A könyv központi gondolata, hogyan őrizheted meg nőként a függetlenségedet és egyéniségedet. Hogyan veheted kézbe a saját sorsod irányítását, akár egyedül élsz, akár párkapcsolatban, akár van gyereked, akár nincs
— olvasható Várkonyi Andrea könyvének hátoldalán. A keményborítós, több mint 300 oldalas könyv alcímet is kapott: Jogod van jól lenni. Mivel Várkonyi pszichológusként hozta össze a könyvet, így csak elvétve kacsint ki a mondatok közül a celeb, a bulvármédia húsz éve visszatérő arca.
Számhúzó lennél? Csak ha nincs presztízsed
Ahhoz képest, hogy a szerző nagyobb részt párkapcsolati tanácsokra hegyezte ki a tizenkilenc fejezetet, minden ilyen részbe jutottak olyan mondatok, amikkel valamilyen társadalmi csoportot akarva-akaratlanul megsért.
Hamar kiderül, hogy huszonévesen azért hagyta ott az orvosi pályát, mert különben nem lett volna ideje a családra. A TV2-höz került Szegedről Budapestre, ehhez szerinte szilárd értékrend és bátorság volt szükséges. Még ki sem derül az olvasónak, hogyan lesz egy szegedi diáklányból hírolvasó egy vezető kereskedelmi adón, Várkonyi már arról ír, hogy miért hagyta ott a csatornát.
A televízióban azt mondtam, hogy tizenhét év után én most felállok, mert olyan műsorokat akarnak adni, amilyen lejtőn én nem indulok el. Nem leszek Kenó-sorsolásban számhúzó, mert van egy presztízsem, inkább elmegyek, de a szintet tartani akarom.
Majd először, de határozottan nem utoljára felsorolásba kezd a diplomáinak számáról. Nem vagyok a tévés lottósorsolásokban felbukkanó számhúzók önkéntes védőügyvédje, de az ilyen gondolatmenetek kellemetlen érzéseket kelthetnek a szakmában dolgozókban. Valószínűleg nem tudatosan sérti meg őket Várkonyi, gyaníthatóan inkább csak szerette volna elhelyezni magát egy minőségskálán – a könyv egészével kapcsolatban ez az érzésem.
Várkonyi eztán hosszan ír arról, hogy amikor otthon munkaruhából átbújik mackónadrágba, könnyen ellazul. Hogy az ilyen evidenciákat miért kell részletezni, rejtély – megkockáztatom, a magyarok igen nagy százaléka otthoni viseletben ül le a tévé elé, erre rácsodálkozni inkább betűszaporításnak hat. A könyvet ide-oda csapongás jellemezi – íme egy idézet pár oldallal későbbről: „Idővel sok nőben felébred a vágy, hogy tagja legyen valamilyen, kizárólag nőkből álló közösségnek, főleg akkor, ha a férfiakra haragszik. Nem véletlenül népszerűek az olyan női foglalkozások, ahol közösen táncolnak, fürdőznek a holdfényben, vagy megünneplik együtt a menstruációjukat. (…) Hozzáteszem, hogy ezek a női energiát ünneplő csoportok vagy a menstruáljunk együtt típusú foglalkozások teljesen ártalmatlanok.”
Azon túl, hogy megtudjuk, Várkonyitól ez nagyon távol áll, kevéssé érteni, hogy a példálózás mögött milyen szándék húzódik. Konkrétumokat, pszichológiai okokat nem részletez, inkább csak felületesen belekap a témába. Azért is lógnak ki ezek a mondatok, mert a következő oldalon már a minőségi párkapcsolat legfontosabb aspektusait összegzi: lényeges a társsal a „közös röhögés, játszás, beszélgetés, jövés-menés, gondolkodás, de ne legyen majomszeretet”.
Az ítélkezésekre visszatérve: egy másik fejezetben azt taglalja Várkonyi, hogy a választás lehetősége elengedhetetlen fontosságú a szakmaválasztásban is. Ezt egy példával illusztrálja, amikor a lányával bementek egy hivatalba, majd kifelé a gyerek megkérdezte, miért volt unott arca a legtöbb dolgozónak. Édesanyja a maga módján megválaszolta:
Édes kicsim, azért, mert egész életükben nem csinálnak mást, mint iratokat tologatnak ugyanazzal a három emberrel összezárva egy ronda hivatalban, nagyon kevés pénzért. Mondom, de jó, hogy észrevetted, látod, nem azért papolom, hogy tanuljál, mert mindenáron nevelni akarlak, hanem azért, hogy felnőve majd dönthess úgy, hogy te nem egy hivatalban akarsz ülni papírokkal bíbelődve, ha nem arra vágysz.
Várkonyi az államigazgatásban dolgozók alázását tanmeseként aposztrofálja.
