Mondd, hogy 33! című nagykoncerttel ünnepli harmincharmadik születésnapját a szekszárdi Prosectura. A buli elnevezése sokat elárul a formáció világlátásának és életszemléletének komolyságáról, de mi másra számítanánk egy zenekartól, amely egy a boráról híres városból jön, aminek a neve úgy kezdődik, hogy Szeksz. A krisztusi születésnap alkalmából Imre Norbert alapító-frontemberrel beszélgettünk.

„Azt mondják rám, szadista állat, pedig szerettem a Barbie-babámat”

A Prosectura a rendszerváltás-kori underground egyik legegyedibb vagy legfurább zenekara. A zenéjük punk, a szövegeik nagyrészt poénokra, szóviccekre épülnek, miközben a valós, olykor súlyos társadalmi problémák, személyes frusztrációk, globális igazságtalanságok is kihallatszanak a háttérből. A lázadás náluk azt jelenti, hogy nevetnek mindenen, még „a szar is le van szarva”.

A Prosectura 86-87 táján kezdte el bontogatni a szárnyait, amikor a két alaptag, Imre, és a gitáros Polgár Tamás középiskolások voltak. Úgy volt, hogy a későbbi frontember basszusgitározni fog, de hamar rájött, hogy semmi kedve megtanulni hangszeren játszani. Amikor bejelentette Polgárnak, hogy ő mégis inkább énekes lesz, a gitáros csak annyit felelt: „ó, baszd meg!”

Gyerekkoromban néptáncoltam, mint mindenki Szekszárdon. A művházban voltak a próbák, és a zenekarok, akik felléptek a városban, mind akkor kezdtek el felpakolni a színpadra, amikor mi lejöttünk. Persze, hogy bent maradtunk, rengeteg koncertet láttam, a legkisebb amatőr bandáktól az Omegáig, mindenkit

– mesél Imre Norbert arról, hogyan alakult ki benne az elhatározás, hogy zenész lesz, vagy legalábbis egy zenekar tagja.

Miután egymásra találtak Polgárral, a korszellemet követve a heavy metállal próbálkoztak. Duójuknak a fantáziadús IMPO (Imre-Polgár) nevet adták, majd nekiestek a dalszerzésnek. Az első szövegük valahogy így hangzott: „A hegyen temető és egy régi várrom / Reszketek és a hajnalt várom. / Velőtrázó sikoly hangzik a toronyból, / Félek, reszketek, / Hú, ezek a kísértetek!”

Érezték, hogy nem áll jól nekik a komolykodás, és zeneileg sem elég képzettek a metálhoz, így punkra és poénkodásra váltottak, majd átkeresztelték magukat Anális Coitusra.

Az első koncertünk az úttörőházban volt, egy metálfesztiválon. Nem szerepeltünk a hivatalos programban, de ismertük a szervezőt. Nagyjából tizenöt percet játszhattunk, az összes haverunk ott volt, akik elkezdtek a színpad előtt pogózni. Akkoriban még nem volt ez elterjedt, az igazgatónő nem tudta, miről van szó, ezért halálosan elsápadva kihívta a rendőrséget, hogy tömegverekedés tört ki. Azzal vége is lett a bulinak.

„Dédi szegény a spájzba zárva, mert szükségünk van a nyugdíjára”

Az Anális Coitus karrierje pontosan úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. A rendszerváltás hajnalán Szekszárd vendégül látott egy fiatal rockzenekart a nyugatnémet testvérvárosból, Bietigheim-Bissingenből. Imréék összebarátkoztak velük, és együtt játszottak néhány emlékezetes koncerten.

Az egyiken, amit a városi sportcsarnok előterében tartottak, az volt a megállapodás, hogy este tízig a zenekaroké a terep, aztán kezdődik a heti rendszerességgel megtartott diszkó. Igen ám, csakhogy a közönségnek tetszettek a zenekarok, nem akarták őket elengedni. A DJ viszont úgy döntött, őt ez nem hatja meg, idő van, elindított egy számot. Erre kapott egy pofont, amit a haverjai próbáltak megtorolni. Ebből már tényleg tömegverekedés kerekedett, a végén még egy gázpisztoly is eldördült.

A vendégeknek azonban nem volt annyira kellemetlen az élmény, hogy ne hívják meg Imre Norbertéket magukhoz az utolsó napjait élő NSZK-ba. Nem volt feltétel, igazából még kifejezett kérés sem hangzott el, a német srácok csak finoman utaltak rá, hogy talán nem lenne rossz, ha valami más néven mutatkoznának be, mert a látogatásnak van egy hivatalos oldala is, ünnepélyes fogadással a polgármesteri hivatalban, ahol mégiscsak furán hatna, ha úgy mutatnák be őket, hogy „a Seggbekuki zenekar Magyarországról”. Imréék belátók voltak, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a Prosectura nevet választották.

