Nyolcvanöt éves korában elhunyt Marosi Paula olimpiai és világbajnok tőrvívó.
Négy évvel később, Mexikóvárosban ezüstérmes lett a magyar együttes tagjaként.
Világbajnokságon szintén aranyat és ezüstöt szerzett a csapattal, 1962-ben Buenos Airesben, majd 1966-ban Moszkvában.
A vívást 1950-ben kezdte el Bp. Haladásban, majd a Bp. Honvédba, később Újpesti Dózsába igazolt.
Igazi csapatember volt, technikás és megbízható versenyző, akire mindig számítani lehetett.
1972-ben fejezte be a vívást, ekkortól a belügyminisztériumban dolgozott gazdasági területen, emellett 1980-ig az Újpesti Dózsa elnökségi tagja is volt. A minisztériumból vonult nyugdíjba.
2011-ben, hetvenötödik születésnapján így beszélt az olimpiai aranyról:
“Anyukámnak köszönhetem, nélküle nem lettem volna olimpiai bajnok. 1960-ban elváltam, ottmaradtam egy négyéves kisgyerekkel. Megkérdeztem anyukámat, hogy számíthatok-e rá, segít-e, mert szeretnék még vívni. Ő mellém állt, így gyermek mellett is folytathattam a pályafutásomat és értem el a sikereket. Nagyon szerettem vívni! Tizennégy éves koromban kezdtem a Semmelweis utcai teremben, ott vívtak az OSC és a Honvéd versenyzői. Valójában a már vívó bátyám hatására választottam, mert megtetszett, amit csinál, beleszerettem ebbe a sportba. Nagyon jó sport, fizikailag és szellemileg is igénybe vesz. A Honvédban kezdtem, de sikereimet a mai UTE elődjében, az Újpesti Dózsában értem el a legendás Szepi bácsi, Hátszegi József irányítása mellett. Amikor ránézek az aranyérmemre, eszembe jut Tokió, az a különleges világ, a japán emberek fegyelmezettsége. Egyszer lekéstem a menetrend szerinti buszt, mert másodpercre pontosan indult minden, és felültem a következőre. Szégyelltem magam, mert csak egyedül ültem azon a járaton, mégis mindenki utat adott az +olimpiai busznak+, segítette a haladást. Nézőként igyekeztem egy helyszínre, drukkolni akartam a többieknek. Versenyről, edzésről soha egy percet sem késtem, a mentalitásom nem engedte volna meg ezt!”
