„Most született, mielőtt megjöttek, még lábra sem állt.” Oros Károly a borjút mutatja. A gyerekek izgatottan szaladgálnak az ól körül, kis vajszínű műanyag héj alatt pislog a boci, csatakosan, szétcsúszott lábakkal. Az anyja az átelleni ólban bőg, fenekéből még lóg a méhlepény; ha nem dobja el pár órán belül, az állatorvos kijön és leszedi, azt mondja Károly. Szalmaszálak, szénacsomók az udvaron, por, trágyaillat.
Károly szerint jöhetnénk gyakrabban, hiszen nekiállt csapkodni az eső, mikor megálltunk a porta előtt. Hozzunk esőt, még, sokat.
Ahogy közeledtünk az úton Cegléd felől, úgy lettek egyre alacsonyabbak és sárgábbak a táblák. Kisújszállás környékén a legnagyobb a szárazság, úgy véli Károly. A víz az élet, ebbe a szárazságba csak belefulladni lehet. Később a tengeriföldön mutatja a földet és az eget: hatalmas nagy az ég, árnyékos ugyan a közepe, de az a kis eső – ha meg is veri a földet, a poros részeket olyan kiskarikásra – elpárolog hamar.
„Én nem tudom, mi van ezekben az elméletekben a jégoldó gépekkel; lehet hogy semmi, de itt nagyon nem akar esni. Most úgy néz ki, be kell fejezni az egészet. Vége.” Úgy mondja ezt Károly, hogy hinni azért nem akarja. Felváltva beszél belőle a rémület és a remény, ezek dulakodnak a fiatal gazda fejében.
Ez a dézsa most az alján lyukas
Oros Károly családjának történetébe a Facebookon futottunk bele, egy ismerősük kért számukra segítséget. Mint a feleség, Orosné Zsuzsa elmondja, a tavalyi évben a gyepszénát meg tudták venni hétezer forintért, báláját. Most ugyanaz a bála huszonkétezer forint.
Zsuzsa vékony, izmos asszony, most épp a gyerekeket terelgeti az udvaron: két szaladgáló kislány, meg egy totyogó. Oroséknak tizenkét tejelő tehenük van, s annak a szaporulatával még kilenc vemhes üsző, azok majd ősszel ellenek. Elvileg.
Károly őstermelőként üzemeltet a kisújszállási önkormányzat épületénél egy tejautomatát. Hál’istennek, mondja, sikerrel. Aki Kisújon „kisüzemi ”volt, vagyis egy-két tehenes gazda, egy darabig elboldogult; a Pillangó utcán volt egy tejcsarnok, oda hordták a tejet, de az a csarnok megszűnt, mindenki eladta a teheneit. A kizüzem felszámolódott, ilyen értelemben Károly az utolsó gazda.
„Már silózzák az ekkora kukoricát”, és a térdére mutat Károly, miközben ezt mondja. Aztán felvilágosít: a silókukoricát embermagasságban kellene vágni, zölden, augusztus 20-a után, úgy persze, hogy rajta van a cső. A siló erjesztett takarmány, vagy fal közé tapossák, vagy pedig csőfóliába; a nagyüzemi tejelő termelésnek ez az alapja. De most alig van belőle, és ha van is, mert tudták öntözni, nem lesz megfelelő beltartalma: nincs benne cső, nincs benne szem; ha pedig az nincs, szénhidrát meg fehérje sincs elég.
Élénken gesztikulál, szenvedéllyel beszél, miközben beavat a takarmányozás alapjaiba.
Amikor 40 fok körül van, a jószág alig ad tejet.
Ha lehűl 20-25 fokra, képes öt literrel is többet adni. Ha huzamosabb ideig nagy a kánikula, nullára lemegy, kész. Az állat nem gép. Jól kell éreznie magát, hogy elegendő mennyiségű, finom tejet adjon. Nyáron alapvetően hígabb is a tej, mert sok vizet isznak.”
