A sírásónak két fia volt. Egyik hajlott hátú, másik egyenes. Egyik vidám, a másik savanyú képű. Egyik dohányos, a másik is.
A halottaknak már úgyis csontmindegy, nem?
Mégis volt benne valami ősi szépség, ahogy ültek a frissen ásott üreg szélén, és szállott, szállongott a dohányuk füstje, mintha lusta tömjéngomolyagokkal tisztelegnének az elhunytak lelke előtt. Ha valaki ilyesmivel traktálja őket, biztos értetlenül bámulnak rá.
– Mi van?
Mit mondjak, egyikük sem volt metafizikus alkat. A vidámabb örült, milyen szépen száll a füst. Vajon honnan tudja az a füst, merre van felfelé? A fizika biztos megadja a választ, de ez a fiú nemigen figyelt oda fizikaórán. A savanyúbb képű rágta magát, mert mindjárt elszívják ezt a cigit, és lehet újra kezdeni. A fizika őt még annyira sem izgatta, mint a másikat.
A vidámabb örült, hogy milyen szépen dobálja a tesó odalentről a földet, addig se neki kell ásnia. A savanyú képű ette a kefét, mert mindjárt ő jön a váltásban, és mehet le abba a nyirkos mélységbe, melynek még a szagát is rühelli.
A vidámabbat nem érdekelte a politika, a savanyúbbat igen, jól értesült volt, mindig mindennek utánanézett, egész éjjel bújta az internet legrejtettebb zugait, ezért a szeme enyhén bevérzett.
– Műhiba, tipikus! – mondta a kesernyés sírásó, és belepöckölte a cikket a sírba.
– Orvosok… Nem szeretnék a kezük közé kerülni. A Béla osztálytársam volt, nem egy vénség, mégis olyan szépen kicifrázták, mint egy matyóhímzést. Mindegy, ne bántsuk a dokikat, a kezünk alá dolgoznak. Ha mindenkit megmentenének, rágcsálhatnánk a száraz kenyérhéjat.
– Nem értesz semmit, a rendszerrel van baj, a dokik nagy része rég eltűzött innen, lassan a portás fog operálni, a takarítónő meg összevarrja. Csináltak egy átfogó vizsgálatot, a bányabéka feneke alatt vagyunk.
– Hát, ő is ott lesz kábé – bökött a kiásott üreg felé a vidám.
– Az embereknek csak egyötöde elégedett az egészségüggyel, gondolom, az óvodás korosztály – köpött bele a gödörbe a keserűbbik fiú.
A vidám fejben a bevételt számolgatta, örült, hogy megy a biznisz.
Ha pár hétig uborkaszezont látnak, utána szinte zuhanórepülésben záporoznak az új megrendelők, vagyis megrendelések.
A szomorú is a bevételt számolgatta, és mérgelődött rajta, hogy apjuk mennyit eltesz belőle a vállalkozás működtetése címén, miközben csak ül a jól fűtött irodában, és fogadja a kuncsaftokat. Ők meg itt ásnak jó időben, rossz időben, és a Bobcatet is hiába vették, a legtöbb sírhoz nem lehet odaférni vele, kénytelenek a jó öreg csákányhoz, ásóhoz, lapáthoz folyamodni.
Esőben-sárban, télben-nyárban. Az öreg mindig a szemükbe vágja, ő végigmelózta fiatalkorát a placcon, most rajtuk a sor. Majd átveszik a vállalkozást, beülnek a tutiba, és felfogadhatnak két nyikhaj gyereket, akik a piszkos munkát elvégzik.
A családi munkaerőnek nincs párja.
– Ilyen ócska trükkökkel jönnek, majd módosítják a jogszabályt, mert az új ifjúsági államtitkárnak diplomája sincs, érted? Mostantól nem is kell már.
– Mert az ifjaknak sincs, így jobban megérti őket. Vagy majd beszerez kéz alatt egy vadiúj diplomát egy marék ezresért. Annak is van piaci ára. Mi se temetünk ingyen. Nincs az az államtitkár, akinek megcsinálnám szívességből – vigyorgott a vidám, és kihajított egy lapát földet a gödörből.
– Hát én ingyen eltemetném az összeset, de élve! Földet rájuk, mocsok rablóbanda! Te meg itt poénkodol, az ilyenek miatt megy tönkre az ország. Szavazni se voltál a múltkor.
– Nem hogy szavazni, élni se voltam. Előző nap pinceparti, brutál másnaposság, olyankor a vécére kijutnom extrém sport.
Látott elég temetést, fejből ismeri a repertoárt. Óvodából hazajövet mindig lelkesen szalad, ha meglátja a fekete furgont:
– Apa, apa, ude hoztál hujját, ude megnézhetem?
Lehet, hogy kitanul valami jól kereső szakmát, de ha ott van neki tartalékban a temetkezés, legalább két lábbal áll a földön.
– Megint migránsokkal ijesztegetnek. Összehíjják a sajtótájékoztatót, csimm-bumm, rettegjetek, parasztok!
– A fiad már muszlim imákat hallgat majd a sír mellett, az is lehet…
Na, a Gergőkéből nem lesz földkaparó, annyi szent, gondolja a savanyú képű. Hogyisne, hogy ennek a zsugori vénembernek melózzon ő is látástól vakulásig.
A savanyúképű lelki szemeivel látta a fiát, mint azt a jóképű doktort a sorozatban, nyakában az a csillogó vacak, tetoszkóp vagy micsoda, fehér köpenye vasalva, frizurája belőve (nem kell belőle fél kiló földet kimosni minden áldott nap), és lazán köpi a latin szavakat.
A savanyúképű leginkább azt rühellte, mikor a megrendelők összekeverték őket.
– Mondtam magának, hogy a vörösszalagos koszorút tegye középre! Most hallgathatom az anyósom sipákolását maga miatt.
– Nekem ugyan nem mondta! Talán az öcsémnek.
– Ez milyen fáklya? Mindjárt elalszik a szélben! Előre megdumáltuk, hogy rendesen lángoljon, az jól mutat a fotókon.
– Figyeljen már, összekever az öcsémmel. Semmi közöm a fáklyákhoz, ez az ő dolga.
Vajon miért mindig róla hiszik, hogy az öccse, és nem az öccséről, hogy az ő?
Apja persze tiltakozott.
– Nincs is fűzfői telek!
Hazudik, mint a vízfolyás.
Talán tényleg nincs is. Most már biztos az öccse nevén van, az osztozkodásnál nem került elő. A Zsuzsi milyen rendes, átvette az összes ügyet, ne legyen fennakadás. Meg csinos is a Zsuzsi, nem olyan gebe, mint a mai lányok, van mit fogni rajta. A búsképű persze nem fogott még rajta semmit, de párszor elképzelte.
– Ez is milyen, összeomlás pár centi hó miatt? Buszok, villamosok, vonatok megállnak, Tesz-vesz város bekrepál két perc alatt. Mire számítottak ezek? Ha mi leállnánk a temetéssel, mert juj, de megjött a hó, ezek hová vinnék a hulláikat? Kinn tartanák az erkélyen?
– Mondjuk amíg fagy van, állnának vigyázzban, mint a katonatisztek. És ha összenyaklanának, lehetne tudni, hogy itt az olvadás – nevetett a vidámabbik fiú.
Ezt mind ketten elképzelték, pár percre csend lett.
– Elmegy az asszony a szuperbe, hozza a cetlit, azt mindig végigböngészem… Nem vertek-e át ezek. Simán előfordul, de nem most másztam le a falvédőről, rájuk borítom az asztalt. Múltkor fűrészkorongokat számoltak hozzá, normálisak ezek? A pofájukba üvöltöttem, szerintük úgy néz ki ez a nő, mint aki bármit tud a fűrészelésről? Vissza is adták a lóvét. Úgy felszaladt az infláció idén, mint bennem a pumpa, ha a vécé mellé ülök. Tíz százalékkal többet költöttünk, mint tavaly, megvan az akkori blokk, összehasonlítottam.
– Kell is az a sok szaloncukor, kitojjuk, a maradék meg ide kerül, a sírba – filozofált a jókedélyű fiú.
Lassan elszívják ezt a cigit, mozgás, el kell temetni az öregüket, bár szikrázik a föld, alig fogja a vas.
– Mennyi mindenkit eltemetett, azt ő is csak ide jutott – mondja a jókedvű, és szomorkásan mosolyog. Eszébe jut közben, hogy a fűzfői telekhez csak megveszi azt a kis vitorlást, pazar lesz siklani a napfényben, a Balaton közepén! Jeges szél fúj a gallérjába, beleborzong.
– Mind ide jutunk – mondja majdnem mosolyogva a savanyú képű, beleszív egy utolsót a cigibe, mely úgy világít, mint az örökmécs.
Lackfi János: Bejgliköztársaság
Helikon, 2022
