Kisasszony, bomba van az aktatáskámban, és szeretném, ha most leülne mellém
– ez áll a cetlin, amit a higgadt, öltönyös utas nyújt át a stewardessnek. A nő engedelmeskedik, mire a férfi kinyitja az ölében heverő aktatáskát, amiben valóban egy bombának látszó tárgyat pillant meg a légiutas-kísérő. Hamarosan egy újabb cetlin jönnek a követelések is: kétszázezer dollár, négy ejtőernyő, de azért a napszemüveges, cigarettázó férfi rendel magának még egy bourbont is, hogy ne legyen olyan unalmas a várakozás. Ez úgy hangzik, mintha egy James Bond-film nyitójelenete lenne, pedig nagyon is a valóságos a történet. Egészen pontosan az USA északnyugati csücskében, a Northwest Orient Airlines Portlandből Seattle-be tartó járatán esett meg, amely 1971. november 24-én minden idők egyik legrejtélyesebb bűntényének helyszínéül szolgált. Portland és Seattle olyan közel van, hogy a gép normál esetben mindössze 37 percet töltött a levegőben, ezen a hálaadási előestén azonban órákig körözött a város fölött, hogy legyen idejük a rendőröknek összeszedni a váltságdíjat. A reptéren aztán a jó modorú bűnöző megkapta a pénzt és az ernyőket, mire elengedte a túszul ejtett utasokat, valamint személyzet egy részét. Majd kiadta az utasítást, hogy tankolják meg újra a gépet és alacsonyan szállva induljanak el Mexikóváros felé. A Dan Cooper álnevet használó gépeltérítő pontos utasításokat adott a pilótának az irányról, a sebességről, és a magasságról is. Aztán Washington állam délkeleti részének áthatolhatatlan erdőségei fölött kiugrott a gép hátsó ajtaján.
A mai napig ez az egyetlen felderítetlen gépeltérítés a polgári légi közlekedés történetében, és nagy rá az esély, hogy ez már így is marad. Pedig az elmúlt fél évszázadban az FBI komplett apparátusa és önjelölt nyomozók hada is igyekezett a rejtély végére járni – hasztalanul. A Cooper-legenda persze erejét épp ez a makacs, eloszlathatatlan balladai homály adja. A Netflix Merre jársz, D. B. Cooper? (D. B. Cooper: Where Are You?!) című dokumentumfilm-sorozata is azt a paradoxont járja körül, hogy az ügy megszállottjává váló embereket nem is annyira a megfejtés ígérete, hanem maga a megfejthetetlenség katartikus érzése ejti rabul.
Cooper bűnözői teljesítményét már csak azért sem nagyon lehetne megismételni, mert a légi közlekedés hatalmasat változott a 70-es évek eleje óta. Biztonsági intézkedések gyakorlatilag nem léteztek a reptéren, az utasok egyszerűen bemutatták a jegyet, majd különösebb ellenőrzés nélkül felszállhattak a fedélzetre. Kezdett is divatba jönni a gépeltérítés, amivel a legtöbben politikai célokat próbáltak elérni, esetleg elmenekülni az Egyesült Államokból Kubába, ha nagyon forróvá vált a lábuk alatt a talaj. Akadt persze Cooper előtt is olyan, aki így próbált pénzhez jutni, de az ilyesminek jellemzően csúfos vége lett.
A bűnözés, éppúgy mint egy művészeti ág, fejlődik. A gépeltérítésekkel tehát a művészeti forma is fejlődött, és a legnagyobb művész mind közül: D. B. Cooper volt
– mondja őszinte áhítattal Geoffrey Gray, aki újságíróként ragadott magával az ügy, 2011-ben jelent meg Skyjack: The Hunt for D. B. Cooper című könyve. A ma is ismert biztonsági protokollt nagyrészt épp a Cooper-ügy hatására kezdték el bevezetni a reptereken, ugyanis az 1971-es akció sikere akkorát szólt a médiában, hogy tömegesen akartak a nyomdokaiba lépni: csak a következő évben tizenöt hasonló rablási kísérlet történt amerikai repülőjáratokon, de mindegyik kudarcba fulladt. Erre a bűnözési hullámra válaszul terjedt el a reptéri fémdetektoros vizsgálat és a csomagok kötelező átvilágítása.
Cooper azonban nemcsak a wannabe bűnözők szemében vált követendő példaképpé, de a közvélemény jelentős része is piedesztálra emelte. Erre több körülmény is predesztinálta őt, például az, hogy
- a szélhámosságot eleganciával ötvözte,
- nem ölt meg, de még csak nem is bántott senkit a rablás során,
- és látványosan túljárt a hatóságok eszén.