Károly az állattenyésztéshez szüleitől meg a bátyjától kapta a tapasztalatot, meg a teheneket is. Növénytermesztő gépész a szakmája. Elmeséli azt is, mit tanult az iskolában a dézsaelméletről: „Ha egy hordó az alján lyukas, akkor kimegy az összes víz. Ha a teteje felé lyukas, vagy középen, akkor addig megy ki a víz. Na, most itt az alján lyukas a hordó.”
Pályázatok?
Rázza a fejét.
– Egyszer vágtam bele, azt is megbántam. Volt egy pesti cég, pályázatfigyelők. Kifizettem 300 ezer forintot azzal a címszóval, hogy két évig ők figyelik, és megírják a pályázatot, és a nyereség hat százaléka kell nekik. Két év után küldték a levelet, hogy 600 ezer forint kötbért kérnek, mert nem szolgáltattam valami adatot. Felhívtam őket, hogy mondom, nem tudom, mit gondolnak. Időközben rendszeresen jeleztem nekik, amikor észrevettem, hogy na, most indul fiatalgazda-pályázat, most indul telepfejlesztésére kiírt pályázat, de mindig azt írták vissza, hogy túl kicsi vagyok hozzá. Aztán a másik pályázatra azt mondták, túl nagy vagyok hozzá, mert az kéttehenes gazdáknak szól, meg akinek nincs földje.
„Nem koldulni, dolgozni akarok”
Oros Károlynak van földje: 8,5 hektár lucerna, 3,4 hektár napraforgó, 2,4 hektár őszi árpa, ami ebben a rossz időben a vetőmag árát sem hozta vissza. Elvetették ősszel, tavasszal műtrágyázták, de hát hiába.
– Vegyszerezték nekem szolgáltatásban gyomirtóval, gombaölővel, meg learattuk, az sem volt olcsó. Nekem nincs kombájnom, permetezőm, vegyszerem, ezt mind ki kell fizetni, és tizenhárom ilyen zsák árpát adott – mutat egy tömzsi gabonazsákra.
Ez mire elég?
– Egy zsák, az egy napi takarmány a tizenkét tehénnek. A kilenc üszőnek meg a malacnak még egy zsák. Az kettő zsák naponta. A földem nem adta meg az egy heti táplálékot.
– Egy pesti úriember segített, bizonyos Bogdán Tóth Pál – mondja Zsuzsa, a gazdasszony. – Megosztotta a helyzetünket a Facebookon meg a Tiktokon, hátha segítene valaki. Magától csinálta, én nem tudom le se venni; nem is tudok, csak hozzászólást írni.
– Tavalyi évben vett tőlünk hízót, vágni – szól közbe Károly édesanyja. Károly szülei kint ülnek a házuk bejárata előtti padon, odahúzódtunk beszélgetni.
A posztban a család számlaszáma szerepelt, Zsuzsa azt mondja, tizenötezer forint érkezett eddig segítségként, meg takarmány-felajánlások.
„De én nem koldulni, hanem dolgozni akarok” – mondja Károly.
Megkerestem Bogdán-Tóth Pált; a feleségével gyakran járnak Kisújszálláson, főleg tejért. Az asszony laktózérzékeny, de azt mondja, Orosék tejétől semmi baja, és csodás aludttej meg túró készül belőle. Megesett a szívük a családon, látják a hadakozásukat a lehetetlen körülményekkel.
Bogdán-Tóth Pál erdészettel foglalkozik; szerinte nagy aszályok mindig is voltak és lesznek, de ez a mostani egészen extrém. Bár az erdők – szemben az egyéb mezőgazdasági területekkel – árnyékosak, az aljnövényzet már ott is pusztulásnak indult, a perzselő napsütésnek folytonosan kitett alföldi szántók-legelők pedig kiadós öntözés nélkül teljesen kiégnek. Úgy látják, sok városlakó nem is érti, hogy ez mekkora problémát jelent; a városi ember gondjaihoz képest egy távoli tehenes gazda megélhetése nem tűnik sürgető problémának. De ha az Orosékhoz hasonló gazdálkodók tönkremennek, egy kis idő múltán a városokban sem lehet majd minőségi, egészséges, elérhető árú táplálékhoz jutni. A nagyüzemi termelés – így látják Bogdán-Tóthék – drága, felhígult és adalékos élelmiszereket zúdít a lakosságra.
