Kultúra

A besúgó: a retróláz vagy a magyarnarancs-szindróma miatt szeretik ennyire a magyarok?

HBO / The Orbital Strangers Project
HBO / The Orbital Strangers Project
Már a teljes évad nézhető A besúgóból az HBO Maxon, de az elején kirajzolódott gyerekbetegségek nem enyhültek a végére sem, sőt. Ha nem is egyöntetű, de azért feltűnően hangos rajongás övezi Száva Zsolték történetét, aminek jóval több hibája van, mint egy átlag magyar nagyjátékfilmnek, mégis elnézőbb vele a közönség.

Az ígéret

Hogy az HBO magyar sorozatot gyárt, az már akkor is hírérték volt, amikor viszonylag gyakran tett ilyet, a Terápia és az Aranyélet befejezése óta pedig úgy kiéheztette a csatorna a hazai gyártású tartalmaira rákapott nézőket, hogy A besúgó érkezésére már jó előre dörzsöltük a tenyerünket. Ráadásul az után, hogy az Aranyélettel a csatorna bebizonyította, hogy képes jó rálátással, komoly ember- és társadalomismerettel, bátran, okosan és viccesen mesélni arról, miért is olyan az országunk, amilyen, minden okunk megvolt lelkesedni annak hallatán, hogy az HBO folytatja a közelmúlt történetének feldolgozását. Az Aranyélet a jelen mellett visszaidézte a rendszerváltás körüli éveket, ahonnan a jelenünk részben biztosan gyökerezik, A besúgóban pedig, gondolhattuk, egy lépésnyivel még visszább lépünk a történelemben, még mélyebbre fejtve vissza annak szálait, honnan jutottunk idáig.

Az eddig kibeszéletlen ügynökmúlt volt a marketingben belengetett ígéret, és szinte már láttuk magunk előtt A mások életénél egy kevésbé poétikus feldolgozást a kelet-németországinál vélhetően cinikusabb és kisstílűbb hazai besúgórendszer hétköznapjairól. A gulyáskommunizmus szállóigeként emlegethető, frappáns összefoglalásairól álmodoztunk, valami olyasmiről, ahogy a Csernobil a szovjet blokk hazugság alapú működését tudta két-három sűrű mondatba fogalmazni. És persze némi keserédességről, arról, hogy A besúgó majd tükröt tart a ’80-as évek közepét felnőttként megélteknek, akik dühönghetnek és nevethetnek a korszak fonákságain, de kicsit el is révedezhetnek rajta, hogy lám, ez volt a fiatalkorunk, és minden szarral együtt de jó is volt. Ám A besúgó ezt a sok vágyat és elképzelést mind nem tudta valóra váltani – helyette kaptunk egy késő kamaszkori nedves álmot, következmények nélküli rendszerellenes balhék között bimbózó, viharos románcokról.

HBO

Hogy mondják angolul, hogy kihagyott ziccer?

A besúgó legfőbb hibája, hogy olyan hangvételben mesél, ahogyan ma már Hollywoodban sem trendi: már a patikamérlegen kimért, a népszerűség maximalizálására kifőzött blockbusterekben sem nagyon dívik ez az önmagát ilyen véresen komolyan vevő stílus, már ott is jellemzőbb a kimértebb hangvétel, a negyedik fal döntögetése kiszólogatással, a zsánerek önkritikája, saját maguk idézőjelbe tétele. Az a túlfokozott jelleg, az a melodráma, ahogyan A besúgóban az események vagy az emberi kapcsolatok alakulnak, a B kategóriába vonult vissza, márpedig az HBO nemigen utazik B kategóriában.

A besúgó azonban beöntötte a forgatókönyv nagy zsákjába az akciófilmes-kémfilmes zsáner összes létező stílusjegyét, elhasznált kliséjét, kihagyva belőle az öniróniát és a könnyedséget. Az eredmény az lett, hogy ez a minden ízében magyar sorozat teljesen olyan, mintha egy, a magyarokról és Magyarországról legfeljebb csak felszínesen tájékozott amerikai tucatfilmes hozta volna tető alá – félvállról vett hakniként.