Schobert Norbertnek is szentel pár mondatot a könyvben: a fitneszguru korábban azt mondta, a terhesség után a nők elfelejtenek nőiesek maradni, elhíznak, így nincs min csodálkozni, ha párjuk nem akar szexelni velük. Várkonyi nem ítéli el Schobertet, sőt pszichológusként érti, mit szeretett volna üzenni celebkollégája: úgy véli, a nőknek muszáj figyelniük arra, hogy legyen nemi életük a szülés után és a babanevelés közben is, mert különben zátonyra futhat a kapcsolatuk.
Az orvoscsalád árnyékában
Várkonyi sokszor visszatér ahhoz a kiindulóponthoz, hogy a családjukban sok az orvos, mindkét szülője praktizált, így elvárás volt, hogy ő is ezt a pályát válassza.
Rám sokszor mondták, hogy csak megszületnem volt nehéz, és ezzel borzalmasan fel lehet ingerelni. Mert jó, akkor tessék velem cserélni! Tessék végigcsinálni a gyerekkoromat, két orvos szülő meg egy komplett orvos família gyerekeként. Amikor nem mondják odahaza, hogy szeretnék, ha orvos lennél, de azért szeretnék, ha orvos lennél.
A legnehezebb döntései közé tartozott 27 évesen otthagyni az orvosi pályát a TV2 műsorvezetői székéért, és a fővárosba költözni Szegedről. Némi önreflexióra utal, hogy Várkonyi leírja, ő azért is tudott ilyen döntéseket meghozni, mert volt választási lehetősége – jóval nehezebb lett volna a főnökei képébe mondani, ha mondjuk egyedülálló anyaként nehezen tudta volna eltartani a gyerekét.
Szintén a családjára felhúzva ír több alkalommal is arról, hogy jó a genetikája, a külsejével emiatt alig foglalkozik: mindössze reggel használ hidratáló krémet, de szerencséjére a ráncosodással még nem kell foglalkoznia. Imád nassolni, nem sportol, ennek ellenére mindig rácsodálkoznak mások, milyen remek az alakja.
Sokszor kérdezik, hogy amit elértem, azt a szerencsének, a tehetségemnek vagy a befektetett munkának köszönhetem-e. A külső adottság szerencse, a genetika úgy dobta össze, hogy kameraképes vagyok, ezen nincs mit magyarázni
– írja a műsorvezető. Az is kiderül, hogy fiúnak várták, szerinte ez a gyerekkorára és a személyisége fejlődésére is kihatott: emiatt ért az autókhoz, képes Babettát szerelni, Windowst telepíteni, bútort összerakni, sőt az olyan maszkulin dolgokat sem veti meg, mint a szivarozással egybekötött whisky-szürcsölés.
Töketlen férfiak és tökös nők
Ha ezidáig valakiben ott motoszkált a kérdés, változott-e Várkonyi Andrea neve, miután hozzáment Mészáros Lőrinchez, a könyv alapján kaphat választ: szerinte a férj nevének felvétele régi és talán már avítt hagyomány is, ami a birtoklásról szól – így feltételezhetően nem vette fel a Mészáros nevet. „Aki nem elég férfi, azt én keresztbe lenyelem” – írja Várkonyi, felvezetve, hogy az egyedülálló nőknél sokszor előjön gondként, hogy nem tudnak férfi nélkül létezni, gyámolításra szorulnak. Majd ismét az általánosítás felé fordul:
Manapság sajnos egyre kevesebb a valódi férfi. A sok válás miatt az egyedülálló anyukák nevelgetik a kicsi fiaikat, akiket felemelnek a partner szerepébe, vagy tutyimutyi alakot csinálnak belőlük. A társadalom emiatt nem termel ki tökös férfiakat, viszont tökös nőket igen, akik azután hiába keresik a belevaló férfiakat.
Állítólag a barátnőivel sokszor fejtegetik, hová lettek a valódi férfiak:
- egyik felük meghalt az első világháborúban,
- másik felük a második világháborúban,
- a maradék meg disszidált ’56-ban.
És hogy milyen Várkonyi számára az igazi férfi? Szereti, ha meg tud oldani dolgokat.
Ha az asztal lába kitörik, vagy télen gumit kell cserélni az autón intézze el, hogy valaki jöjjön és csinálja meg, hogy ne nekem kelljen. Az én szememben a férfiasságba beletartozik az is, hogy az illető valamit elért már az élete során, saját karrierje, egzisztenciája van.
Szereti, ha egy férfinak van hatalma, de – bár Mészáros miatt adekvát lenne – ne politikai értelemben gondoljunk erre, sokkal inkább tudása, képzettsége alapján. Mint írja: „Ez nekem imponál, és ad egyfajta biztonságérzetet.”
Párválasztás
Várkonyi szerint hét dolgot kell összeírni, ami a tökéletes partnerből elengedhetetlen. Ha például valakinek ivott az apja, érthetően olyan párt keres, aki utálja az alkoholt, és így tovább.
Itt ismét személyesebb példákat hoz. Érdekesség, hogy lánya és a nővére nevének említésén kívül ilyenre nemigen van példa: hiába ír róluk, sem első férjét, sem Bochkor Gábort, de Mészárost sem nevezi meg a könyvben.