Az ütötte őket szíven, amikor látták a gazdasszony Facebook-bejegyzését arról, hogy el kellett vinni Fügét.
– Füge volt az első tehenünk, tizenöt éves – mondja Zsuzsa. – A kislánya volt Vivien, kettejüket együtt kellett eladnunk, hogy bejött ez a baj.
Fügének van már dédunokája is. Sírtunk mindannyian, mikor elvitték őket, föl a mérlegre; onnan, ahogy tudjuk, a szoboszlói vágóhídra, aztán mentek szegénykéim becsomagolva a szupermarketbe.
Cumisüveggel tápláltam őket kicsiny korukban, mert azt úgy kell. Mondták a kislányaim is, hogy „Anya, úgy bánsz velük, mint a kisgyerekekkel, még szalmapelust is cserélgetsz alattuk.” Most egy vemhes üszőt adtunk el, hogy tudjunk takarmányt venni. Azt is csak szénát.
Látom, a gyerekek örülnek az újszülött bocinak.
– Hozzá vannak szokva, de örülnek, persze.
– A hízóra most jött meg a vevő – szól közbe Károly édesanyja.
– Jó, megyek. Próbáljuk a vágnivaló hízókat is eladni, azt is takarmányba forgatni.
Az üsző elbődül a karámban, azt mondják, félti a picit. Talán mert ennyien sürgünk hirtelen körülötte.
– Jól van, Pötyi, nem visszük sehova tőled – mondja a tehénnek Zsuzsa. – Most született, egyem meg, még meg se száradt. Na, hátha feláll már. Van, amelyik azonnal feláll, ez egy kicsit hisztisebb fajta.
Próbálkozik a borjú, de megint szétcsúsznak a lábai, a kislányok nevetnek. Ott szurkol körülötte mindenki.
– Na, még vagy kétszer. Próbáljad csak! – biztatja Zsuzsa.
És feláll a borjú, imbolyog, pislog nagyokat, csak úgy legyez a hosszú pilláival. A kislányok megtapsolják.
Ezek a gyerekek aztán nem félnek az állattól.
Nem hát, ebben nőttek fel. Ott ujjonganak, mikor az anyakoca megellik, akkor is. Nálunk az állat úgy nevelődik, mint a gyerek.
De azért marhát vagy disznót szoktak vágni néha?
Sajátunkat sose – rázza a fejét Károly. – A hízót esetleg. A marhát én nem ütöm agyon. Vágóhídra is úgy kísérem, hogy csak irányítom, de nem megyek oda, nem is nézek oda, amikor… Akit most legutóbb elvittek, tizenhárom éves volt, és tizenhárom üszőt ellett. Soha nem adott bikát.
Az egyik kislány felmászott a fára, most nem tud lejönni, Károly leemeli.
A gazda azt mondja, ebből az állományból tisztességesen meg lehetne élni.
– Hát úgy azért nem, hogy elengedjük a hajunkat, mert én 31 éves vagyok, és életemben nem voltam nyaralni.
Nem tudom, milyen a Balaton, nem is láttam még. Mindig itt kell lenni, vagy a tanyán, vagy kint a földön.
A páromat kisgyerekkorom óta ismerem, így nevelkedtünk fel. Ő is kel hajnalban, megy kifele már négy órakor. Én jövök ide fejni, őneki ott a kilenc üsző otthon, meg a három gyerek. Meg a malacok.
És ha betegség jön?