Szar név, egy román trash metál bandát is így hívnak, hozzájuk szerintem jobban illik. Ha tudtuk volna, hogy évtizedekre választunk nevet, biztosan igyekeztünk volna valami jobbat kitalálni, de mindegy, most már így marad.

„Jó lenne egy Mitsubishi, a cipőm meg csupa pisi”

A Prosectura két Daciával és egy VHS-kamerával érkezett meg Németországba. Három helyen léptek fel, forgattak egy fantasztikus hangulatú road movie-t, csakhogy miután hazajöttek, az akkori dobosuk húga rávette a kazettára a Ghost című filmet.

Furcsák voltak azok az évek és különlegesek. Imre Norbert szerint erre a legjobb bizonyíték, hogy testvérvárosi koncertek megtartásához a város is segítséget nyújtott. Ma már ez elképzelhetetlen lenne, de akkor mindenki nyitott volt és pozitív.

A rendszerváltás időszaka baromi jó volt, különösen nekünk, akik ezt tizennyolc-tizenkilenc évesen éltük meg. Minden pezsgett, mindenki belevetette magát ebbe az újfajta szabadságba. Vibrált a hangulat, az emberek azt várták, hogy hamarosan valami csoda történik. Aztán nem történt semmi. Vagyis nem valami hatalmas, látványos dolog, hanem rengeteg kisebb változás. Bezártak a régi, ódivatú helyek és mindenütt rock klubok nyíltak. Az Alföldön a legkisebb városokban is voltak klubok, és volt bennük közönség is. Mindenki tök rendes és segítőkész volt. Istenem, de szép idők voltak!

A Prosectura a kilencvenes évek elején úgy lett országosan ismert, hogy nem volt kiadójuk, nem állt mögöttük profi menedzsment, és távoli álom volt még a lakossági internet. Egy háztáji stúdióban vették fel és másolták a kazettáikat, amiket aztán a haverok és a rajongók terjesztettek főleg főiskolák és egyetemek kollégiumaiban.

A zenekar rengeteget koncertezett kisvárosok klubjaiban; Imre Norbert elmondása szerint több akkoriban induló underground zenekarhoz hasonlóan ők is sokat köszönhetnek Nagy Ferónak, illetve a Petőfi rádión futó, Garázs című műsorának. A Prosectura hamar olyan szintre jutott, hogy ők voltak a legjobban meglepődve, milyen sokan mennek el egy-egy koncertjükre.

„Nindzsa nem enni zsíros, mert a pocak lenni kínos”

A kilencvenes évek második felének egyik legbizarrabb zenei jelensége a Hupikék Törpikék projekt berobbanása volt. A korszak legnépszerűbb nemzetközi slágereit rögzítették, gyerekes, de magyar – vagyis bárki által megtanulható és énekelhető – szövegekkel. A lemezeken vékonnyá torzított énekhangok hallatszottak, mintha valóban a mesebeli apró, kék lények álltak volna a mikrofonok előtt a stúdióban.

A jelenségnek volt egy oldalhajtása, a Tini Nindzsa Teknőcök. A recept ugyanaz volt: népszerű slágerek, kifacsart, magyar nyelvű szövegekkel, torzítotthangú rajzfilmfigura-előadókkal. A két albumot kiadó, néhány évet megért formációról a városi legendák szintjén terjedt, hogy a zenélő nindzsateknősök maszkjai az egyébként nem éppen családbarát Prosecturát takarják.

„Az akkori szervezőnk, Gallas József jóban volt Jóföldi Attilával. Az ő projektje volt a Hupikék Törpikék. Amikor kitalálta, hogy szeretne egy új, teknőcös projektet, megkérdezett minket, hogy nincs-e kedvünk hozzá dalszövegeket írni. Nekünk meg volt.

Rengeteget röhögtünk és Jóföldinek is annyira tetszett az anyag, hogy kitalálta, csináljunk belőle színpadi produkciót. Az amerikai jogtulajdonossal a legapróbb részleteket is leegyeztetve készültek el a jelmezek, aztán indultunk turnézni. Volt egy nyár, a Velencei-tó partján laktunk egy szállodában és minden nap onnan mentünk valahová, volt, hogy egy héten öt-hat koncertet is adtunk.