Miközben tudjuk, hogy nem ez történt: az HBO ezt a sorozatot nagyon komolyan vette és nagyon fontosnak szánta. Csak éppen, úgy tűnik, nem volt egyetlen ember sem, aki hideg fejjel tudott volna ránézni a készülő produkcióra, és aki azt mondta volna: srácok, túltoltuk a fantáziát, térjünk vissza, ha nem is a teljes realitás talajára, de legalább annak viszonylagos közelébe, ha már azt mondjuk, hogy mi itt a megvalósult szocializmusról akarunk elmesélni valamit.

HBO

A sorozat alkotója, a forgatókönyvet is jegyző Szentgyörgyi Bálint ugyan rendre hangsúlyozza, hogy a sorozat fikciós, és mi, nézők, leszünk szívesek akként nézni, ám az HBO korábban már számos alkalommal bebizonyította, hogy fikciós sorozatban is lehetséges – és érdemes – a valóságról valószerűen beszélni. A besúgó azzal, hogy ilyen amerikanizált képet festett a hazai ’80-as évekről, túlszínezve a minden fokozás nélkül sem könnyű időszakot, kilépett abból a munkafolyamatból, amiből az HBO összes régiója kivette a részét egy-két történettel: jelesül, hogy ezekből a közelmúltbeli, valós, fikcióval csak megtámogatott történetekből, mint egy-egy kirakós darabkáiból, összerakják a legújabb kori európai élet valóságát. A sorozat nem volt képes újat vagy relevánsat mondani a korszakról, az ügynökhálózat szövevényességéről, a mindenütt jelenvalóságáról, és az egésznek arról a fojtogató szégyenéről, ami miatt máig titok ez az egész – inkább szocreálba forgatott, kispályán azért elég menő 007-es utánérzésként ábrázolta.

Magyarnarancs-effektus

A besúgó népszerűsége onnan nézve a legrejtélyesebb, ha összevetjük azzal az elzárkózással, amivel a magyar nagyközönség egy jó része a hazai gyártású mozifilmekhez áll hozzá. Lehet bármekkora marketingbüdzséje, lehet bármennyire remek színvonalú, egy-két kivételtől eltekintve a magyar mozifilmekre máig nem kíváncsi az átlag magyar mozinézők egy jelentős hányada, és ha esetleg el is vetődik egy-egy ilyen filmre, a legpozitívabb értékelés is nagyjából úgy hangzik: „olyan jó, hogy nem hittem volna, hogy magyar”. Persze, aki követi az utóbbi nagyjából egy évtized magyar filmtermését, az tudja, hogy rég elmúlt már az az idő, amikor a hazai filmesek nem tudtak igazán színvonalas közönségfilmmel előrukkolni (mert művészfilmben előtte is jók voltunk), ám ez a tudás a széles közvéleménybe még nem érkezett meg. Ennek fényében az, hogy a nagyközönség jelentős része gond nélkül szemet hunyt A besúgó összes gyerekbetegsége felett, minimum meglepő.

HBO

A sorozat ugyanis elkövet számos olyan konkrét filmszakmai hibát, amit egy honi mozifilmnek egyáltalán nem bocsátana meg ennyire könnyedén a közönség. A történeten például számtalan apróbb-nagyobb rés tátong – és itt messze nem a sokat és joggal megénekelt történelmi hűségbeli hiányosságokról van szó, hanem arról, hogy számos kisebb-nagyobb eseményszálat elejt a sorozat, különösen az utolsó epizódban. Például nem lesz semmi következménye a kocsira dobott minihűtőnek, pedig az a cselekményben nagy súlyt kapott, ám utána is ment tovább az a Lada kiválóan, és a sokat emlegetett báty sem lett mérges miatta, derűsen furikázta vele később az ifjakat forradalmárkodni. De általában is jellemző a forgatókönyvre, hogy az eseményeknek jellemzően nincsenek következményei akkor sem, ha azok az események elég komolyak. Ez olykor a nevetségességig fokozódik. Hiszen nem lehet egyik oldalon azt állítani, hogy ’85-ben kőkemény diktatórikus rendőrállam működött Magyarországon, a másik oldalon meg azt ábrázolni, hogy egy autónyi rendőrt egy rakás nyikhaj egyetemista nemcsak el tud verni, de még csak felelősségre sem vonják őket miatta utólag – holott a hatóság embereivel szembeni erőszak még a teljesen demokratikus országokban is elég komoly bűncselekmény.