Nem érünk rá arra sem – mosolyodik el. – Ez tényleg olyan, mint a gyereknevelés. Időben kell a jószágnak adni, időben kell fejni, időben kell kimenni a földre. Közben várnak a csarnokba a kisújszállási, mezőtúri meg környékbeli lakosok, akik hordják a tejautomatából a tejet. Vinni kell, és ügyelni, hogy friss, hideg legyen.
Kisebb szalmabálát görgetnek a gyerekek, a nagyobb föl is kapaszkodik rá, a másik oldalon persze lepottyan. Mutatja a karját, felkaristolta a bőrt. Látszik az arcán: küzd a késztetéssel, hogy elpityeredjen.
– Na, kimegyünk a bácsikkal, ti meg maradtok Mamánál – szól az apa, és ránéz a gyerek karjára.
– Megkarcoltad magad – mondom.
Megrántja a vállát.
– Nem síró-pityogó vagyok, hanem hatéves – szögezi le.
„A szénát le se lehet vágni, a cipő kilátszik a fűből”
– Telefonálgatunk, meg az interneten nézegetjük, hogy van-e takarmány. Legutóbb Zala megyéből kaptunk ajánlatot, húszezerért a széna báláját, de 350 ezer egy kamion költsége, hogy idehozza. Tegnap kaptunk volna tíz bálát ingyen, de hát annak is 300 ezer fölött lett volna a fuvardíja. És megy fölfele az üzemanyag ára.
A hírek szerint gyenge volt idén az aratás.
– Olyan gyenge, mint még soha. Alig adott a föld. Annyit sem tudtunk levenni róla, amennyit ősszel beletettünk. Volt, aki húsz mázsával vágta a búzát egy hektáron. Pedig ezek nagyon jó földek. Nyolcvan-kilencven mázsával szoktuk vágni, szóval a negyedét adta durván. Szolnok meg Békés megyének ez a része teljesen odavan. A fű se tudott megnőni, ezért adják a gyepszénát is méregdrágán.
Májusig nagyjából rendben volt a csapadék?
– Igazság szerint már a téli csapadékunk is nagyon csekély volt. Utána kaptunk egy kicsit, de tavasz után vége lett. Három meg öt milliméter? Értékelhetetlen. Meg sem színezi a földet, nemhogy megáztatná. Attól nyugodtan el lehet menni a földúton, idén nem ragadtunk be egyszer sem biciklivel, pedig nem bánnám.
Talán már jövőre jobb lesz.
– Csak addig bírjuk ki. De a kisüzem feladta mindenhol, ahogy hallom. A nagyüzem túlélheti. A lineárok alá, az öntözési földekre száznapos kukoricát vetettek. Ez öntözés mellett száz nap alatt kész, azt fogják besilózni. Ott – mutat a távolba – négyszáz tehenet fejnek, a szaporulat majdnem ezer darab. A környékben az összes szénát felvásárolták. Most is hordják nekik.
Mi a terve?
– Majd megpróbáljuk valahogy újrakezdeni. Hagyunk pár darabot a tejautomatához, de az a baj, hogy most is hetet fejek, ez kevés oda. A maradékot elvinné egy vállalkozó, csinálnak belőle sulitejet, meg trappista sajtot. De most úgy látom, valamelyiket fel kell adni. És ha egyik sem marad…
Hallgat. Csóválja a fejét.
Akkor?
– Nem tudom. El kell menni traktorosnak valahová. De hát én csak ehhez értek. Édesapámék is ezt csinálták. És ezt csinálta az ő apja is.
– Mai napig kint van apósom a tehenekkel. Mai napig segít – mondja Zsuzsa.
– Negyven éve ezzel foglalkozom – mondja Károly édesanyja, Oros Miklósné a tornácon. Mellette ül a férje. – Egy tehénnel kezdtem. Fiatalkoromban a tejiparnál dolgoztam, a sajtgyártásnál, de ott hipózni kellett mindent, nem bírtam, mert asztmás vagyok. Úgy döntöttem, ha egyszer ezt láttam én is otthon, hát csinálom ezt.
