L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, korábbi fideszes képviselő egy azóta törölt Facebook-bejegyzésben háborodott fel azon, hogy beteg édesanyjával a háziorvosa csak telefonon konzultált. Az egykori államtitkár nem tudott vagy nem akart tudni arról, hogy a járvány kitörése óta ez a protokoll, és az orvost hibáztatta:
Kérem, most ezt senki se kenje a politikára és a háziorvosok fizetésére!
Valószínűleg nem sokan vitatják, hogy Magyarországon az egészségügyi ellátás minősége, a dolgozók megbecsültsége nem megfelelő, az okokat viszont nem mindenki látja ugyanabban. Az idézett mondatot úgy is lehet értelmezni, hogy a privilegizált helyzetben levő ember, a kormány kegyeltje végre találkozott az átlagos polgárok problémáival, és ez talán majd felnyitja a szemét.
A szociálpszichológusok viszont máshonnan közelítenék meg a témát: az ember általános jellemzője, hogy minden helyzetben próbál felelősöket találni, az viszont az egyéntől függ, hogy hol keresi őket. Sokszor nem a tények vezetnek minket, hanem különböző énvédő gondolkodási hibák, amikhez annyira makacsul ragaszkodunk, hogy nem vizsgáljuk, mi lehet a valóság.
A valóság értelmezését érdekeink befolyásolhatják
Szociálpszichológiai közhely, hogy az emberek „naiv pszichológusok”, próbálnak mindent megmagyarázni, és okokat keresnek ott is, ahol nem feltétlenül van vagy ahol nem érdemes. Ezt az oktulajdonítást nevezzük attribúciónak. Amikor egy személy tetteit valamilyen jellemzőjével, a személyiségével, a motivációival, a hiedelmeivel magyarázzuk, akkor belső attribúciót végzünk. Ha pedig a helyzetet, a külső körülményeket okoljuk, azt külső attribúciónak nevezzük. Alapvető attribúciós hibát követünk el, ha mások viselkedését mindig azok belső tulajdonságaival indokoljuk, a sajátunkat pedig külső körülményekkel. Ezt a látásmódot sok tényező befolyásolja: ha valaki (látszólag vagy valóban) szabadon dönthet egy helyzetben, akkor inkább őt tesszük felelőssé. A legszerencsésebb az, ha többféle helyzetben is meg tudjuk figyelni az illetőt, mert akkor nem egyszerűsítjük úgy le a motivációit.
Nem meglepő, hogy a hiedelmeink, az értékrendszerünk vagy akár az aktuális állapotunk is befolyásolhatja, milyen helyzetben kit tartunk felelősnek. Az emberek folyamatosan önigazolást keresnek, hogy ezzel tartsák fent a biztonság vagy a kontroll látszatát. Amikor valaki nem igazságosan viselkedik velünk, az heves érzelmeket vált ki belőlünk. Az attribúciós hibához köthető egyik gondolkodásbeli torzítás lényege, hogy saját sikerességünk okait a jó képességeinkkel vagy az erőfeszítésünkkel magyarázzuk, míg a hibákért a környezet tesszük felelőssé. A károsnak tartott folyamatokra, intézkedésekre pedig akkor reagálunk erősebben, ha a mi érdekinket sértik.
Az önigazolás (tehát például az a hit, hogy velünk minden rendben, és jól cselekedtünk) a társadalomra vetítve rendszerigazolássá válhat. Ez azt jelenti, hogy még azok is kiállnak egy-egy rendszer mellett, akik hátrányos helyzetben vannak; a magas státuszúak számára pedig egyértelműen pozitív, kellemes érzés ez a fajta hozzáállás.
L. Simon László posztjában is felfedezhető ez az önigazolási és rendszerigazolási törekvés. Alapvető attribúciós hibát követett el, amikor úgy állította be, hogy kizárólag az orvos felelős a helyzetért, és a történtek nem foghatók a politikára. Nem vette figyelembe, hogy az egészségügyi rendszerrel alapvető problémák vannak, hogy az ott dolgozók fizetése és munkakörülményei, illetve a járvánnyal kapcsolatos rendelkezések (tehát a személyiségüktől nagy részben független tényezők) befolyásolják a munkájukat. Ezzel próbálta igazolni, hogy a rendszer, aminek ő aktív támogatója és kedvezményezettje, igenis jól működik, csak az egyének hibásak.