Kapcsolódó
A besúgó: az új HBO-sorozat úgy beszél a Kádár-korról, hogy nem lehet nem a mai országra gondolni közben
Az Aranyélet után itt az új magyar HBO-sorozat, amely ráadásul teljes egészében saját alkotás.

A forgatókönyvi hézagok következménye az is, hogy akármennyire alaposan figyel az ember, nemigen jön rá, hogy a sorozat épp hol tart időben. Időnként ugyanis úgy tűnik, hogy Geri már hosszú ideje világi jóbarátja Száva Zsolt körének, a fontos aszódi találkozón is még mintha nyár lenne, miközben a cselekmény szerint a tanévkezdéstől csak november 7-ig jutottunk el az évad során, azaz mindvégig ’85 őszén maradtunk, és alig két hónap eseményeit látjuk, pedig volt közben bikiniárulás és Macskafogó is, amit a valóságban csak 1986 októberében mutattak be. Kisebb események idővonala hasonlóan tisztázatlan marad, a záróepizódban ilyen például a húsz emberrel és három rendőrautóval forradalomnak aposztrofált tüntetés és annak utóélete, a diákokat üldöző tartótisztet egyik jelenetben kiütik, a következőben már kutya baja, egyik pillanatban menekülnek, a másikban azon az egy helyen gyülekeznek, ahol mindenki tudja, hogy elsőként keresik majd őket, és így tovább.

HBO

De a motivációk tisztázatlansága és változékonysága eddigre már tulajdonképpen nemigen okoz meglepetést. A besúgó hiába bízta gyakorlatilag az összes szerepét kimagaslóan tehetséges színészekre, a forgatókönyv nem rakott mögéjük átgondolt, hús-vér karaktereket, nem tisztázta belső folyamataikat, így hiába az alakítások, a karakterek nem életszerűek: miközben a sorozattörténelem tele van tanítani valóan ábrázolt antihősökkel, addig a szimplán ellenszenves Geri egyik pillanatban vagányabb, leleményesebb és magabiztosabb, mint a kémirodalom összes szuperügynöke együttvéve, a következőben meg nem képes elhívni moziba egy nála jóval fiatalabb, és a közösségben hozzá képest alárendelt helyzetű kislányt, ám néhány órával később már újra James Bondként viszi ágyba szíve hölgyét. Száva hasonlóan csikicsukizik saját szerepei között, miközben eddigre már eleve felépítette a legellenszenvesebb forradalmár imázsát, és végül a „jó ember legyen-e, aki haldoklik, vagy nagy ember” dilemmára is teljesen érthetetlen választ ad a sorozat. A nőszereplők érdekesebbek, élőbbek, de a cselekedeteik és a motivációik nekik is nyakatekertek.