Képzelheted, milyen jó volt egy strandon, harminc fokban, azokban a jelmezekben ugrálni. És persze semmi sem maradhat titokban, úgyhogy elkezdtek ezekre a koncertekre a kisgyerekes családok közé beszivárogni a punkok, és néha beüvöltöztek, hogy »Hé, Norbi, vedd le a maszkot!« Két albumot írtunk, egy évig ment az egész, de tök jó volt. Elhiheted, sokkal többet kerestünk akkor a teknősökből, mint a Prosecturából.”

„Este nyolckor antiglobális anarchia, anarchia, indulok hát vásárolni a Tescóba, Tescóba”

A punk életforma, de – különösen a szűkös magyar piacon – kevés punkzenész tud megélni a zenekarából. Sokakhoz hasonlóan a Prosectura tagjai is kettős életet élnek. Hétközben tisztes, dolgozó polgárok, a lázadás a hétvégékre marad.

„Németországban, vagy angol nyelvterületen egy ilyen szintű zenekarból simán el lehetne éldegélni. Magyarországon dolgozni kell, de nincs ezzel baj, nem hiszem, hogy nagyobb punk lennék attól, ha egész nap tarhálnék.

Voltam már minden: dolgoztam Szekszárdon a városi tévében, egy ideig beach boyként működtem egy izraeli strandon, máskor meg fotóztam, de ott is a koncertfotózás érdekelt – egy olyan műfaj, amiből szintén nem lehet megélni. Elvállaltam pár esküvőt is, de elég volt, nem az én világom. Jelenleg egy budapesti »mindenisvan« butikban dolgozom, úgyhogy nem olyan nehéz összeegyeztetni a zenekarozást a civil élettel. Tulajdonképpen olyan, mintha minden nap koncert lenne, csak nem kell énekelnem.”

A punk különös műfaj. Bár eredetileg a társadalom leszakadó rétegeinek kitaszítottjai adták a lázadó tömegbázist, egy idő után a stílus elitistává vált. Pontos definíciók híján késhegyre menő viták szólnak arról, hogy kik az igazi, és a kik a divatpunkok. Harminchárom év alatt a Prosectura is többször megtapasztalta már, hogy olykor könnyebb dolga van annak, aki egy brit elitklubba akar bekerülni, mint annak, aki azt szeretné, hogy valódi punkként ismerjék el.

Pedig nekem a legelején pont az tetszett meg a punkságban, hogy egy baromira nyitott és befogadó közeg volt, nem számított, ki vagy, honnan jöttél. De mindegy, nekem, pláne ennyi év után nem számít, hogy milyen címkéket aggatnak, vagy nem aggatnak ránk. Szerencsére a közönségünket sem érdekli. Egy időben volt egy olyan munkám, hogy családi házakhoz jártunk ki felméréseket végezni. A leghihetetlenebb helyeken futottam bele abba, hogy megismertek, és mondták, milyen fasza a zenénk, meg milyen emlékek kapcsolódnak egy-egy számunkhoz.

„Sok itt a bunkó, mindenki írja a CD-ket, most jut eszembe, én is írom a CD-ket”

A kétezres évek elejére elfogyott a rendszerváltás éveinek lendülete, a csodavárást enyhe csalódottság váltotta fel. „A helyi okosok néhány év alatt rájöttek, hogy kilencvenes évek elején nyitott klubok helyén mennyi mindent lehetne csinálni. Presszót, masszázsszalont, szoláriumot, akármit. Sorban zártak be a helyek, szűkültek be a lehetőségek. Tulajdonképpen azóta egyre szarabb minden. Eddig is, ha valahol megnyitott egy hely, ahol felléphettünk, pár év alatt tönkrement. A Covidon túltettük magunkat valahogy, de ez az energiaválság sokaknál végleg beteszi majd a kaput. Nagyon rossz idők jönnek, már kapjuk a híreket, hogy Szegeden, Miskolcon bezár minden. Eddig is nagyon Budapest-központú volt az élet, ez után még inkább az lesz. Megmarad pár hely, ahol a zenekarok majd ölni fogják egymást azért, hogy koncertezhessenek” – fest sötét jövőképet Imre Norbert, de gyorsan hozzáteszi, a Prosectura egy darabig még biztosan marad.

„Készül az új lemez, jövőre tervezzük kiadni. Amennyit tudunk, szeretnénk koncertezni is. Korábban abban állapodtunk a többiekkel, havi maximum két fellépést vállalunk, majd meglátjuk, mennyi marad belőle. Harminchárom év után már nyilván nem ugyanúgy mész fel a színpadra, mint tizenkilenc évesen, de ha elmész valahová, hiába szar minden körülötted, a közönségtől feldobódsz. Ezt nem lehet csak úgy elengedni. A közönségünk egy része nyilván velünk öregszik, de hál’ Istennek S-es pólókat is kell gyártatnunk bőven. Van utánpótlás.”