A diáktársadalom büszke

– mondta egy befelé siető diák nyolc óra előtt a XI. kerületi Bethlen Gábor Általános Iskola és Gimnázium előtt a kint álló tanároknak. Az iskola harminc pedagógusa kedden ugyanis délelőtt polgári engedetlenséget gyakorolt. Nyilatkozatukban azt írták: „Akciónk nem irányul kollégáink ellen, nem irányul az iskola vezetősége ellen, nem irányul az iskolánkat felügyelő és irányító tankerület ellen. És főleg nem irányul a tanítványaink ellen, sőt: az ő érdekeiket is szem előtt tartva cselekszünk”. A kormány sztrájkrendeletével szembeni polgári engedetlenséghez még hárman csatlakoztak, akik habár nem tudnak részt venni rajta, támogatják a megmozdulást.

A tiltakozó pedagógusok egy, „A sztrájk alapjog” feliratú molinóval is készültek, míg az intézmény előtti járdára színes krétával írták fel a megmozdulás mottóját. „Nem is tudtam, hogy van színes krétánk”, jegyezte meg az egyik tanár, miközben a szülők is támogatásukról biztosították a pedagógusokat egy doboz süteménnyel, benne azzal a szöveggel: „Veletek vagyunk!”.

„Nem szeretem, amikor valamit erőből akarnak átnyomni rajtunk”, mondja az egyik tanárnő, aki szerint erődemonstráció, hogy a kormány nem engedi a sztrájkjukat. „Ez nem fair”, jegyzi meg. „Amikor befelé jöttem, néztem a kormányplakátokat, amiken ott egy édesanya a gyermekével, rajta a szöveg: Védjük meg a gyermekeinket! Elgondolkodtam, hogy valóban meg kéne védeni őket. De azért, mert iszonyat, ami az oktatásban van”, fogalmaz egyikük.

A pedagógusok között volt, aki nehezményezte, hogy hiába várja már a ’80-as évek óta, hogy majd jobb lesz, még mindig nem érzi, hogy bármi pozitív irányba változott volna. A tiltakozók pedig csak ezt szeretnék: változást, az érzést, hogy jobb irányba mennek a dolgok. Szeretnek tanítani, és ezt szeretnék csinálni még egy, tíz vagy akár harminc év múlva is.

Mit szeretek leginkább a tanárságban? Hogy lehet varázsolni. Lehet hatni, végigkövetni egy nagyon fontos életszakaszt, látni, ahogy fejlődnek a gyerekek. Adni és utána visszakapni

– mondja egyikük, aki arra legbüszkébb, amikor egy diákhoz megtalálja a kulcsot.

Bemutatunk négyet az ország számos különböző iskolájában zajló polgári engedetlenség arcai közül.

*

Gilicze Zsanett alsó tagozatos tanítónő, harmadik éve pedagógus. Bár dolgozott többfelé, mielőtt tanítani kezdett, 16-17 éves kora óta tudja, hogy ezt szeretné csinálni. „Hogy miért? Mert részese akarok lenni a gyerekek életének. Ahogy elindulnak. Hogy azok lehessenek, amik csak szeretnének.

Csoda, amikor megtanulják a betűket, felolvassák az első szót, elvégzik az első összeadást. Ezek tartanak még itt.

A január 31-ei sztrájkban csak szolidaritási nyilatkozattal tudtak részt vállalni, hiszen tanítási nélküli munkanap volt aznap az iskolában. A polgári engedetlenségről azt mondja: „A jogaimért állok ki, hogy utána kiállhassak a gyerekekért is.”

Szeret tanítani, ha nem ezt csinálná, akkor olyan munkája lenne, amitől nem ennyire boldog, nem tudna benne kiteljesedni. Mára azonban biztosan tudja, hogy nem ebből a munkából fog meggazdagodni, ahogy sokukat a családja kénytelen támogatni, úgy ő is a párja segítségére szorul. Így tud tanítani. De egy idő után ebből elég lesz.

31 évesen nemcsak a gyerekek, hanem a saját jövőmet is szeretném építeni. Ez pedig ebből a fizetésből lehetetlen.

Szerinte az elmúlt napok, hetek tapasztalatai azt mutatják, hogy a gyerekek a maguk szintjén megértik, mi történik körülöttük. Tervez velük beszélgetni arról, miért van szükség a tiltakozásra, és ő miért érezte fontosnak, hogy részt vállaljon benne. A szülők nem a pedagógusi fizetéséért aggódnak, bár sokan hangot adnak ennek is, őket inkább a módszertani szabadság hiánya aggasztja, például a tankönyvek esetében.

„Az oktatásnak nem szabadna a politikáról szólnia. Azért vagyok itt, hogy sztrájkolhassak. Úgy gondolom, kötelességem kiállni, mert a pedagógusok nevelőmunkát is végeznek. Ki kell állnunk, ha sérelem ér minket”.

*

Nyőger Róbert ötödik éve tanít magyar nyelv és irodalmat. Mindig szeretett szövegekről gondolkodni, szöveget alkotni, ez hozta a pályára. Rájött, hogy nem „irodalmárkodni” szeretne, hanem kamaszokkal beszélgetni a szövegekről és azok kapcsán „a világ dolgairól”.

A nyüzsgést szeretem leginkább, azt, hogy rengeteg érdeklődő, csillogó szemű, komisz gyerek van a teremben.

