Volt egyszer egy focistánk, ötvenvalahány éves, eljött velünk Chilébe. Világéletében Budapesten élt, egyszer járt Budán valamiért, de egyébként Pestet se hagyta el. Majd repülőre ült, és ott volt velünk Santiago de Chilében. Mondjuk, ott annyira meg volt zavarodva, hogy még gólt sem rúgott, de nem baj, ott volt, lettek külföldi barátai, és egy olyan pluszt kapott, amit elvisz magával egész életében.

Mindez nem történhetett volna meg az Oltalom Sportegyesület nélkül. A szervezet hátrányos helyzetű gyerekeknek és felnőtteknek igyekszik teljesebbé tenni az életét a futball segítségével. Edzéseket tartanak mélyszegénységben élőknek, hajléktalan embereknek, gyermekotthonokban, javítóintézetben élőknek és menekült fiataloknak.

Az egyesület szerda délutánonként birtokba veszi a Margitszigeti Atlétikai Centrum melletti pályát, az edzés kezdetére már szép létszámban vannak jelen fiúk és lányok egyaránt. A későkre három kör futás vár, aztán jöhetnek a bemelegítő feladatok, majd különböző felállásokban komoly mérkőzések következnek. A játék közben persze egymás támogatásán kívül megférnek az olyan csipkelődések is, mint a „te legyél cserejátékos, abban vagy a legjobb”, miközben azért folyamatosan segítő megjegyzésekkel támogatják egymást.

Turcsik Tímea három éve dolgozik szociális munkásként az egyesületnél, a fő feladata a gyerekekkel és a szüleikkel való kapcsolattartás. Nem véletlenül van jelen az edzésen is, hiszen az edző mellett neki is van dedikált feladata: amikor épp pihenőt tartanak, minden jelenlévőt végigkérdez, akad-e bármi probléma, amiről kellene beszélgetni.

A kommunikáció persze az edzéseken kívül is fontos a gyerekek életében, a legváltozatosabb témákkal keresik meg Tímeát, akár azzal, mikor lesz az edzés, kivel vesztek össze, van-e új barátnő vagy valami gond az iskolában.

Van, aki nekem küldi el először a bizonyítványát, de hozzám fordulnak a legdurvább esetekben is: három-négy gyereknek én vagyok az első hozzátartozója a kórházban.

A fő kihívást számára az jelenti, hogy nem mindig mérhetők az eredmények nagy léptékben, így a nagyon kicsi előrelépéseknek is örülni kell.

Gyakran megesik, hogy előre lépünk egyet, vissza hármat, ezt a legnehezebb felismerni.

Ha pedig valaki kudarcot vall, csinálják tovább: van, akinek az álláskeresésben nyújtott segítséget – a tizedik kirúgás után is mentek előre, nem volt opció, hogy feladják.

„Ha mi nem segítünk, akkor senki, tudom, hogy szükségük van ránk. Minden rossz viselkedésnek van valami a hátterében, aki kiabál, próbál folyton a középpontban lenni, az otthon nem kapja meg a figyelmet. Fontos, hogy legalább mi ott legyünk az életükben” – vélekedik Tímea. És ahogy az edzésen összegyűlt tömeg is mutatja: rengeteg gyereknek meghatározó szerepet töltenek be az életében már hosszú évek óta.

A sportegyesület története 2005-ig nyúlik vissza, az Oltalom Karitatív Egyesület által fenntartott hajléktalanszállón néhány lakóban akkoriban merült fel, hogy szívesen elmennének együtt focizni. „Ekkoriban olvastam valahol a Hajléktalan Világbajnokságról, úgyhogy 2006-ban be is neveztünk a versenyre, amit abban az évben épp Fokvárosban rendeztek meg” – emlékszik vissza a kezdetekre Rákos András elnök.

Egy ilyen versenyre csak akkor lehet kijutni, ha előteremtik az utazáshoz szükséges összeget, ezért létrehozták az egyesületet, hogy tudjanak különböző támogatásokra pályázni. Azóta rendszeresen tartanak edzéseket a Margitszigeten, egy leánynevelőben, egy fiú állami gondozottakat ellátó intézményben, iskolákban, Budapesten és vidéken is.