A férfiak mind a téeszben dolgoztak, egyedül maradtam otthon, fejtem az egy szál tehenet, hordtam a csarnokba a tejét. Utána elszaporodott az állomány, kimentünk a tanyára, és addig fejlesztettünk, hogy 147 darab lett családi gazdaságban, persze növendékkel, bornyúval együtt.
Saját fejőházunk volt. Utána a családi gazdaság megszűnt a korunknál fogva, és eljöttünk nyugdíjba. Már így, nyolcvan felé bandukolva érzi az ember: fogy az erő, fogy az egészség. De ez a fiú ebbe az állományba beleszületett. Olyan rossz látni, hogy ellehetetlenül. Ha ezt megírják, amit mondunk, küldjék már el a földművelési miniszternek.
– Az nem akar segíteni, meg a kormány se – véli a nagyapa, Oros Miklós. – A fiam szeretné ebből nevelgetni a gyerekeit, de így hogy? Ráadásul szegénynek csak egy szeme van.
– Hatéves koromban volt egy baleset, beleestem a magtakaró boronába – mondja Károly. – Azóta fél látótérrel élek. Úgyhogy másik munkát lehet, hogy nehezen kapnék.
– De az Orbán Viktor még tavaly is azt mondta, hogy a húsztehenesekre szüksége van az államnak. Hát nem úgy néz ki. Pedig itt Kisújszálláson már nincs tej – teszi hozzá az idős férfi. – Legfeljebb négy litert adnak a Lidlben meg a Pennyben, ma voltam. Tejből négy liter, lisztből három kiló. Nem úgy van már, hogy bemegy a lakos a boltba, és vesz egy zsugor tejet. Le kell tennie, mert megszólítják.
– Nézzék meg, ha majd kimennek a határba, hogy meddig ér a tengeri, ki van hegyezve a vége, meg már sül elfele – mondja Oros Miklósné. – A sarjú szénát le se lehet vágni, mert a cipő kilátszik belőle, annyira nem nő semmi.
Ha nem csinál valamit a kormány, kitör a lázadás. De nem biztos, hogy itt, inkább Budapesten. Mert a pesti ember végképp nem tud magának termelni, és egyszer csak a piacon meg boltban nem lesz semmi.
– A vágóhidasok azt mondják – teszi hozzá a gazda – hogy a húspiac kezd betelni. Telítődik a hűtőház a nagy csomó hússal, mert az állattartók sorban adják elfele. És ereszkedik a hús ára. Kapni kéne ezerkétszáz forintot kilójáért az élő sertésnek, de már nem tudja eladni az ember, csak ötszázért. Nem messze innen volt egy sertéstartó gazda, nagyban csinálta. Volt 20–30 kocája, a süldőt meghizlalta, és adta is le. Ma már csak három kocája van, és a helyiség is eladó. Ez három hónap alatt zajlott le. A birkások is így vannak, ki kellene küldeni legelni az állatot, de hová? Viszik a vágóhídra inkább.
Valami támogatást csak kapnak.
– Kapunk, az uniótól tejhasznú tehénre. Az 110 ezer forint volt egy állatra tavaly, most is be van adva a kérelem, de ezt a pénzt már csak októberben utalják. Viszont a kilenc üszőért nem kapok semmit, úgy nevelem fel őket, majd miután május végén ellenek, a következő év őszére tudom felvenni a támogatást. Ha el kell adni, elveszítem azt a pénzt, de addig vegyem neki a szénát, vegyem a tizennégy vagy húszezer forintos kukoricát, daráljam le, dolgozzak vele, és majd októberben kapom a 110 ezret darabjáért.
Az mire elég?
Elhajt egy legyet.