Ahogy a filmben fogalmaznak: Az amerikai kulturális képzeletben ugyanis egyetlen archetípusnak van biztosabb helye a vállalkozását saját erőből felépítő self made mannél: a vagány törvényenkívülinek, aki fittyet hány a szabályokra és hülyét csinál a rendszerből. Sokan egyenesen Jesse James és más legendás banditák 20. századi reinkarnációjaként tekintettek rá, a Cooper arcáról készült elhíresült fantomképből pedig védjegy lett, ami egyre gyakrabban tűnt fel pólókon vagy kocsmacégéreken. Hogy mennyire gyorsan és elkerülhetetlenül ment végbe a mítosszá válás, jól megragadja az a részlet, hogy az elkövető eredetileg nem is az elhíresült álnevet használta, hiszen Dan Cooperként váltotta meg a repülőjegyet. A D. B. Cooper megjelölés pusztán egy újságírói pontatlanság eredménye volt, amiről pillanatok alatt kiderült, hogy tévedés, ettől kezdve mégis mindenki ezt használta. Mert a D. B. előnév sokkal menőbben és titokzatosabban hangzott a prózai Dannél.
A rejtélyes figura természetesen gyorsan utat talált a popkultúrába is. Könyvek és filmek tucatjai születtek róla, és még évtizedekkel később is állandó referenciaként szolgált. Róla kapta például a nevét a Twin Peaks Cooper-ügynöke, aki fekete öltönyben és napszemüvegben nyomoz különös rejtélyek után a Washington állambeli hegyekben, a monogramja pedig véletlenül pont megegyezik a legendás gépeltérítő álnevével (Dale Bartholomew Cooper). De a neve felmerül a Breaking Badben, illetve a Marvel Loki-sorozatában is, amelyik ad is egy lehetséges megoldást a rejtélyre, miszerint Asgard tréfacsináló istenének kellett eltérítenie a Portland–Seattle járatot egy elvesztett fogadás miatt, így nem csoda, hogy senki nem bukkant a nyomára.
A Netflix true crime dokusorozata azzal indít, hogy az első részben gördülékenyen felskicceli az ügyet, és a legendává válás folyamatát. A fennmaradó három epizódban viszont inkább a magukat „cooperistáknak” nevező megszállottakra koncentrál, akiket nemcsak egy pár órás Wikipedia-böngészés erejéig ragadott magával a sztori, de az életüket is készek ennek szentelni. A nagy múltra visszatekintő Cooper-kultusznak megvannak a maga bájos rituáléi. Régóta szerveznek például D. B. Cooper-jelmezversenyt, balladaíró fesztivált, Vancouverben pedig 2018 óta pedig évente megrendezik a CooperCont, ahol összegyűlik a keménymag, hogy megvitassák a legfrissebb „eredményeket”. Itt sztárként rajonganak körbe olyan átlagembereket is, mint az a férfi, aki Cooper egyik utastársa volt 1971-ben. Ő azzal kezdi kiselőadását, hogy hiába töltöttek el pár órát egy légtérben, ha itt ülne Cooper a teremben, akkor sem ismerné fel. Ugyanis az utasoknak menet közben fel sem tűnt az akció, csak utólag tudták meg, hogy túszul ejtették őket, amikor már leszálltak a gépről. Addig azt hitték, hogy a pilóta által bemondott műszaki hiba miatt köröznek Seattle felett.
Az én 15 perces hírnevem ötven éve tart
– mondja a CooperConra meghívott férfi, akit a mai napig rendszeresen felkeresnek vadidegenek olyan kérdésekkel, hogy a nagybátyjuk feleségének keresztapjának unokájának szomszédjának nagynénjének kisfia beszélt valakivel egy kocsmában, aki kikotyogta, hogy ő Cooper, és megtenné-e, hogy vet egy pillantást a „gyanúsított” képére.