Az egyesületbe járó fiatalok és gyerekek – határokon innen és túl is – jártak már többek között Brazíliában, Dél-Afrikában, Mexikóban, Chilében, illetve szinte az összes európai országban. A szervezet azonban nem csak a fociról szól: a tréningek mellett angolórákat is tartanak, illetve, ha igény mutatkozik rá, önkéntesek is korrepetálhatják a fiatalokat.

Nem focistákat képzünk, nem az a tervünk, hogy minél jobban focizzanak, hanem az, hogy minél jobban megtalálják a helyüket a világban, és minél jobban boldoguljanak az életben

– fogalmaz a sportegyesület elnöke. Viszont – mivel a gyerekek többnyire nagyon szeretik a focit – a játék egy eszközzé válik arra, hogy bevonják őket.

A futballban van egy különleges erő, ami összehozza az embereket, és együtt tartja őket, vallja Rákos András. Ennek egyik fontos része maga a csapat és az itt születő barátságok, az egymáshoz tartozás érzése, ráadásul a különböző tornák megadják azt célt, hogy mindannyian egyre jobbá akarjanak válni, hiszen csak így lehetnek ott a csapatban a következő bajnokságon.

Jövőre Dohába készülnek, az elnök szerint ennek is köszönhető, hogy szép számmal vannak jelen az edzésen, de idén még a célpontok között szerepel Amszterdam, Prága és Bécs is. Az izgalmas úti célok komoly motivációt jelentenek, hiszen csak a foci által van lehetőségük világot látni, közös élményeket szerezni.

Végül, de nem utolsósorban a sport és az általa okozott fizikai megterhelés olyan energiákat szabadít fel, amik segítik az edzéseken elhangzó üzenetek megértését. Hogy mik ezek az üzenetek? A lényegük, hogy békében együttműködve, egymás problémáira odafigyelve tudnak egyről a kettőre jutni, vagy legalább egy kicsit könnyebben, boldogabban élni.

Más időkben más témák kerülnek elő, de mindig fontos az egymás elfogadása, a sokszínűségben lévő értékek átadása. Vannak irániak, afgánok, borsodiak, állami gondozottak, illetve kifejezetten jómódú családok gyermekei is, akik itt társaságra találtak.

Utóbbi nem túlzás, hiszen már megfordult az Oltalom edzésén egy Magyarországon dolgozó nagykövet gyereke is. A pályán ő is pont ugyanolyan játékos volt, mint a gyermekotthonban élő társai, az egyetlen különbség, hogy őt az edzés végén követségi autóval fuvarozták haza.

Az edzéseken nemcsak a különböző társadalmi rétegek, de a nemek közötti egyenlőségre is nagy hangsúlyt fektetnek, a csapatnak ugyanis a lányok ugyanolyan fontos tagjai, mint a fiúk. Az egyesület elnöke szerint egyébként a lányok sokkal megbízhatóbbak, kiszámíthatóbbak, „ha négy lány azt mondja, jövünk, itt leszünk, mind a négy itt lesz, fiúknál jó, ha kettő”. Lányokat viszont nehezebb toborozni, mint fiúkat, noha komolyabban veszik a kötelességet. De persze szó sincs arról, hogy a fiúk ne lennének elkötelezettek.

Az évek során számtalan felnőtt, fiatal és gyerek megfordult már az egyesületnél, utóbbiak között jócskán akadtak verekedősök, agresszívek, problémások is. Ezek a gyerekek aztán megváltoznak, amikor látják, hogy itt senki nem bántja őket, majd megtanulják az olyan hétköznapi szabályokat, mint hogy nem szabad késni, illetve, hogy a rendszeres edzésre járás elengedhetetlen ahhoz, hogy ott álljon egy világversenyen magyar mezben, Magyarországot képviselve.

Ez olyan álma sokuknak, amiért nagy áldozatokat hajlandók meghozni.

A külföldi utazások nem pusztán a játékban való fejlődéshez adnak óriási motivációt. Már az indulás előtt emlékeztetik a gyerekeket az egyesület munkatársai, hogy odakint angolul kell majd beszélni, úgyhogy ideje elkezdeni járni angolórára is. Az utazást megelőzően nem mindenkit sikerül meggyőzni erről, de a hazatérést követően általában szép számmal gyarapodik az angolórára járók száma, hiszen a saját bőrükön tapasztalják meg, mennyire fontos, hogy képesek legyenek egy másik nyelven is kommunikálni.

A hazai és külföldi bajnokságokon való szereplés után világossá vált az egyesület számára, a futball ma már sokszor nem arról szól, amiről kellene, sajnos túl sok a fizikai atrocitás és kevesebbet a sport, a játék, az összefogás, egymás elfogadása. Ezeken a tapasztalatokon alapulva indították el 2012-ben a Fair Play Football Roadshow-t, ahol nincs bíró, sem síp, hanem mediátorok vannak, valamint választható szabályok, amelyeket közösen határoznak meg.

Egy mérkőzés három „félidőből” áll. Az első egy megbeszélés, ahol tisztázzák az alapszabályokat (az összes játékost a pályára kell küldeni, az elesőket fel kell segíteni, nincs káromkodás a pályán), illetve tisztázzák a választható szabályokat, például, hogy a hazaadást megfoghassa-e a kapus kézzel, vagy a gólokat középkezdés, esetleg kapuskirúgás kövesse.

Ez a játékrész lehetőséget ad a csapatoknak, hogy kicsit vitatkozzanak, eszmét cseréljenek, esetleg extra szabályokat fogadjanak el. Egy gólerős játékos jelenléte által okozott erőkülönbséget például orvosolhatják azzal, hogy ha ő gólt rúg, a következőt nem számolják, csak akkor, ha előtte valaki más is betalált a csapatából. A második „félidő” maga a mérkőzés, a harmadik során pedig a meccs végeztével a résztvevők megtárgyalják, megfelelő szabályokat hoztak-e, valamint osztanak „fair play-pontokat” is.

A bajnokságsorozattal immár kilenc éve járják az országot, de megfordultak már a környező országokban is, mindenhol igyekezve bevonni a különböző társadalmi csoportokat. Egy bajnokságra hat-nyolc csapat kap meghívást, egy évben átlagosan tíz bajnokságot rendeznek, persze a járvány miatt az elmúlt két év versenynaptára nem épp a tervek szerint alakult.

Az egyesület központi üzenete a következő: „A futball mindenkié: vonjuk ki a szélsőséges diskurzusokat a forgalomból”, a diskurzusok pedig, amiket kivonnának a forgalomból, nagy számban voltak jelen az idei foci-Eb-n is. A rasszista, homofób skandálások gyakran részei a futballnak, emlékeztet Rákos András, így ezek ellen is küzdenek, éppen a fair play szabályait használva.

Nálunk is elhangzottak már olyan mondatok, mint »ne már, azzal a négerrel én nem akarok együtt lenni«, de ezekről mindig beszélgetünk, és legközelebb egy bajnokságon ugyanabba a szobába tesszük őket

– magyarázza az egyesület elnöke, hogyan lehet egyszerű eszközökkel fellépni a sztereotípiák és a rasszizmus ellen.

Az ellenszer egyszerű: találkozzanak a felek, hogy megismerhessék egymást. „Látnia kell a gyerekeknek, hogy például itt van valaki, Afganisztánból jött, de tiszteli a kultúránkat, nem erőszakolja meg asszonyainkat, hanem ugyanannyira szeret focizni, ugyanúgy szereti a fagyit, mint ők, és ha fut, ugyanúgy megizzad, ahogy ők”, hangsúlyozza.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a módszer működik, a gyerekek megértik, hogy a menekült társaik nem emberevő hordák tagjai, hanem ugyanolyanok, mint ők, csak rosszabb helyre születtek.

Tavalyelőtt, amikor épp egy bajnokságot szerveztek, a csapatukban játszott több menekült is, és egy uniós pályázat miatt a játékosoknak egy kérdőívet kellett kitölteniük, melyen szerepelt egy olyan kérdés is: „zavarta-e, hogy menekültekkel kellett egy pályán játszani”, és amikor olvasták a magyar fiúk, az egyikük rögtön felszólalt, hogy nem is tudta, hogy itt vannak menekültek, egyáltalán kik azok. Majd, amikor az elnök megmutatta, kikről van szó, a fiatal csak annyit mondott:

Ő, tényleg? Hát ő a haverom!