Ezek a jószágok egyetlen hét alatt többet megesznek 110 ezer forintnál. Nem tudom, mi lesz az energiaárral is, hát a fejőgép villannyal működik, nem is keveset fogyaszt, és több órát megy naponta.
A kormány bejelentette, hogy segítséget nyújt az aszály miatt bajba jutott gazdáknak.
– Én ezt értem, olvastam, de ez is majd csak szeptembertől van, és a forgó eszközökre adnak hitelt – mondja Zsuzsa. – Mi meg addig sem tudjuk kihúzni. Már nem tudunk mit adni a jószágnak. Elkeseredésemben kiírtam a Facebookra is, hogy adjon valaki kölcsön takarmányra. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet kell csinálnunk.
„A napraforgók még menthetőek volnának”
Bukdácsol az autó az utakon, veri a port, pár perc alatt odaérünk a másik telepre. „Ezt a vasvázas színt építettem”, mutatja Károly. Mélyalmos istálló, ki van szedve a föld, ahol a tehén fekszik. Itt vannak az üszők, vemhes mind. „Beleöltem 16 millió forintot saját erőből, meg édesapámék segítségével. Megálltunk ezzel a munkával, pedig egy kis hegeszteni való még lenne. De hát sokra megyek vele, ha végül nem lesz benne állat”, mondja a gazda.
Átmegyünk a disznók lakhelyéhez.
– Erről van a hasas koca, erről meg a két fiúkoca – mutogatja büszkén a kislány.
– Ez meg a Szelídkénk – terel egy testesebb jószág felé Zsuzsa. – Anya kis kedvence.
Szia, szia, köszönnek mind a disznónak, az még elégedetten röfög; Zsuzsa rá is ülteti a kislányt a hátára. Kényeztetik a disznót, vakarásszák. „Őt is pici malac korában vettük meg. Most meg már hasas koca, három hónap múlva fial.”
Kimegyünk a határba, nézzük a kukoricát.
– Kész, semmi, nulla. Ez van hektárszámra. Tessék megnézni – mondja Károly –, nem is kelt ki. Ahogy elvetettük, úgy maradt. Nem tudta összemosni az eső, nem tudott a magnak vizet adni, hogy növény fejlődjön belőle.
Nem lehet valahogy az öntözést megoldani?
– Nekem nem, annyi pénzem nincs. Ezen a vidéken az úgynevezett csévélődobos öntözés van, meg a lineáros. Nagyüzemi szinten a lineár megy, az ilyen önjáró öntözőgép. Egy nagy táblán sétál és fentről locsol; a csemegekukoricát szokták vele öntözni, meg hasonló kultúrákat.
Honnan van hozzá a víz?
A földbe van lefektetve a cső, már nagyon régóta. A nagykunsági öntözők a Tiszából veszik a vizet, az örményesi határtól folyik át ide, ott egy átemelő, onnan osztják szét a táblákra, háromezer hektárra, maximum. Negyvenöt, negyvenkét aranykoronás földek azok. Ni, ott megy a lineár – mutat a távolba. – Na, az veszett drága dolog. Ugye villanyenergia is kell hozzá, mivel szivattyúval megy, és mire kiépül, több milliárd forint is lehet. A földet meg kell alá venni, mert ezt bérelt földre nem teszik. Megvenni a berendezést, kiépíteni hozzá a vízrendszert, a szivattyúházat. Ez is csak nagyüzemben működik. Na, itt lesz az én napraforgóm. Majd lesz egy bejáró.
Jókora ölyv kering fölöttünk, hijjeg. Álló, nehéz meleg van. Lassan megyünk, ne poroljunk nagyon. Károly szerint a vadvilág is megsínyli a szárazságot, a gólyák a tóra járnak már inni. Napraforgótábla, mélysárga szirmok a tányérfejek körül.