Gyanúsítottakból pedig nincs hiány, hiszen számos versengő elmélet van forgalomban arról, hogy ki lehet a valódi Cooper. Van, aki szerint a kanadai légierő egykori tagjai között kell keresni, más szerint a napnál is világosabb, hogy a Barbara Dayton nevű transzszexuális könyvtáros a tettes, aki volt pilóta és a Hells Angels tagja is, mielőtt 1969-ben nővé műtette magát. Épp így követhette el a tökéletes bűntényt férfiként feltüntetve magát. A sorozat fókuszában azonban egy Thomas Colbert nevű cooperista áll, aki komplett, 40 tagú nyomozócsapatot és dokumentumfilmes stábot rakott össze magának, és egyre inkább rögeszméjévé vált, hogy egy Robert Rackstaw nevű, visszavonult pilóta az emberük, aki szolgált a vietnámi háborúban is, és többféle bűncselekményt is elkövetett a 70-es években. Rackstaw-t akkoriban az FBI is többször kihallgatta a Cooper-ügyben, de aztán kizárták a lehetséges gyanúsítottak köréből, és később nem is nagyon került összeütközésbe a törvénnyel. Colbert és csapata azonban felelevenítette ezt a szálat a 2010-es években, és csaknem tíz éven át igyekezett bizonyítani, hogy minden kétséget kizáróan Rackstaw a rejtélyes elkövető. Ennek érdekében nemcsak adatokat gyűjtöttek, de kreatív módokon zaklatták is az akkor már idős férfit, aki azt állította, hogy a híresztelések miatt az állását is elvesztette.
A filmből elég hamar kiderül, hogy Colbert nemcsak kellemetlen figura, de teljesen mániákus is, aki számára már réges-rég presztízskérdéssé vált, hogy saját narratívája győzedelmeskedjen. Erre a célra a pénzt sem sajnálja. Ironikus az a tény, hogy kiterjedt nyomozására többet költött már, mint amennyit Cooper elrabolt annak idején. Colbert – a sorozat több megszólalójához hasonlóan – tankönyvi illusztrációját nyújtja, hogyan működik a gyakorlatban a „megerősítési torzítás”, vagyis az a pszichológiai folyamat, amikor csak a saját prekoncepcióinkat megerősítő információkat engedjük be, az azt cáfoló tények pedig fennakadnak a szűrőnkön. Nem csoda, hogy Colbertet az sem tudta kizökkenteni, amikor az FBI – az általa prezentált bizonyítékokat semmibe véve – 2016-ban megoldatlanul lezárta a Cooper-ügyet arra hivatkozva, hogy az erőforrásaik jobban hasznosulnak máshol. Az elmélet innentől úgy módosult, hogy Rackstaw titokban a CIA pilótája is volt, így nem is csoda, ha a kormányzati szervek minden erejükkel igyekeznek eltussolni az érintettségét, nehogy fény derüljön a mocskos akciókra, amikben részt vett. Colberték ezt követően sikeresen kiperelték az FBI-tól a Cooper-aktákat, a kisebb adagokban nyilvánosságra hozott 80 ezer oldalnyi dokumentum pedig még nyilván évtizedekre muníciót ad a cooperisták kutatásaihoz.
A Merre jársz D. B. Cooper? fő hibája, hogy az izgalom fenntartása érdekében túlzottan rápörög Colberték teóriájára, miközben helyenként el is határolódik tőle a biztonság kedvéért. Ez a hatásvadász dramaturgia elég visszatetsző, és furcsa eredményekre is vezet. Például arra, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyják azt a kevésbé romantikus, ám nagyon is valószínű forgatókönyvet, amire az FBI is egyre inkább hajlott: hogy akárki is volt Cooper, nem valószínű, hogy túlélte a viharos időben az ugrást, így jó eséllyel 50 éve hever egy csontváz valahol a Washington állambeli hegyekben.
A sorozat jobb pillanatai tehát azok, amikor nem próbál sejtelmeskedni, és úgy tenni, mintha itt mindjárt pontot tennének a fél évszázados rejtély végére, inkább annak lélektanát mutatja be, hogy miért ragadnak minket magukkal az ilyen megoldatlan ügyek.
Olyan kultúrában élünk, ahol mindent tudunk. Vitatkozni sem lehet, mert hamar kiderül az igazság. A Cooper-ügy erre cáfol rá. Arra kényszerít, hogy olyat kutassunk, amit talán sosem fogunk megtudni. A tény, hogy nem tudhatjuk meg soha, titokban tetszik nekünk. Minél tovább menekül Cooper, annál inkább átélhetjük ezt rajta keresztül. És a legenda folytatódik
– foglalja össze az egyik megszólaló. Persze a motiváció része lehet az is, hogy a mitikus hőssé vált Coopernél csak egyvalaki lesz híresebb: az, akinek sikerül megoldania a megoldatlan ügyek Szent Grálját. Azt meg kell adni a sorozatnak, hogy a slusszpoén nem maradt el. Ha valaki esetleg kíváncsi volna, hogy Thomas Colbert manapság mivel foglalkozik, az utolsó epizódból megkapjuk a választ: az általa megoldottnak tekintett Cooper-ügyet immár maga mögött hagyta, így most minden erejével a Zodiákus-gyilkost próbálja megtalálni.
A Merre jársz, D. B. Cooper? a Netflixen nézhető, négy epizódban