Tökéletes tejes kancsók

A besúgó sikere egyetlen oldalról áll stabilan, ez pedig a látvány és az azzal járó miliőteremtés. Bár tény, hogy hazánkban nemigen kell erőlködni, hogy az ember ’80-as éveket idéző tereket találjon forgatási helyszínnek, azért ezzel együtt a látványért felelős stáb, a díszlettervezőktől kezdve a sminkeseken és fodrászokon át a kellékesekig abszolút kitett magáért. Az utolsó hamutál és tejkiöntő is hibátlanul idézi meg a korszakot, időnként szinte túl hibátlanul is: a vizuális környezet élethűsége csak még jobban kiemeli a társadalomismereti, történeti pontatlanságokat. Egyetlen ponton esik át önmagán a vizualitás, becsúszik egy teljességgel érthetetlen és védhetetlen intermezzo: egy mongol diák mongolságát sikerült egy honfoglalás korát idéző, sztereotipikus, csúcsos szőrmesüveggel jelölni. Az amerikai indiánok meg csak tollas fejdíszben járnak a mai napig, a kínaiak pedig háromszögletű rizsszedő bambuszkalapban – országimázs szempontból ezen a ponton tulajdonképpen hálásak lehetünk, hogy nem az orvosi egyetemen volt a tüntetés, mert rövid úton eljuthattunk volna a fűszoknyás-ágyékkötős afrikai cserediákokig.

HBO

A sorozat egyik kritikája azt emelte ki A besúgó fő hibájaként, hogy az többnek akarta mutatni magát egy ifjúsági románcnál, melyben a korszak és a politika csak mellékes háttér az ifjú szereplők bimbózó szerelmi életéhez. Van ebben valami, sőt, ez a gondolat egyébként össze is cseng a forgatókönyvíró vágyával, hogy egyszerű szórakoztató fikcióként tekintsünk a sorozatra, ám a könnyed retró, ifjúsági románc- és bulisorozat értelmezést megnehezíti, hogy közben A besúgó ennyire komolyan veszi magát a kémzsánerben. Beült a két szék közé a sorozat, egyik területen sem tud stabilan állni. Hogy történelmileg beágyazott kémsztoriként miért nem, azt fentebb bőven kifejtettem, sőt, ami fontosabb, történész szakértők is gazdagon elemezték. Ifjúsági románc-sztoriként pedig meg azért nem tud igazán erős lenni, mert a párok szerelmi bonyodalmai nem elég lebilincselők: a besúgó és a rendőr lánya tiltott szerelem tiltottsága nem igazán fajsúlyos, minthogy Geri félszegségén kívül a világon semmilyen nehézségük nem akad, a Száva-Adél párosnál hasonló a helyzet. Ebből fakadóan nem igazán tud a néző drukkolni a szerelmek beteljesüléséért – hiszen úgy tűnik, a szereplőknek sem nem túl nehéz, sem nem olyan égbekiáltóan fontos a dolog.

A sorozat láthatólag szeretett volna egy „lám, így voltunk mi fiatalok anno” sztoriként is működni, amolyan Házibuli-jelleggel, egyetemi klub, videó-est, underground koncert és társaik, ám, hogy A besúgó megálljon ebben a minőségében, ahhoz kevés a humor, a korhűnek szánt szófordulatok leesnek a képernyőről, a bulik frontján meg egyszerűen kevés az alapanyag. Pedig erre még itthon is volt jó példa: a ma már keveset emlegetett Angyalbőrben például egy percig sem ígért közéleti jelleget, és nem akart többet, mint kiemelni a sorkatonai szolgálat eleve létező komikus jellegét, megöntözve némi, az emlékeket megszépítő nosztalgiával, és miközben a fiatalság-bolondság jelleg van a fókuszban, mégis elérte, hogy érzékeltesse a rendszerváltás miliőjét.

És persze mindemellett muszáj kiemelni, hogy A besúgó így sem rossz, csak elmarad a saját potenciáljától. Egy országos kereskedelmi tévén például egy ilyen sorozatról máig csak álmodozunk – és bár történt közeledés az utóbbi években a nemzetközi színvonalhoz, azért még jócskán van hova fejlődni. Csak éppen az történt, hogy az HBO évek, évtizedek munkájával nemcsak világszerte, de a magyar sorozataival is magasra tette a lécet saját maga előtt. Ezt a lécet nem sikerült átugrani most – hogy csak rezeg, vagy le is esett, az már ízlés dolga. Mi több, a sorozat nézettségéből kiindulva borítékolható, hogy lesz majd belőle második évad is, amivel szépíthet. A kíváncsiságunk még megvan.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik