Egy olvasónk a közelmúltban kisebb expedíció eredményeképpen jutott hozzá 3 darab vonaljegyhez a kisföldalatti Mexikói úti végállomásánál. Az erről szóló bejegyzésünkre akkor a BKK is reagált; sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy olvasónk annak ellenére nem tudott az állomáson jegyet venni, hogy erre elvileg lett volna lehetősége.
A napokban ugyanott három külföldi fiatalnak gyűlt meg a baja a jegyvásárlással. Tamás, a BKV-figyelő egyik olvasója sietett a segítségükre, ha már az ott szolgálatot teljesítő ellenőrök nem erőltették meg magukat. A történet – amelyet olvasónk írt meg nekünk – ezzel még nem ért véget; sőt, tulajdonképpen csak ekkor kezdődött…
Az alábbi eset 2013. január 6-án este esett meg az M1-es metró Mexikói úti végállomásánál. Este negyed nyolc körül a metró lejáratához közelítve egy három fős külföldi társaság kért tőlem segítséget. Ebben nem találtam semmi meglepőt, a későbbiekben már sokkal inkább!
A fiatalok (semmi kirívó viselkedést nem tanúsítottak, csak utazni szerettek volna) egyszerű vonaljegyet szerettek volna vásárolni. Elmondásuk szerint a jegyek ellenőrzését végző ellenőrök az angol nyelv ismerete híján nem tudtak nekik segíteni, a fenti automata pedig nem működik.
Mivel számtalanszor láttam, hogy lent lehet venni jegyet az ellenőröknél, a társaságot magammal hívva elindultam, hogy segítsek nekik. Az első, aminek megörültem, hogy a lent várakozó három személy mindegyikén a válallat egyenruhája található, tehát ellenőrök. Ez azért is volt külön öröm, mert ennek hiányában meglehet, magam is visszafordulok, pedig erőm teljében levő, harmincas férfi vagyok. De nem a külső teszi az embert, hát segítsünk a külföldinek!
Az első komoly meglepetés akkor ért, amikor kérésem tolmácsoltam a hozzám legközelebb álló, meglehetősen ápolatlan személy benyomását keltő ellenőr felé. A “jó estét, ezt és ezt szeretném” után rögtön tiszta volt előttem, hogy nem csak az idegen nyelvet, de a magyart is alig beszélheti, ugyanis egy szót hallottam: Nincs! Mondva mindezt olyan hangsúllyal és oly gyűlölettől sugárzóan, hogy magamis egy picit hátrébb léptem, mintegy felkészülve a várható támadásra.
Segítségkérő tekintettel fordultam másik két kollégája felé, hogy hátha náluk, de megelégedett mosolyuk (!) tisztázta bennem, hogy tőlük is hiába várok segítséget, mind az eladó jegyeik száma, mind a színvonal az elsővel azonos. Mivel az első úrból egy szót már sikerült kihúznom, gondoltam, tovább folytatom a diskurzust, így jeleztem felé – hogy nehogy megerőltesse magát – tudom, hogy a fenti automata nem jó, de legyen segítségemre, a közelben hol tudnának jegyet venni alkalmi segítségkérőim.
A szavakat már bizonyosan sajnálta a válaszra, ugyanis egy vállhúzással egybekötött ajakbiggyesztéssel közölte a pontos GPS koordinátákat… Szóval ahol akarok, de tőle aztán ne várjak további segítséget. És nagyon szót se… És ekkor – valószínűleg a gondviselés – egy negyedik kollégájukat vezényelte oda, aki felé fejjel intve s “hosszas” fogalamzást követően “beszélgetőtársam” megjegyezte, hogy “Ahun gyön, majd nála.”
Nem is foglalkoztam volna az esettel tovább, hiszen nem lehet egyszerű az ő munkájuk se, meg lehet rossz napja, stb., ha nem az történt volna, hogy ezen hármas odébb vonulva nem azt kezdi el tárgyalni, hogy mennyire nem érdekli, hogy nem volt jegy, meg különben is, ki nem… Szóval szóba hozva mindenféle salakanyagot, kifejtették a véleményüket az üggyel kapcsolatban.
A negyedik ellenőr a másik három szöges ellntéte volt, olyannyira, hogy nem okozott neki problémát a három külföldinek egyenként jegyet adni, annak minden járulékos nehézségével együtt.
Azután megvilágosodtam! A három ellenőr nem lehetett más, csak hagyományőrző! Nem vitás, ez indokolhatja foglalkoztatásukat is! Ugyanis hová tűnne a hosszú munkával felépített úgynevezett “bunkó ellenőr” kaszt, hogyha csupa olyan ember dolgozna a cégnél, mint az utoljára érkező ellenőr. Aki minden bizonnyal nem kevésbé vágyta és kívánta a jegyek kiadását, de a belégzés-kilégzés tudat mellett rendelkezett annyi – minimálisnak mondható intelligenciával – hogy tudta, hogyha nemtetszésének, véleményének hangot ad, akkor azt a környezete – zömében utasok – meghallják.
Mit várunk így, milyen kép fog kialakulni az országról, vagy akár a vállalatról? Mert a három ellenőr viselkedése még hzafias tettként sem nevezhető, ugyanis egy saját állampolgárral is ugyanolyan nemtörődömök és tahók voltak, mint a külföldivel. Vagy fogjam fel úgy, hogy ők a jó ellenőrök, mert nem részrehajlóak? Micsoda szükségállapot lehet a cégnél, ha csapatostól vesznek fel ilyen, véleményem szerint ezen munkára a legkevésbé sem alkalmas személyeket?
Nem arról van szó, hogy diplomásnak kell lenni, de talán – hangsúlyozom, talán – Európa szívében a XXI. században nem túlzott elvárás állomásonként egy fő, aki idegen nyelvet beszél, legalább egyet. És olyan személyek alkalmazása a nagyközönség részére is jól látható helyeken, forgalmasabb csomópontokban, akik maguk (külsőleg is) is mutatják, hogy a vállalat merre szeretne fejlődni.
Az pedig már csak egy utópisztikus elvárás, hogy ha ezen személyek megszólaljanak, akkor ne az utálat sugározzon a szavaikból. Ne legyen kedves, de ennél még a fásultabb hozzáállás is nagyságrendekkel jobb! Egyszerű emberként úgy gondolom, hogy majd ezek után lehet vitézkedni. Ugyankkor tudomásul vettem, hogy nekem ez jár! De köszönömöt azt hiába is várnának érte.
