Hodász András a Szemléleken írt publicisztikát, amelyben világos kritikáját adja a kormány által kezdeményezett ún. gyermekvédelmi népszavazásnak. Április 3-án ugyanis nemcsak parlamenti választást, hanem egy népszavazást is tartanak majd Magyarországon. Ezekre a kérdésekre lehet majd válaszolni:
- Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek köznevelési intézményben a szülő hozzájárulása nélkül szexuális irányultságokat bemutató foglalkozást tartsanak?
- Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára nemi átalakító kezeléseket népszerűsítsenek?
- Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek fejlődésüket befolyásoló szexuális médiatartalmakat korlátozás nélkül mutassanak be?
- Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek a nem megváltoztatását bemutató médiatartalmakat jelenítsenek meg?
Hódász András atya szerint hetek „óta hangos a magyar közbeszéd az új népszavazási kezdeményezéstől, amely a gyermekeinket hivatott megvédeni a nyugatról begyűrűző, dekadens, erőszakos meleglobbitól. Úgy tűnhet, ez minden idők legnagyobb veszélye.” Ezek utána kijelenti:
nem kertelek: szerintem van valami, ami sokkal nagyobb baj, rengeteg gyereket érint, és nem nyugatról jön, hanem itt van már évek óta, csak nem vesszük észre – ez a kiégés, az elmagányosodás, a szorongás, az alacsony önbecsülés és a depresszió. Papként sokat foglalkozom fiatalokkal, plébánosként beszélgetek hitoktatókkal, iskolai órákra járok, előadásokat, lelkigyakorlatokat tartok – megdöbbenve látom, hogy mennyi fiatal, tehetséges, jó képességű lány és fiú hiszi magát tehetségtelennek, gyenge képességűnek, haszontalannak. És lehet, hogy mi megvédjük őket a nemátalakító műtétektől, de úgy tűnik, hogy nem tudjuk megvédeni őket saját életük sötétségétől. Ha szélsőséges akarok lenni, olyan, mintha azt gondolnánk, hogy nem baj, ha felvágják az ereiket, csak a születési nemükben haljanak meg!
A pap szerint a jelenkor társadalmának jellegzetessége, hogy feláldozzuk „boldogságunkat a teljesítménykényszer oltárán, és ebbe neveljük bele a fiataljainkat is: elhitetjük velük, hogy csak akkor szerethetőek, ha ötösöket hoznak haza, ha sikeresen szerepelnek az iskolai versenyeken, és ha menő egyetemre jutnak be. Beléjük neveljük, hogy a teljesítmény biztosítja a helyüket és az értéküket a társadalomban, de ez nem vezethet máshoz, csak szorongáshoz, kiégéshez, az önbecsülés csökkenéséhez.”
Végül azt a kérdést teszi fel:
Mi lenne, ha tényleg összefognánk, és megvédenénk a jövő ifjúságát? Nem kell nemzeti konzultáció, nem kell népszavazás. Egy dologra van szükség: mondjuk el nekik, hogy akkor is szeretjük őket, ha nem ötössel térnek haza! Hogy a teljesítmény fontos, de nem minden. Nem azon múlik a boldogság.
Hodász szerint fontos lenne megtanítani a fiatalokat, hogy „az élet velejárói a bukások, a sikertelenségek – ezekkel együtt kell elfogadnunk magunkat, és ők nem ezek ellenére, hanem ezekkel együtt méltók a szeretetre! És hogy lehetnek olimpiai bajnokok, de tényleg csak akkor, ha ők akarják, és szívesen dolgoznak érte. Mert máskülönben megfosztjuk őket a legfontosabbtól: az önfeledt, boldog gyerekkortól. És ez sokkal rosszabb, mint egy nemátalakító műtét.”