Az Oltalom egyébként nem csak a náluk focizó gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozik: komplett szociális munkát végeznek, előfordul, hogy valamelyik szülőnek segítenek állást találni, máskor egy testvér beiskolázásában működnek közre. A szülők pedig nagyon hálásak, hogy a gyerekek kapnak új cipőt, a szervezet nem engedi őket haza éhesen, sőt, elviszi őket nyári táborokba.

Ugyanakkor nem iskolaként működnek, nincsenek olyan elvárások, hogy az egyesületbe járóknak egyre gyorsabban kell futniuk vagy egyre jobban kell focizniuk. Az iskolai jegyeik viszont nagyon is érdekli őket, van-e javulás, ezért időnként bekérik a bizonyítványokat, de itt is csak a pozitív visszajelzés a lényeg: akinél látják, hogy sokat javult a teljesítménye, azt mindenki előtt megdicsérik.

Csakhogy a segítségnyújtás közel sem a világ legegyszerűbb feladata. „Olyan időket élünk ebben az országban, hogy ha azt mondjuk, a szegényeket segíteni kell, akkor megkapjuk, hogy migránssimogató liberálisok vagyunk”, jegyzi meg Rákos András, hangoztatva, hogy ezzel szemben semmi köze a politikához annak, hogy az elesetteket fel kell segíteni, az éheseket meg kell etetni és a sírókat meg kell vigasztalni.

A rasszizmus nem vezet sehova, és küzdeni kell ellene, hiszen a gyűlölködés csak árt egy nemzetnek, nem előre viszi. Annak sincs köze a politikához, hogy mi beengedjük az afgán menekülteket a csapatunkba, mi több, mezt is adunk rájuk.

A nehézségek ellenére az egyesület fennállása óta rengeteg szép történettel büszkélkedhet: többen már az életben is ügyesen „labdába rúgtak”: megházasodtak, családban élnek, gyerekeik vannak. Szerelmek is születtek a margitszigeti pályán, és olyan menekültek is akadtak, akik azóta megkapták a magyar állampolgárságot és munkát is szereztek maguknak. Mindemellett akadnak olyanok is, akik eltűntek, és nem tudják, azóta vajon mi lehet velük.

Az áldozatos munkának tehát láthatóan van eredménye, még ha Rákos András szerint biztosan lehetne jobb is, ha például lenne egy saját pályájuk, ahol a hét összes napján fogadhatnák a fiatalokat, illetve egy hely, ahol tarthatnának különórákat.

Nyugat-Európában számtalan pozitív példával lehet találkozni: sok helyen a hozzájuk hasonló szervezetek vendéglátóipari egységgel ellátott ingatlanokat kaptak használatba – hogy legyen valami bevételi forrásuk –, valamint foci- és kosárpályákat, tantermeket: olyan közösségi tereket, ahol a sportot használják közösség- és személyiségfejlesztésre.

„Azt nem tudom mondani, hogy hiszem, csak remélem, hogy ez változni fog”, jegyzi meg. Addig pedig marad a Margitsziget, amit így hetente néhány órára biztosan birtokba vesznek a stoplis cipők és a foci.

Az edzés végén meglepetés vár a meglehetősen elfáradt játékosokra: adományként kapott fánkok járnak jutalmul a lefutott kilométerekért. Van, aki örömében felkiált, hogy érezte, végig maradnia kell, míg más visszautasítja az édességet, mondván, nem eszik ilyeneket, „figyel a kockahasára”. Végül a következő nemzetközi torna játékoskeretét is lefixálják, némelyik arcról boldogság, másokéról csalódottság tükröződik. Ám utóbbiaknak sincs miért aggódniuk: ha szorgalmasan látogatják az edzéseket – márpedig a kiválasztás során ez döntő szempont –, legközelebb talán ők is megmutathatják ország-világnak, mit tanultak az Oltalomtól.