A volt államtitkár, jelenlegi múzeumigazgató végül bocsánatot kért, de csak azért, mert
Miért jellemző egyes emberekre jobban, hogy mindig másokat hibáztatnak?
Könnyen belátható, hogy a politikai kötődés nagy hatással lehet arra, ahogyan például az állami intézmények szereplőiről gondolkodunk. Aki elkötelezett kormánypárti, az nagy eséllyel nem fogja észrevenni, hogyan befolyásolja a NER tevékenysége életünk szinte minden területét. A korrupciót nem veszi komolyan, a szegényeket és a hajléktalanokat teszi felelőssé saját problémáikért, és nem a rendszerszintű folyamatokat. Ugyanakkor természetesen egy ellenzéki is eshet abba a hibába, hogy minden problémáért (például az alkoholizmus vagy az öngyilkosságok számának növekedéséért) kizárólag a kormányt okolja.
Vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy minden, ami velük történik, kizárólag mások felelőssége, tőlük független. A sors, a kormány, a főnök vagy akár az időjárás a hibás azért, hogy nem tudnak boldogok lenni. Őket nevezik a pszichológusok külső kontrollosoknak. A belső kontrollos emberek viszont úgy látják, hogy képesek irányítani azokat az eseményeket, amik velük történnek; így nagy ráhatásuk van a saját életükre. A külső kontrollos gyanakvóbb, kevésbé hatékony a problémamegoldásban, és hajlamosabb nem vállalni a felelősséget. A belső kontrollos ezzel szemben függetlenebb, magabiztosabb, és tudatosabban éli az életét. Jobban működik az önkontrollja, emiatt általában egészségesebben is él, hiszen úgy látja, hogy felelős a saját testéért és a mentális állapotáért. Ezek a hiedelmek már gyerekkorban megjelennek. Ha a szülő például következetlen vagy túlságosan kontrolláló, akkor a gyerek jó eséllyel bizonytalanabb lesz azzal kapcsolatban, hogy mit mi okoz, és nem fogja elhinni, hogy befolyásolhatja a vele történő dolgokat. A következetes, egyben támogató és biztonságot adó családi légkör viszont segít a kompetencia érzésének a kialakulásában.
A gyerek- vagy kamaszkorban kialakuló sémák is befolyásolhatják, hogy milyen helyzetben kit vagy mit tartunk inkább hibásnak. Akire jellemző a kudarcra ítéltség sémája, annak alapvetően egy nagyon negatív képe van saját magáról, a képességeiről. Úgy gondolja, hogy hiába is tenne bármit, úgysem fog tudni jól teljesíteni bizonyos területeken, ezért nincs is értelme küzdeni. Szintén kevésbé tesz magáért az, akinek erős negativizmus-pesszimizmus sémája van, hiszen úgy gondolja, hogy a dolgok tőle függetlenül változnak, és neki nincs azokra befolyása. Ezek a sémák elsősorban olyankor jelennek meg, ha valakit sok (fizikai, szóbeli vagy érzelmi) bántás ér, vagy gyerekként nagyobb krízishelyzetekkel kell szembesülnie.
Mindannyian ismerünk olyan embereket is, akik állandóan másokat hibáztatnak, és nem vállalják a felelősséget. Ők sok esetben nárcisztikusok, ugyanis erre a személyiségzavarra nagyon jellemző a szélsőségesen önigazoló gondolkodás és viselkedés.
A legtöbb ember nem a skála egyik vagy másik szélén áll, inkább különböző mértékben érzi magát vagy másokat felelősnek. Fontos is, hogy rugalmasak legyünk ebben, így könnyebben elfogadjuk, hogy nem minden felett van kontrollunk, és nem dönthetünk mindenben önállóan. Amikor például betegek vagyunk, elsősorban az orvos utasításait kell követnünk, és nem a saját fejünk után menni. Az sem szerencsés, amikor egyes motivációs trénerek azt hangoztatják, hogy minden rajtunk múlik, teljes mértékben mi vagyunk felelősek az életünkért, a gazdasági és politikai környezetnek pedig semmilyen szerepe nincs.
Amikor tehát okokat és felelőst keresünk, érdemes átgondolni, hogy milyen információk állnak a rendelkezésünkre, és milyen irányban lehetünk elfogultak. Ha olyan emberré tudunk válni, aki alakíthatja a saját életét, de azt is el tudja fogadni, hogy nincs minden felett kontrollja, és adott esetben a rendszer jobb működéséért is tenni próbál, akkor lelkileg egészségesebbek lehetünk.