Az egyik kedvenc szempontom, hogy tudunk-e a másik mellett aludni. Én például korábban soha senkivel nem tudtam összeölelkezve aludni, még egy délutáni szunyókálás erejéig sem. Sokáig azt hittem, csak a romantikus filmekben létezik, hogy két ember egymás karjában szenderedik el, de most, amióta megtaláltam a páromat, meglepődve figyeltem fel rá, hogy csak ráhajtom a fejem a mellkasára, és mint a kisbaba, úgy alszom.
A felcsúti milliárdossal való kapcsolatát ebben a fejezetben többször is említi. Leírja, hogy mostanság sokszor elsírja magát, ha párjának magáról beszél, mert „olyan támogató, megtartó, bizalommal teli közeget teremt”, amelyben érzi, hogy „ezt biztonsággal megtehetem, és nem élnek vele vissza”. Arról olvashatunk a következő bekezdésben, hogy minden életszakaszhoz tartozik egy igazi, egy nagy ő, akivel érezzük, ha megesik a nagy találkozás. Ilyenkor az illető nemcsak szexuálisan, de érzelmileg is megragadja az embert.
A gyerekvállalás kérdése is előkerül, igaz, nem az ő vonatkozásukban. Várkonyi arról elmélkedik, hallott már olyan negyvenhez közeli nőről, aki projektet csinált abból, hogy olyan férjet találjon, aki hajlandó gyereket nemzeni neki: „Tudatosan kereste, mintha állásinterjúkat végzett volna, mondhatni, megtendereztette azt a pozíciót, hogy az új férjem és a gyerekem apja”.
A privát életéről kevés szó esik a könyvben, azt írja, hogy a magánéletét nem tartja közügynek, hiába szeret róla írni a sajtó. De megemlíti, hogy lépett már félre kapcsolatban, és volt vetélése. Emellett olyan felszínesebb információkra is kitér, mint hogy négy cukorral issza a kávét, vagy hogy mindig az adott hangulatához öltözködik fel reggel: ha tudja, hogy bántani fogják, fekete éjfúriának öltözik – akármit jelent is ez.
Függetlenség és klisédömping
A szabadság számomra azt jelenti, hogy ne függjek senkitől. Ne függjek munkaadótól, ne függjek férfitól, ne függjek társadalmi elvárásoktól. Gyerekkorom óta önálló individuum akarok lenni, aki szabad döntéseket hozhat
– írja, majd kitér arra, hogy nagyon korán dolgozni kezdett a pénz okozta függetlenség reményében. Felnőttként pedig soha nem került olyan párkapcsolatba, amelyben eltartották volna. Ahogy írja, „nem tudna ilyen felállásban létezni”. Azt is részletezi, mit kell érteni az ő anyagi függetlensége alatt:
- rengeteg munkát tett egy viszonylag magas életszínvonal elérésébe,
- neki a gyereke eltartására kell a pénz, nem a luxusra,
- tanult, dolgozott ezért.
A századik oldal környékén kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet a könyv iránt, miután több olyan fejezetbe vág bele Várkonyi, ahol csak üres közhelyeket és lózungokat puffogtat, noha ezeket a bevallása szerint ő sem kedveli.
A múltunk fontos, de már lezárult, a jövőnket meg nem ismerjük – a könyv harmada ilyenek gondolatokkal van feltöltve, így az anyasággal kapcsolatos kihívásoknál sem maradhatott ki az „erre a kismama könyvekben nem készítik fel az embert” megállapítás.
Azok a részek, amikor Várkonyi nem pszichológiai tanácsokat oszt (vagy nem közhelyeket ír le), egy Facebook-poszt vagy blogbejegyzés minőségével vetekszenek. Egy ponton arról sztorizik, hogy a lányának a bölcsődében majdnem kitört a foga, és egyből orvoshoz kellett vinni. Gyaníthatóan a gyerekek többségével megesnek ehhez hasonló balesetek, és a kötethez semmit nem ad hozzá ez.
A végére mintha Várkonyi is elveszítené a fonalat, az utolsó három fejezetben már minden keveredik és ismétlődik: hogyan ne fosszuk meg magunkat a boldogságtól, milyen egy mozaikcsalád, milyen szülői mintákat viszünk tovább otthonról? Az érződik, hogy minél erőltetettebb módon igyekszik belepréselni az utolsó mondatba a könyv alcímét:
Bízom abban, hogy a mi gyerekeink már megtanulják, jó esetben a mi példánkon keresztül is, hogy ér magukat jól érezni, mert joguk van hozzá.
És hogy kiderült-e számomra, miként őrizheti meg egy nő a függetlenségét és az egyéniségét? Várkonyi kétségtelenül tesz erőfeszítéseket, hogy választ adjon az általa feldobott kérdésekre, de mindezt kevesebb klisével és önnön sikerei említése nélkül kellett volna tegye. Máskülönben ez a könyv mindössze arról marad emlékezetes, hogy kiderült, milyen érzés Mészáros Lőrinc mellkasán elaludni.
