Hátborzongatóan véres és részleteiben a mai napig tisztázatlan tragédia zajlott 1782 augusztusának végén Hont vármegyében. Negyvenegy, összesen 31 rendbeli gyilkossággal és emberevéssel vádolt cigány embert végeztek ki három helyszínen: férfiakat és nőket akasztottak fel, törtek kerékbe vagy négyeltek fel, és még közel 100-an várták – feltehetően hasonló – sorsukat nyomorúságos körülmények között, mire az uralkodó, II. József leállította a vérengzést. Nem azért, mert szemernyi kétsége is lett volna az elítéltek bűnösségét illetően, hanem eljárásjogi hiba miatt. Ám a halálbüntetések alól kegyelmet kapott több mint harminc emberre is kemény börtönbüntetés és száműzetés várt.
Pedig a vád csupán kínzással kicsikart vallomásokra épített, egyetlen szemtanú vagy tárgyi bizonyíték sem erősítette meg sem a gyilkosságokat, sem a kannibalizmust. Nem találtak maradványokat, egyetlen kivétellel eltűnt személyről sem volt tudomása a hatóságoknak – ez utóbbi okán merült fel, hogy az áldozatok utazók, házaló kereskedők lehettek, az emberevés pedig a holttestek eltüntetésének módja lett volna. A honti cigányok mai fogalmaink szerint justizmord áldozatai lettek, amelyet az előítélettől, gyűlölettől fűtött hisztéria fokozott a józan ész határain túlra.
Magát a történetet és a kivégzéseket, mint az egykori vármegyeközpont, Kemence határában fekvő Nyúzóvölgy tragédiáját, egy korábbi cikkünkben dolgoztuk fel részletesebben, de az ügy tele van ellentmondásos, homályos részletekkel.
Hiánytörténet
Szigorúan vett történettudományos alapú, széles körű feldolgozása nagyon erősen hiányos, a XX. és XXI. század fordulóján két helytörténész, Puskás Péter és Végh József Előítélet és vérpad című műve állított emléket az emberevéssel vádolt cigányoknak. Nemcsak a név szerint ismert kivégzetteknek, hanem a több tucatnyi, sáncmunkára ítélt „túlélőnek” és a 64, ugyancsak nevesíthető gyereknek, akiket elszakítottak családjuktól, testvéreiktől, és az ország legtávolabbi pontjaira adták őket nevelőszülőkhöz.
Főleg az ő történetük érintette mélyen Kele Fodor Ákos írót, költőt, szerkesztőt, aki évekig tartó kutatómunkája vége felé járva regényt készül írni a lassan 250 éve történt eseményekről „békaperspektívából”. Vagy ahogy a 24.hu-nak fogalmaz:
A hiánytörténetről, hiszen a vád és az erőszak hatására tett vallomások mind olyasmiről szólnak, ami a valóságban nem történt meg, csak a bírák fejében létezett.
Az ügy felszíne jól kutatható, megvannak a vallomások, egyéb jegyzőkönyvek, a hivatalos levelezések stb., amelyekből az eseményeket rekonstruálni lehet. Mélységében, a cigányság szempontjából azonban gyakorlatilag ismeretlen: a per alanyai szinte minden hivatkozásban egyszerűen vándorcigányként szerepelnek.
De mégis, kik voltak ezek az emberek? Milyen egyéni sorsokat találunk a véres események mögött? Tényleg elvesznek a vándorcigányok pejoratív értelmezésű masszájában? Kele Fodor Ákos e kérdések kapcsán kutatta és rakta egymás mellé a fellelhető információmorzsákat – önmaga által többször hangsúlyozva nem történészként, nem a történeti szintézis igényével –, mi pedig ezekről beszélgettünk az íróval.
Kárpáti cigányok voltak magyar nevekkel, szlovák szavakkal
A magyarországi cigányságot nem lehet egyetlen, homogén etnikai tömbként leírni, különböző csoportjaik más és más időpontban, eltérő nyelvi, szellemi és gyakorlati kultúrával érkeztek a Kárpát-medencébe. Az első hullámot a XV. század elejére tehetjük, őket nevezzük kárpáti cigányoknak: egy középkori cigány nyelvet beszéltek, majd az évszázadok során nyelvcserén estek át. Hosszú folyamat eredményeként anyanyelvük – a trianoni határok között, és sok helyen azon túl is – ma már a sajátos ősi szavaikkal vegyített magyar.
