Gyarmati Andrea: Padlón voltam, falra vágytam

Kora reggel csöng a telefon. Nincs ebben semmi különleges az én szakmámban, hiszen a betegségek nem a normál munkaidő szerint zajlanak.

Ám ez a hívás a másik életemből, a sportból érkezik, hiszen olimpia van, és egy újságíró épp egy olyan „kövület” véleményére kíváncsi, mint én.

Az első kérdés: „Nézed a versenyeket?”

A válaszom: „Ha nem is éjjel-nappal, de követem az eseményeket.”

A második kérdés: „És szerinted, mit gondol most Cseh Laci?”

A válaszom: „Erről őt kellene megkérdezni.”

Nem adja fel: „Csak azért kérdem, mert te is úgy hagytad abba, hogy neked sem sikerült megnyerni az olimpiát, és biztosan ugyanazt gondolja, amit annak idején te.”

Belém bújik a kisördög. „Hát, azt biztosan nem. Mert én úgy hagytam abba, hogy örültem, hogy egy kisbaba van a hasamban.”

Erre jön az őszinte reakció: „Akkor én most erről mit írjak?”

A válaszom: „Talán azt, mit gondolsz, érzel Cseh Lacikáról, a pályafutásáról.”

Letesszük a telefont.

*

Gyerekkoromban a lakás zsúfolásig volt csetreszekkel, érmekkel, melyek oly természetesen tartoztak hozzánk, hogy nem értettem, másoknál miért nincs tele a vitrin relikviákkal.

Mindkét szülőm olimpiai bajnok volt, mire a világra jöttem, és később szereztem magam mellé férjnek még egy bajnokot, amitől én is egyre inkább bajnokká szerettem volna válni.

A margitszigeti uszoda előcsarnokában márványba vésve olvasható a magyar vizes olimpiai bajnokok neve, a győzelem éve és helyszíne. Épp csak megismerkedtem a betűkkel, amikor Sárosi Imre (aki a keresztapám volt és édesanyám edzője) körbemutogatta a falakat.

Apu épp edzést tartani érkezett, csatlakozott  hozzánk. Sosem állt távol tőle egy kis csavarintás a dolgokon.

Így szólt: „Nézd csak, kislányom, édesanyád és én ott vagyunk fent a falon. De itt lent is látni ám valamit.”

A padlólapon, pont a Helsinki tábla, vagyis a szüleim neve alatt azt láttam hatalmas betűkkel, hogy: ANDREA RT. (Mint utóbb rájöttem, ez a kivitelező neve.)

Eltátottam a számat.

„Ez azért van Andukám – szólt Apu, és Sárosi bólogatott hozzá –, mert innen lehet felkerülni a bajnokok közé.”

Hatéves voltam, és ettől a mondattól még biztosabb lettem abban, hogy az életem során minden sikerülni fog, amit szeretnék.

Évtizedekkel később, a Komjádi felújítása után valakinek eszébe jutott, hogy mindazon úszók és vízilabdázók nevét is őrizze márványtábla, akik olimpián, világbajnokságon vagy Európa-bajnokságon győztek, és már nincsenek velünk.

Apu és Anyu neve is itt a falon, és reggelente, amikor úszni megyek, megérintem őket, amolyan köszönésképpen.

*

Rendelésre jön egy ötéves fiú, öntudatos, komoly, jóban vagyunk.

Megosztja a panaszait, letudjuk a diagnózist, megbeszéljük a terápiát, aztán társalgunk.

Ő kezdi, s úgy forgatja a mondatokat, mintha újságíró lenne: „Hallom, elég jó úszó voltál, még olimpián is indultál. Mondd, doktor néni, milyen érzés?”

Gondolatban visszarepülök ötvenhárom évet az időben, ott vagyok a versenyeken, a magamén és mindazokén, akiket akkor láttam.

„Hatalmas érzés, csillagom, részt venni egy olimpián és képviselni Magyarországot.”

Látom rajta a vágyakozást.

Aztán nyomban szent ígéretet tesz: „Én is olimpikon leszek!”

Csodás, hogy egy-egy világraszóló eredmény hatására hányan mozdulnak valamely sportág felé. A döntő többségükből persze sose lesz olimpikon, de ha megkapják a sport nevű gyógyíthatatlan fertőzést (amit persze tilos gyógyítani), az hatalmas nyereség.