„Buda városa 1784-ben lovasszobrot akart állítani II. József császár tiszteletére. A tervek elkészültek, de a császár – túlzásnak tartva – leállíttatta a dolgot. A pénzt már előteremtették, valami azért legyen, gondolták a jó budai polgárok, és terveztettek egy díszkutat. Ez – az olasz Carlo Adami tervei alapján – elkészült, és száz évig díszítette a Várat. Aztán kitették a szűrét, és a szabadság-hegyi Diana utca környékén találta meg a kallódó szobrot Schön Arnold művészettörténész 1918-ban. A hajdani kútszobor, Városvédő Pallasz Athéné szobra, ma megbecsült helyén áll, a volt budai városháza sarkán a Szentháromság téren. A görög istennő városvédő jelkép. Legyen tehát műsorunk jelképe is.” Ezekkel a szavakkal mutatta be Ráday Mihály 1981. november 13-án az Unokáink sem fogják látni című tévéműsor új díszletét. A háttérben megjelenő szobor hamarosan nem csak a műsor, de a műemlékvédelem és Ráday munkásságának szimbólumává is vált.
A görög istennő azóta is ott ül az időközben szépen helyreállított régi budai városháza sarkán, de vannak dolgok, amik rengeteget változtak azóta, hogy a Terefere című tévéműsor városvédő rovata önállósodott. Adásonként ugyanis legalább egy tucat különböző helyszínt és problémát, időnként jól sikerült helyreállítást mutatott be, s emellett más műsorokban is rendszeresen hívta fel örökségvédelmi ügyekre a figyelmet.
Olyan problémákról volt szó, amiket annak idején a többség nem is érzett annak. A hetvenes-nyolcvanas években a háború előtti építészet és iparművészet nem jelentett komoly értéket. Ebben persze vastagon benne volt a szocialista állam ideológiája is, de egyszerűen az is, hogy „túl közel volt” még ez a korszak. Harminc-negyvenéves tárgyakat, szüleink, nagyszüleink stílusát sokan nem érezzük már szépnek, csak egyszerűen elavultnak.
Ráday Mihály műsorai nem is csak a nagy ügyek miatt voltak fontosak, hanem azért is, mert rengeteg apró szépségre és csúnyaságra nyitották rá a nézők szemét. Nagyon sokan hirtelen azt érezhették, hogy nincsenek egyedül, azok a dolgok, amik nap mint nap bosszantották őket, végre fórumot kaphatnak.
Állandó visszatérő témája volt a közvilágítás, a szép régi lámpák eltűnése és lecserélése jellegtelen újakra. Ehhez hasonló apró részletek voltak a kapuk, a portálok, a liftek elszürkülése. Hogy a régi padokat, szemeteseket, telefonfülkéket, kilincseket, utcatáblákat vagy épp házszámokat indokolatlanul cserélik újakra. Olyanokra, amelyek nemcsak rondábbak a korábbiaknál, de gyakran rosszabb minőségűek is.
Nem egyszer bebizonyította, hogy ezek a cserék teljesen feleslegesek. Ennek leglátványosabb példája az volt, mikor a háború előtt óta használt buszmegállótáblákat váltották fel a szabványos KRESZ-táblák. Az intézkedést azzal indokolták, hogy ez a nemzetközi szabvány. Ráday több tucat ország példájával igazolta, hogy ahány ország, annyiféle tábla, szó sincs tehát nemzetközi szabványról. Hasonlóan küzdött a régi telefonfülkék megőrzéséért. Ma már – igaz csak mutatóba – egyet-egyet visszaállítottak ezekből Budapesten.
Kifogyhatatlan forrást jelentettek műsorainak a homlokzatcsupaszítások, -egyszerűsítések. Igaz, ezeket a házakat legalább helyreállították, de sokuknál csak a pusztulást tudta bemutatni. Több csokorra való szellőzőrácsot mutatott be, ahol a konvektor-kivezetésnél látványosan semmibe vették a stukkókat, a domborműveket – nem véletlenül került egy ilyen kép leghíresebb könyve, a Városvédőbeszédek borítójára is.
Voltak persze házak, amelyekért hiába harcolt. A pusztuló népligeti Nagyvendéglőt már a nyolcvanas években bemutatta, de évtizedeken át nem történt vele semmi: 2018-ban lebontották. Ugyanakkor számtalan olyan épületért is küzdött, amelynek megérhette az újjászületését. Ezek közül a legfontosabb az Ybl Miklós tervezte Várkert Bazár és a hozzá tartozó kioszk volt, melynek pusztulására számos alkalommal hívta fel a nagyközönség figyelmét. Majdnem negyven évet kellett várnia arra, hogy a zugligeti villamosvégállomás újra a régi fényében ragyoghasson. Ennek pusztulására ugyanis már a hetvenes évek végén figyelmeztetett.
A sort hosszan lehetne folytatni olyan házakkal, helyszínekkel, amelyeknek pusztulására vagy az eredetihez méltatlan átalakítására ő hívta fel először a figyelmet. Ilyen volt a keszthelyi fürdőház, a nagykörúti Royal szálló szecessziós fürdője, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga vagy épp az Andrássy út utcabútorai, kandeláberei. Ma ezek már mind a helyükön vannak.
