A XIX. század elején Kelet-Közép- és Délkelet-Európa 24 nagy és több kisebb népcsoportjának tagjai három nagy multietnikus politikai egység, az Oszmán, a Habsburg és az Orosz Birodalom alattvalói voltak. Az azóta eltelt több mint 200 év folyamán a régió politikai térképe alaposan átalakult. A nagy birodalmak helyén kisebb és nyelvi-kulturális szempontból homogénebb politikai szerveződések – zömmel nemzetállamok – jöttek létre. Ezek száma ma 21. Az új államok sorát Görögország nyitotta meg, amelynek Epidauroszban összeült nemzetgyűlése 1822. január 1-én deklarálta függetlenségét.
Balkáni konföderáció
A görög függetlenségi nyilatkozat előzményei visszanyúlnak a francia forradalom koráig, amelynek hatására az oszmánellenes görög szabadságmozgalom is új lendületet kapott. 1814-ben Odesszában, tehát orosz felségterületen megalakult a Filiki Eteria (Barátok Szövetsége) elnevezésű titkos szervezet, amelyet gazdag görög kereskedők hoztak létre, és amelyet Alexander Ypszilantisz, egy görög származású cári segédtiszt irányított. A szervezet célja a törökök kiűzésének előmozdítása és ezt követően a független Görögország létrehozása, továbbá egy görögök által irányított balkáni konföderáció létrehozása volt.
Néhány éves előkészítő munka után Ypszilantisz 1821-ben látta elérkezettnek az időt arra, hogy az oszmán uralom alatti balkáni népek általános felkelését kirobbantsa. Néhány száz zsoldossal és görög diákkal betört az Oszmán Birodalomhoz tartozó Moldvába, és úgy tervezte, hogy a román parasztság csatlakozása után egyesíti seregét a görögök lakta szigetek és a Peloponnészosz-félsziget felkelőivel. Számítása azonban többszörösen is tévesnek bizonyult. Sem a cár nem támogatta, sem a szerb és a román parasztok többsége. A román felkelők vezetője, Tudor Vladimirescu – ugyancsak a cári hadsereg egykori tisztje – kijelentette:
Görögország a görögökhöz tartozik, de Románia a románoké.
Az általános balkáni felkelés, illetve a görög vezetésű balkáni konföderáció terve tehát már a kezdet kezdetén kudarcba fulladt. A görögök lakta területeken megkezdett harc azonban – a török katonaság véres megtorló akciói ellenére – eredményre vezetett. A felkelők néhány hónap alatt kezükbe kerítették a Peloponnészosz-félszigetet, a Korinthoszi-öböl északi partvidékét és több szigetet. Ezek után ült össze Epidauroszban az említett nemzetgyűlés, amely nemcsak a függetlenséget kiáltotta ki, hanem a köztársaságot is, amelynek a vezetését öttagú államtanácsra bírta.
Bajor király Görögországban
A nagyhatalmak közül Nagy-Britannia állt először a görögök mellé. A Gibraltártól a Vörös-tengerig húzódó hajózási útvonal biztonsága az Indiával való kapcsolat miatt létkérdés volt a számára. London nemcsak pénzzel és deklarációkkal támogatta a görögöket, hanem az addig habozó cári udvart is rábírta az aktív törökellenes fellépésre. Az 1826 áprilisában aláírt szentpétervári jegyzőkönyv, amelyhez később Franciaország is csatlakozott, kimondta, hogy mindhárom állam támogatja az autonóm görög állam létrehozását.
Az 1827. október 20-i navarinói csata, melyben az egyesített angol–francia–orosz hajóhad a teljes török–egyiptomi hajóhadat megsemmisítette, Isztambul számára is világossá tette, hogy fel kell adniuk a görög területeket. Nemzetközi jogi síkon ezt először az 1830-as, háromhatalmi londoni konferencia zárónyilatkozata mondta ki. Ugyanitt döntöttek arról is, hogy Görögország államformája nem köztársaság, hanem királyság lesz. Uralkodónak 1832-ben a 17 éves bajor királyi herceget, Ottót választották, akit a törökök is elfogadtak.
Az új görög állam, amelynek határait államformájához és uralkodójához hasonlóan ugyancsak a nagyhatalmak állapították meg, a Peloponnészosz-félszigetet és Attikát, azaz a Korinthoszi-öböl északi partvidékét foglalta magában. Ez azt jelentette, hogy az ország lakosainak a száma alig érte el a 800 ezret, s a görögség mintegy háromnegyede a független hellén állam határain kívül maradt. A rendezés tehát messzemenően kielégítetlenül hagyta a görög nemzeti törekvéseket, ezek lényegében az egész Dél-Balkánra, sőt Kis-Ázsia egy részére is kiterjedtek. Ebből hosszan elnyúló politikai és fegyveres konfliktusok keletkeztek, amelyek nyomai még ma is láthatók és érezhetők a térségben.