Ők a romungrók, vagyis magyar cigányok, más néven muzsikus cigányok. Történetünk főszereplői az ő felmenőik közül származnak, de
ennek ellenére a XVIII. század végi per vádlottjait mégsem nevezhetjük kategorikusan magyar cigányoknak
– jegyzi meg Kele Fodor Ákos.
A jegyzőkönyveket ugyanis szlovákul vették fel, ami azt feltételezi, hogy a környéken a szlovák volt a közlekedő nyelv a cigányok és a gázsók között. Viszont, ha megnézzük a perbe vont személyek családneveit, sokuk magyar eredete kétségtelen, úgy mint Révay, Sárközy, Géczi, Farkas, Balázs, Kovács stb., de vannak köztük bőven szláv hangzásúak is. A megoldás Kele Fodor Ákos szerint az lehet, hogy az eljárás egy „átmeneti” periódusról rögzített pillanatfelvételt az érintettek kulturális átalakulásáról: kárpáti cigányok voltak, két vagy inkább háromnyelvű közösség, amely már elindult az elmagyarosodás és/vagy elszlovákosodás útján.
Sőt. A hivatalos dokumentumokban használt Zingarus kifejezés a korban nem tisztán etnikai kategóriát jelölt, hanem a legalsóbb rétegbe tartozó vagy törvényen kívüli emberekre is értették. Innentől kezdve pedig nem zárható ki, hogy a honti áldozatok között esetleg a társadalom perifériáján élő szlovákok, magyarok is lehettek.
Rizomatikus közösség
Az általánostól az egyedi felé tartva még több a fehér folt. Nem tudjuk például, hogy a 133, eljárás alá vont személy milyen kapcsolatban állhatott egymással, vajon egy közösség tagjai voltak-e, vagy random módon gyűjtötték össze őket. A fennmaradt névsorok alapján felfedezhetünk szorosabb családi kötelékeket, ám a legjobb meghatározás talán az úgynevezett rizomatikus közösség.
Származás, lakhely szempontjából legalább 20 településről származtak, laza szerkezetű közösség lehetett közelebbi és távolabbi rokoni kapcsolatokkal vagy esetenként ilyenek nélkül. Átjártak egymáshoz, tartották a kapcsolatot, de nem alkottak szoros egységet. Hogy közelebbről kik voltak ők, miként éltek és mivel foglalkoztak, ahhoz érdemes a vándorcigány kifejezésből kiindulni, amely, mint említettük, visszatérő motívuma a honti cigányok „eredetének”.
A kifejezés azt sugallja, hogy otthontalan, félnomád életformát folytató emberekről – nagycsaládokról – van szó, állandóan kóborló, „veszélyes” társaságról, amely körében elterjedt a bűn, de legalábbis a szürkegazdaságból tartják fenn magukat. Csakhogy ez súlyos leegyszerűsítése, félreértelmezése a honti cigányok társadalmi hátterének: nem ilyenek voltak.
Nyáron kovács, télen muzsikus
Legalább három családról biztosan tudjuk, hogy házzal rendelkeztek, emellett volt köztük egy hajdú (vagyis hivatalos személy), egy vajda, valamint egy tehetősebb férfi, akitől pénzbeli vagyont, bútorokat és juhnyájat koboztak el, róluk is ugyanezt feltételezhetjük. A vándor jelző nyilván a külső szemlélő megfigyeléséből adódik, aki nem ismeri a cigányság belső viszonyait.
Kele Fodor Ákos szavai szerint a házzal, házhellyel – azon pedig a kisebb házzal, kunyhóval vagy földbe ásott putrival – rendelkező cigányok mozgómunkát végeztek, félig helyhez kötött, úgynevezett mendikáló életmódot folytattak: bányamunkások voltak, kohászok, szénégetők, kovácsok, muzsikusok. Idénymunkákat vállaltak, az év nagy részében ott tartózkodtak, ahol pénzt kereshettek.