Visszanyerte eredeti szépségét a Margit híd is, ami még akkor is nagy szó, ha folyton lerúgják a koronájáról a keresztet. És ha már a Szent Koronáról van szó, ne felejtsük el, hogy hány helyen küzdött azért, hogy visszaállítsák a háború előtti címerábrázolásokat. Ez utóbbiak közül a legismertebb a Clark Ádám téri mozaik, de ma már a Postatakarékpénztár épületén épp úgy újra látható az eredeti címer, mint a budai Postapalotán.
Sokat tett Róth Miksa örökségének ápolásáért, egykori házának emlékházzá alakításáért, de sikerrel küzdött például azért is, hogy ha már nem lehet egyetemi klub, legyen újra kávéház a Centrál.
Mai fejjel nehéz felfogni munkásságának jelentőségét. Egyrészt a nyolcvanas években egészen más volt a televízió hatása, mint manapság: még egy ilyen rétegműsor is százezreket, milliókat érhetett el. Másrészt Ráday nem egyszerűen tudósító volt, aki feldolgozott egy témát és ment a következőre. Évtizedek alatt személyes ügye lett a városvédelem, nem egyszer keresett fel tanácsi (később önkormányzati) vagy épp minisztériumi döntéshozókat, cégvezetőket. Lobbizott, szervezett, „kijárt”. Könyveiben nem csak elrettentő és követendő példákat mutatott be, de olyan mestereket is, akiket érdemes felkeresni, ha valaki a saját házát szeretné műemléki szempontok szerint helyreállítani. Vannak házak Budapesten – például az újpesti lóvasút-végállomás – amelyek csak a személyes közbenjárása nyomán menekülhettek meg.
A nyolcvanas évek óta nagyot változott a világ. Ma már – többek közt Ráday Mihály munkásságának köszönhetően – kifejezetten népszerű a háború előtti építészet. (Nem mintha ez visszatartana a bontástól számos ingatlanfejlesztőt.) Jelenleg a háború utáni modern az, amely védelemre szorul. Ráday látszólag nem volt oda ezért a stílusért, de korabeli írásai alapján őt legtöbbször nem az zavarta, ha valami kortárs, sokkal inkább az, ha arra cserélik le a még jó vagy megmenthető régit. Na meg mindenekelőtt az uniformizáltság, az igénytelenség. A sok egyforma, unalmas lámpa a régi mívesek helyén, vagy épp a műanyag szemetestartók, amelyek nem csak csúnyák, rikítóak, de ráadásul rendszeresen megolvadnak a beledobott cigarettáktól.
Érdekes módon előfordult, hogy a modern mellett is kiállt. Így például felhívta a figyelmet arra, hogy az 1964-ben átadott Erzsébet híd egyedi tervezésű lámpáit teljesen érthetetlen módon néhány évtizeddel később ugyanarra a szabványra cserélték, mint amik ellepték akkoriban a várost. Pedig ezek helyreállítása épp olyan logikus lenne, mint a Lánchíd eredeti lámpáinak megőrzése.
Meglepően aktuális az a felvetése is, amellyel a Városvédőbeszédek című könyve indul. Egy 1970-ben íródott olvasói levélét idézte itt vissza, amelyben azon értetlenkedett, hogy miért kell bővíteni a Déli pályaudvart. Mi szükség van egy olyan fejpályaudvar megőrzésére, amely nem műemlék, benn van a város szívében, és tökéletesen kiváltható lenne a Kelenföldi pályaudvar fejlesztésével. Ezzel felesleges forgalomtól, területhasználattól és új házak építésétől lehetne megkímélni Budapestet.
A Magyar Nemzetben megjelent írása nagy hullámokat vetett, számos cikk és rádióműsor foglalkozott az üggyel, de persze a végeredményt ismerjük. A vágányok számát és a felvételi épületet bővítették, majd új irodaházak épültek a zöldfelületek rovására. Fél évszaddal később kiderült, hogy neki volt igaza: a Kelenföldi pályaudvar fejlesztésével a Déli nagy része feleslegessé vált, s lassan azon törhetik a fejüket az illetékesek, hogy mit is kezdjenek az időközben műemléki védelemre érett pályaudvar-épülettel.
Ráday Mihály hatása messze túlmutat tehát egy televíziós szerkesztőén. Talán nem túlzunk, ha 19. század végi városépítők jelentőségéhez hasonlítjuk az övét. Hiszen az épített örökséget nem csak létrehozni volt nehéz, de megőrizni is. Búcsúzóul álljanak itt a szavai az egyik műsorából a nyolcvanas évek elejéről, melyeket alighanem a magáénak érezhet minden Fortepan-felhasználó:
Még valamit. Szeretném, ha együtt fényképeznénk a várost. Hiszen meg kell örökíteni minden részletét ahhoz, hogy tudjuk, milyen volt, ha egyszer lesz pénzünk helyreállítani.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/raday-mihaly
