányomat is. Az a feladat, hogy egy öt fiatalból álló csapatot felkészítsek versenyekre. Akár két hét múlva indulhatok, de januárban is ráérek dönteni. Egyedül az tart vissza, hogy bár a sakk szaknyelvet beszélem németül, angolul, franciául, oroszul és persze magyarul, de a hétköznapi németet tízéves korom óta nem használtam. Persze gyakorolhatnám, hamar belejönnék, de végül is ahhoz képest, hogy kedden még úgy volt, hogy hajléktalan leszek, itt, Kőbányán is egész tűrhető a helyzetem.”

Ha most felkiált a nyájas olvasó, hogy „jah, sakkmúzeum, háromezer négyzetméter, munka és fizetés és minden más a két ágrólszakadt magyarnak, persze, a keze meg a bilibe lóg!”, nekik azt kell mondjuk, hogy elértük azt az urat, és tényleg áll a múzeum és tényleg áll az ajánlat.

Hogy miért? Ezt az urat múlt kedden a világ három különböző pontjáról találták meg a Beszterczey Judit Facebook-buborékjából szétfutó hírrel, mire ő azt mondta, ez nem lehet véletlen, segítenie kell a magyar mesteren. Telefonált, azt hitte, visszautasíthatatlan ajánlatot tesz, másnap viszont leesett az álla, amikor azzal hívta vissza Sándor, hogy egyelőre nem fogadja el az állást.

De még semmi nincs veszve. Reménykedjünk, hogy ezt a partit már csak kihozza remire a mi kőbányai hősünk.