Előfordul, hogy a diákok évekkel később jelzik, az egyetemi életüket mennyire megkönnyítette, amit az óráján hallottak, de az is sokat jelent, amikor egy átlagos hétköznap az óra végén odamegy hozzá egy diák azzal, hogy „Tanár úr, ez jó óra volt”.

Érzi, ha megmozgatja a gyerekeket az óra, ha meg akarnak nyilvánulni, ha a passzív osztály aktívvá válik. Ez már siker. Ennek ellenére sokat vívódik, mert „nagyon nehéz ezen a pályán maradni”. Hogy mire büszke? Arra, hogy még itt van. A küzdésre, és a jól sikerült órákra.

Azért vesz részt a polgári engedetlenségben, mert szeretné képviselni, hogy mi nincs rendben az oktatásban. Hátha így elindulhat valamiféle változás. Leginkább az zavarja, hogy mivel vidékről származik, nagyon nehéz tanárként boldogulnia Budapesten, hiába szeretne biztos egzisztenciát magának.

A magánórák elveszik a lehetőséget attól, hogy a saját óráimra készüljek, hogy nekik alkossak, pluszfeladatokat készítsek. Örülnék, ha csak ezekkel tudnék foglalkozni.

Már azt sikernek tartaná, ha elindulna a kommunikáció, ha beszélhetnének arról, hogy érzik magukat az iskolában akár a tanárok, akár a diákok.

„El tudom képzelni magam nem tanárként, de nem szívesen képzelem el. Szívesen csinálom, amit csinálok, nem lenne hiteles, ha mással foglalkoznék. Az nem én lennék. Szeretnék a pályán maradni, de ahhoz hosszú távon változásra lesz szükség.”

*

Gábor Judit magyar-történelem szakos tanár, húsz éve kezdett el tanítani, ebből kilencet otthon, a gyermekeivel töltött. Emlékei szerint a középiskolai magyartanára nem igazán akarta, hogy a diákjainak saját gondolataik legyenek, ő viszont azt gondolta, lehetne ezt máshogy is csinálni. Azóta is élvezi, hogy gondolkodásra ösztönözheti a diákokat, „nagyszerű érzés, amikor egy ember felolvas egy verset, és megfagy a levegő a teremben”.

Büszke a diákjaira, amikor látja, hogy valaki korábban csak egy negyed oldalt tudott leírni egy versről, majd az érettségin már két oldalt ír tele. Vagy amikor valaki történelemből alig látta át az összefüggéseket, aztán elkezd gondolkodni arról, hogy mi miért történik.

A mostani megmozdulást azért is tartja fontosnak, mert úgy véli, húsz éve nem változott semmi, „nem lett jobb a tananyagfelosztás, az infrastruktúra”. Szeretné, hogy a most 5 éves kisfiának is legyenek majd tanárai, amikor középiskolás lesz. Mégis sokat gondolkodott azon, hogy csatlakozzon-e a polgári engedetlenséghez, de aztán úgy érezte, hogy a sztrájk ellehetetlenítése olyan lépés, amit már nem lehet szó nélkül hagyni. És ha ez az egyetlen módja, hogy hallassa a hangját, akkor meg kell tennie.

Nagyon hiányozna a tanítás, de az a baj, hogy egyre inkább el tudom képzelni, hogy nem tanítok. Ezért is fontos ez a kiállás. Ettől is függ, hogy három-négy év múlva ide fogok-e bejönni.

*

Kádár Éva tizenöt éve tanít angolt, öt éve van a Bethlenben. Csak tíz évvel a diplomázása után, mások unszolására döntött úgy, hogy pedagógus lesz. „Adjunk egy esélyt a dolognak”, mondta akkor, aztán megszerette.

Eleinte a szakképzésben tanított, ahol a munkakörülmények nehezítették meg a dolgát: az előző iskolájában három fenntartóváltás volt nyolc év alatt, míg a szakmunkás vizsgarendszer négyszer változott, egy új szakmát kellett elsajátítania.

Mit szeretek leginkább a tanításban? A srácokat.

Büszkeség számára, hogy problémás gyerekekkel is meg tudta szerettetni az angolt, vagy legalább az érdeklődésüket felkeltette. Büszke a rengeteg nyelvvizsgázóra, a nemzetközi sikerekre is. Vagy arra, amikor egy funkcionális analfabéta tizedikes lány azt mondta neki, hogy sosem figyelt még oda angolórán korábban, de az ő órája nagyon jó volt. A mostani iskolájában már „más jellegű” büszkeségei vannak, itt előfordul, hogy egy tizedikes csoport fele nyelvvizsgával rendelkezik, arról pedig azt gondolja, hogy elsősorban nem az ő érdeme.

A sztrájkot alapjognak tartja, és úgy véli, példát kell mutatniuk a gyerekeknek. Ez a kiállás pedig egy példa. „A diákok támogatóak, a villamoson is találkoztam egy kislánnyal, aki mondta, hogy sejtette, hogy ma nem lesz angolórája. De sok sikert kívánt.”

Sikernek azt tartaná, ha a Nemzeti alaptantervet megreformálnák, a munkaterheléseik csökkennének, a társadalmi megbecsültségük, ami a fizetésükben is kifejeződik, nőne. De nincsenek illúziói.

Egyszer mindenhol eljöhet egy olyan pont, amikor már nincs tovább. Itt most ez az a pont.