Sokszor még magát a kérdést sem értették, ha a foglalkozásuk felől érdeklődtek: télen muzsikus, nyáron kovács, szénégető, lókereskedő – volt az általános válasz.
A hontiak között sok volt a kovács, a cigány kovácsok műhely nélkül, „kézi” szerszámokkal szögeket, fúróhegyeket, kisebb vastárgyakat és alkatrészeket készítettek, fémeszközöket javítottak. Sátrat vertek a falu határában, az emberek pedig felkeresték őket, megrendelték tőlük, amire szükségük volt. A vándorló cigánymesterek munkájára komoly igény mutatkozott, és megbecsülést élveztek.
A vádirat szerint például néhány meggyilkolt és elfogyasztott áldozat épp szegért ment a cigány kovácshoz, amikor végeztek velük. Minden valószínűség szerint volt közöttük egy maroknyi férfi, akik betöréses lopásban érintettek voltak, de minden más bűntény bizonyíthatatlan. Egyetlen vádlottról ismert, miszerint rokonságából többeket felakasztottak az Alföldön, ám ez még a gyanúhoz is kevés.
Bemutatásukkor fontos kiemelni az erős katolikus kötődést: az érintett 64 gyerek közül tizenkettőt kereszteltek Máriának, nyolcat pedig Annának.
Pszichikai terror a kivégzések után
1782 nyarán a 133 vádlottból 81-et ítéltek el, és a kissé ellentmondásos adatok alapján 40 vagy 41 személyt végeztek ki. Ekkor szólt közbe II. József, ugyanis a törvény szerint minden halálos ítéletet jelezni kellett volna az uralkodó felé, hogy lehetősége legyen kegyelmet adni. József új eljárást indított, ennek eredményeként több kivégzés már nem történt. Nem tudni, hogy ez valamiféle fricska volt-e a kötelességszegő vármegyei hivatalnokoknak, vagy már ahhoz lehetett köze, hogy néhány évvel később az uralkodó civil ügyekben eltörölte a halálbüntetést.
A túlélőket azonban pszichésen nagyon megkínozták: kimondták rájuk a halált, majd siralomházba zárták, három nappal később pedig kocsira rakták, és elindították őket a vesztőhely felé. A Nyúzóvölgyig azonban nem jutottak el, a vármegyeházánál megállt a menet, és közölték velük, hogy módosították az ítéletet, megkímélik az életüket.
A férfiakat sáncmunkára ítélték, büntetésük lejártával – már aki túlélte – Törökországba száműzték, a nők börtönbüntetést kaptak, miközben szabályos időközönként megvesszőzték őket. Ezen a ponton bontakoznak ki a személyes tragédiák, amelyekből Kele Fodor Ákos többet is feltárt, és még többre megvan a lehetőség, most kettőt mutatunk be.
A félholt özvegy és a vak lány
Géczi József 19 éves, házas, római katolikus férfi Alsóbakán lakott ifjú feleségével, Klárával, bátyjával és annak három gyermekével. Felakasztották, mert az egyik állítólagos emberlakomán zenélt, hogy „elnyomja” az áldozat sikolyait, a verések és lelki terror hatására mindent „bevallott”. Klárát két év fegyházra ítélték, félévente 25 ütést mértek rá vesszővel – ma már nehezen képzelünk el ilyen kegyetlenséget, de botozással, vesszőzéssel embert lehet ölni.
A nő társaival együtt rongyosra szakadt ruhákban, félig meztelenül sínylődött a fagyos cellában saját ürülékében, legyengülve, betegségből betegségbe esve, lelki megpróbáltatásoktól sújtva.
