Leteszi a vedret (nem vödröt, vidéken vagyunk, az isten szerelmére), kinyitja a létrát, két kezével hátulról megtámasztja derekát, úgy néz fel az előtte álló feladatra, ama magasságos, meszelésre váró falfelületre. Mint Sziszüphosz, aki tudja, hogy amit felgörget a hegyre, úgyis visszahull, tudja hősünk, Oszi is, hogy pont háromszor annyi idő alatt fog elkészülni a festés, mint ígéri, de hát nem mindegy a néninek, nyugdíjas, ráér, neki meg, ugye, időről időre meg kell állnia meginni a célzóvizet. Nem lehet elhebehurgyáskodni ezt a szobafestés dolgot, ez hivatás, kérem. Közben kis cigiszünet, lecsusszan pár söröcske, a sztorik meg csak dőlnek megállíthatatlanul.
A mesélő Oszi, Oszkár, vele színes a világ, fűz egyből szlogent is a nevéhez, amikor, mint fogalmaz „showmanre itta magát”. Bödőcs Tibor bemutatkozó regénye, a Meg se kínáltak hőse ő, ismerik sokan, óriásit ment a regény, és ez csak félig szólt Bödőcs nevének – a kötetet irodalmi produktumként, nemcsak a híres komikus szárnypróbálgatásaként is elismerte a piac. Most pedig elkészült a színpadi változat, mely a 6szín Teátrum színpadán mutatkozik be, az összetétel pedig annyira hibátlan, hogy aggodalomra nem volt semmi okunk. A három fő komponens ugyanis így néz ki: Bödőcs Tibor és az a szövegfergeteg, amiben Oszi végigdumálja magát az életén szalmabála-gyújtogatástól a megnyílt egekig, Thuróczy Szabolcs, aki Oszit megformálja, és Keresztes Tamás, aki, letéve színészkalapját, most rendezőként tartja össze a produkciót.
Az a fizikai komédia, amiben Keresztes olyan erős – aki nem hiszi, nézze meg, mondjuk, a Katona Tartuffe-jében –, visszaköszön itt is. Thuróczy Szabolcs Oszijának minden mozdulata vicces, de a legjobb mégis a sör-cigi kombó elfogyasztására alkalmazott vissza-visszatérő koreográfiája, ami kis szerencsével a színházi gesztusok szállóigéjévé válhat, az összecsuklást, amivel a dobozos sör elfogyasztását jelzi, és a szinte hónalj alól előhúzott, ívben landoló cigit hangeffektestül-mindenestül mi speciel már beépítettük a családi ökörséggyűjteménybe. Alkoholbalett, nikotintánc. A színlap tanúsága szerint Bödőcs Thuróczy Szabolcs hangján hallja szólni Oszkárt a fejében, ez a szoros kapcsolat karakter és színésze között pedig érezhető is. Thuróczy játszik, nem is csak mint színész, hanem mint a gyerek, aki bohóckodik a család előtt. Showmanship, mondja az angol, ez van Thuróczynak, és a belőle áradó földközeliség is használ a szerepnek: eljátszik ő bármit, tudjuk, persze, mégis azt érezzük, Osziért talán eleve nem kell akkorát ugrania, mert benne is van ebből az emberi, egyszerű, életbe szerelmes, élet által meggyűrt szobafestőből valami.
Keresztes nagy nyugalommal helyezheti a darab súlyát Thuróczy vállaira, elfér az még ott a létra mellett – ami időnként buszablakká avanzsál. A színpad csaknem üres, csak a talponálló pultja áll szélen – mely mögött némi nem is olyan rejtett szimbolikával azért világok húzódnak meg: a díszlet minden extrém színházi varázslat nélkül tud hirtelen átváltozni Oszi minimalistának nem éppen nevezhető otthonává. Viaszosvászon, besüt a hold, a nap, de nincs ott senki, csak a kint csiripelő madárral lehet a reggel kómájában veszekedni. A tér és az idő különböző síkjai épp olyan szabadon elférnek a díszletben, ahogy Oszi meséiben is.
Persze mindezt Bödőcs fergetegesen gazdag, szaftos, színes-szagos, élő, ember- és tájismeretről tanúskodó szövege tölti meg tartalommal: a regény kritikusai biztosan leírták már sokan, mennyire kvintesszenciálisan magyar ez a szöveg, mennyire a mienk – még talán pár szomszédos országban értenék, keleti irányban, de máshol senki sem. A teli szájjal mindenen, mindenkin, saját magán is röhögő, de közben valójában afféle hétköznapi, kelet-európai sorstragédiát élő Oszi a mi kutyánk kölyke, nevetünk vele is, rajta is, de azért része ennek a nevetésnek az elviselhetetlen fájdalmaknak az az elfojtása is, amiben olyan professzionálisak vagyunk mi, magyarok, hogy évtizedek óta élen szerepelünk az alkoholizmus-statisztikákban. Bödőcs sem nyúl máshova, mint ahová a magyar humoristák olyan nagyon szeretnek, ő is az alkoholizmusról beszél, annak kétségtelenül létező komikumáról, arról, hogy a jó sztorikban nagy eséllyel elhangzik az „amikor egyszer iszonyúan benyomtunk” fordulat valamilyen formája, arról, ahogy az öreg piások a társadalom kásás hangú krónikás dalnokai – de közben Bödőcs azért finoman érzékelteti azt is, hogy talán van itt a háttérben valami kevésbé nevetnivaló is.
A szöveg tehát finom aggodalommal és mélységes szeretettel teli, és persze, nyilván, őrült vicces, szerencsére időnként messze-messze túlmutat azon az olcsó kocsmahumoron, amelyen kívül, sajnos, a magyar humor kilencvenöt százaléka ritkán kalandozik. Van abból is itt is – hát eleve, egy alkoholista szobafestő mint főhős, az maga a kocsmahumor –, de az is sűrített és nagyon alapos megfigyelésekre épít, és nemcsak az van, hanem mellette van költészet, romantika, és az intellektus sziporkázása is kapott helyet: az a tízmondatos parasztpolitológiai összefoglaló a magyar politikai szcéna alakulásáról az elmúlt harminc-negyven évben, benne az Orbán-éra mindennapjainak vázlatos ismertetésével, ami itt elhangzik, például olyan tűpontos, hogy celeb-politológusainknak is becsületére válna, már ha ők mernének ilyen szabadszájúan fogalmazni. Bödőcs mert, és ez már a regénnyel is remekül működött, Thuróczy Szabolcs és Keresztes Tamás viszont ezzel a színpadi változattal igazi drazségyógyszerré formálta az alapanyagot: a borítás kellemesen édes ízű, de belül ott van az a keserű is, ami gyógyít.
…
A Meg se kínáltak a 6szín Teátrumban debütált július 6-án, azóta azonban el is indult vidéki turnéjára.
Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak – Kocsmaária
Előadja: Thuróczy Szabolcs
Színpadra alkalmazta: Enyedi Éva
Asszisztens: Vincze Petra
Díszlet: Keresztes Tamás
Rendező: Keresztes Tamás