– Ez kicsit jobban bírja, de már magasabban kéne lenni a fejinek. Most kéne rá a víz, mert löki elfele a virágját, ilyenkor szemez. Ilyenkor derül ki, hogy a hajban mekkora lesz a mag, amiből majd olajat csinálnak. Azért kéne az eső – veszi tenyerébe a napraforgó fejét óvatos, kínáló mozdulattal –, hogy a tányér így visszafelé hajoljon. Mikor vissza van hajolva a tányér, az azt jelenti, hogy telt a szem. Kicsit most is hajlik, de nem úgy, ahogy kellene. Szeptember 15-e felé szoktuk elkezdeni aratni a napraforgót. A kukoricát meg október végén.
A napraforgók még menthetőek volnának, ha kapnának esőt, de nem ilyen kis átfutókat, hanem jó hosszú, áztató esőt, sokat. És hát nézzék, hogy ki van repedve a föld. Az alsó levelek már égnek elfele, ez a növény kezdi feladni a harcot, nem tud jutni egyről a kettőre.
Micsoda csönd van. Óriási nagy az ég, a föld, a csönd.
– Ha lejön majd az eső, özönvíz folyik le ezen a repedésen. Nem is biztos, hogy ki fogjuk tudni szántani, nincs olyan gép, ami felszakítja. Annyira száraz. Egyik baj csinálja a másikat.
Mennyi eső kellene, hogy egy kicsit rendbe jöjjön ez a tábla?
– Havonta legalább 40-50 milliméter. De az kizárt. És ugye le vagyok szerződve a napraforgóra. Megvettem neki a műtrágyát, adtam neki a vetőmagot. Kifizettem a vetést, a talajmunkát; legyomirtózták, le fogják aratni, be fogják szállítani, és ami termést ad, abból visszavonják a vetőmag, meg a műtrágya árát. Több milliót veszítek csak ezen.
Megyünk a sorok közt, kemény a föld és szürke, mint a beton.
– Amelyik napraforgónak hiányzik a feje, az vadkár. Az őz rágja le, jellemzően. Szegény állat, ő is ki van tikkadva, hát megeszi a növény fejét. De a vadgazdaság cserébe rendben tartja nekünk az utat.
Visszaballagunk az autóhoz, bemegyünk a városba, megnézni a tejautomatát. A kisújszállási utcák szinte üresek, tán a meleg miatt.
„Hat órakor kijövök feltölteni, a 75 litert beleöntöm, kilenckor már nincs benne tej”, mondja büszkén Károly. „Délután négy felé megint kijövök, ami otthon van a friss fejésből, azt beleöntöm, és estig elfogy szépen.”
Az automata 250 forintért méri a házi tej literjét. Ebből persze adóznak, karbantartják és tisztítják a gépet, de egy liter tej haszna így is megvan száz forint.
– Ha meg tudnánk annyi marhát menteni, hogy tudjuk üzemeltetni az automatát…
Hány állat kellene hozzá?
– Tíz, tizenkettő. De ha még följebb emelkedik a takarmány ára, akkor van egy pont, amikor hiába emeled hozzá a tejet, nem veszik meg. Most emeltem tejárat, kétszáz forint volt eddig, de már rögtön volt olyan, aki megsokallta. Sajnos nem tudjuk úgy csinálni, hogy mindenki jól járjon. Most még az energiaár is emelkedni fog, az automatának is feljebb megy a díja.
Akkor még nem tudja, mi lesz a ma született borjú sorsa.
– Ha meghagynám, két és fél éves korára lenne belőle egy szép, nagy magyar tarka, az ér olyan 250-300 ezer forintot. Ezt a fajtát kimondottan szeretik, főleg Pest fele. Ők nem ismerik ezeket a fekete színű tejelő teheneket. De ha nem lesz széna, áron alul adom el. Ha várunk, nem fogjuk tudni eladni még 50 ezer forintért sem.
A sötétszürke foltok az égen tohonyán, óvatosan mozognak, mint a vemhes üszők. „Ni, amott tán eshet, mert lelóg a felhő lába” – mutat a távolba a gazda.