Az 1782-ben 17 éves, hontalmási Didi Apollónia vak volt. A szomszédos Zselízben volt Szent Apollóniának, a fogorvosok és fogfájósok szentjének oltárképe, és bár nem bizonyítható, de könnyű feltételezni, hogy fogfájós szülei egy gyógyulás után, a szent iránti hálából választották lányuk nevét. Apollónia négy testvérének és két unokatestvérének a nevelésében segédkezett, és vak létére a korábban halálra, de elhalasztott kivégzésre ítélt nagynénje ikerszülését vezette le, mialatt házukat hajdúk őrizték. Didi Apollónia és a két újszülött, Ádám és Éva is a családjukból kiszakított gyerekek közé kerültek – aztán valami fura dolog történt, de erről picit később.
A gyerekeket elvették, szétszórták
A teljesen szürreális történetben talán az a legszomorúbb, hogy komplett családokat érintett, a „bűnös” szülők gyermekeit az állam elvette a családoktól. Mint említettük, 64 gyerekről van szó, közülük 50 hétévesnél fiatalabb volt. Őket négy délnyugati megyében osztották szét úgy, hogy a testvérek lehetőleg még egy megyébe se kerüljenek. Paraszt- és iparoscsaládok fogadták be a kicsiket, „imádságra és tisztességes életre” nevelték őket, költségeiket az állam fedezte. Miért tették?
II. József célja az volt, hogy a gyerekek számára az egész »emberevési história« feledésbe merüljön, a kicsik ne is halljanak róla soha, ezzel is biztosítva, hogy nem követik szüleik »bűnös életmódját«
– mondja Kele Fodor Ákos. Hozzáteszi: a gyerekek így sem kerülhették el a megbélyegzést, és végül az elszállításuk során fülükbe jutott az is, miért ítélték el szüleiket, és hogy őket magukat is emberevőknek tartják.
A 14, hét év feletti gyereket az első tervek szerint a tallósi fenyítőházban helyezték volna el, de nem büntetés céljából. A bűnözőktől elszeparálva gondnok és nevelőnő kezei alatt a fiúk és a lányok külön szálláson, az uralkodó nekik is „tiszta lapot”, megfelelő körülményeket, nevelést és oktatást kívánt biztosítani. Végül csak igen rövid időt töltöttek itt, nem sokkal később Bécsbe kerültek különböző nevelőintézetekbe.
A tallósi fenyítőházba való szállítás előtt keletkezett iratok végig úgy fogalmaznak, hogy „a 14 gyermek, akik…”. Csakhogy a végső listán már csak 13 név szerepel, Didi Apollóniáé hiányzik. Nem tudjuk, hogy miért, hogy mi lett vele: az ezt követő iratokban többé már nem mint 14 gyerekre hivatkoznak, és a nevek sem szerepelnek a későbbiekben. Egyelőre rejtély.
A kisebb, nevelőszülőkhöz adott gyerekek további sorsa nagyrészt ismeretlen. A magyar hatóságok időnként jelentéseket küldtek az udvarba, ezekben a „már szépen beszél magyarul”, „szépen öltöztetik” stb. megfogalmazásokkal találkozunk, de nem tudhatjuk, mi volt az igazság. Egyikükről ismert, miszerint megszökött a rá kényszerített családtól, de tettének okáról, miként további sorsáról sincs információ.
Megismerhető a teljes igazság?
Nehéz és összetett kérdés, miért kerekedett ebből az egész ügyből a korabeli közvéleményt lázban tartó eseménysor, lopásból gyilkosság és kannibalizmus. És miért ért ennyire tragikus véget valójában már öngerjesztő módon, egyre növekvő súlya által hajtva, amint már megfogalmaztuk: a józan ész határán is túlra.
Cigány és nem cigány fél évezrede él együtt a Kárpát-medencében, valójában két külön világban: az ismeretlenhez sztereotípiákkal közelítünk, ami egy határig teljesen természetes, evolúciós adottság. Ami viszont 1782-ben Hont vármegyében történt, nagyon durván átlépte ezt a határt, átcsapott végzetes előítéletekbe, és sajnos nem is példa nélküli, bár az 1920-as évek végén Szepsiben kirobbant, a hontira kísértetiesen hasonlító ügynek nem voltak halottjai.
Kele Fodor Ákos elég adatot gyűjtött egy szubjektív regény megírásához, de tovább folytatja a kutatást az emberevéssel vádolt cigányok objektív igazságának feltárásához.
