A társadalmi traumatizáltság abban különbözik az egyéb traumáktól, hogy mindennél hatékonyabb rombolást végez, továbbá, hogy ez nemcsak az érintett egyénben hoz létre tudattalanul is fájdalmas sérülést, hanem képes hatni a második, sőt a harmadik generációra is – mondja ki a KÚT szellemi alapvetésként. Mi a társadalmi és az egyéni traumatizáltság közti különbség?
Kicsit távolról kell kezdenem, hogy a válaszhoz eljussunk. Édesanyám, Virág Teréz gyermekpszichológus, pszichoanalitikus – a KÚT alapítója – általában a megfigyelései alapján fogalmazott meg elméleti összefüggéseket. Bár nincs két egyforma eset, a nyolcvanas évek elején kezdte megfigyelni, hogy a gyerekek neurotikus tüneteinek a hátterében a nagyszüleik által közvetített, elszenvedett múlt lehet. Ezek alapján állt össze benne a felismerés: pszichésen sérülhet a holokauszt utáni második, sőt, harmadik generáció is. Egyik esete volt Emese, a hatéves, cigány származású kislány, aki rosszat álmodott. Álmában édesanyjával együtt lágerbe vitték, ahol Hitler azt parancsolta a katonáknak, hogy dobják őket a tűzbe. Arra a kérdésre, hogy a kislány mit tud Hitlerről, azt válaszolta, hogy
a lágerbe Hitler vitte el a zsidókat.
Édesanyám tapasztalata szerint a gyerekpáciensei szüleire eltúlzott reakciók – túlgondozás, túlóvás, túlféltés – voltak a jellemzők, például, hogy a gyerek a gáztól megfulladhat vagy az áram megrázhatja. Persze minden szülőben van aggodalom, de ezeknél az anyáknál túlzott, nagyon heves reakciókat figyelt meg. Amikor ilyenkor rákérdezett a családok múltjára, kiderült, hogy van valamilyen holokauszt-érintettség, ami – akár beszéltek erről, akár nem – tovább adódik a következő generációnak. Az egyik anya például a gyerekéről azt mondta:
annyira lefogyott, mintha Auschwitzból jött volna vissza.
Nagyon sok családban eltitkolták a holokauszt borzalmát, de tudattalan szálon – akár ezeken a túlzott reakciókon keresztül – átragadt a másod-, harmadgenerációra. Édesanyám először beszélgető csoportot hirdetett meg, ahova nagyszülőktől unokákig várta a résztvevőket. Itt nagyon sok szülő és unoka először hallott arról, hogy mi történt a családdal a háború alatt. Ebből a csoportból nőtt ki aztán a KÚT Alapítvány, melyet férjével, Kardos Péterrel hoztak létre, majd a KÚT rendelő, ahol én is elkezdtem dolgozni. Ide nemcsak a holokauszttúlélők és a leszármazottaik, hanem mindenfajta társadalmi traumatizáció – kitelepítés, a cigánysággal járó vagy más társadalmi traumák– elszenvedői is jöhettek. Édesanyám arra is nyitott lett volna, ha a panaszával egy volt nyilas vagy egy leszármazottja keresi fel, de erre nem volt precedens.
Kívülről nézve úgy tűnik, nehezen szétszálazható, kinek is a problémájáról van szó ezekben az esetekben: a rendelőbe érkező pácienséről, esetleg annak szüleiéről vagy nagyszüleiéről. Hogyan fejthető fel ez?
Eleinte nehézséget okozott nekem is, hogyan derül az ki, hogy valaki holokauszttraumát hordoz vagy sem, de a válasz egyszerű: rá kell kérdezni, hogyan élték túl a háborút a nagyszülők.
Mi van, ha az illetőnek semmilyen tudása nincs ezekről, mert a szülők, nagyszülők teljesen elhallgatták a múltbeli eseményeket?
Attól, hogy a családokban nem beszélnek róla, annyit azért feltehetőleg lehetett tudni, hogy a háború alatt a nagyszülő, dédszülő gettóban vagy koncentrációs táborban volt-e. Az anyai nagymamám is koncentrációs táborból tért vissza, míg az akkor 13 éves anyám és 11 éves húga gettóban voltak. A nagyanyám szeretett volna beszélni a szenvedéseiről, de az anyám azt mondta „elmúlt, örüljünk, hogy együtt vagyunk”. Csak nagyanyám halála után figyelt fel arra, hogyan őrződik meg a múlt, a vészkorszak szörnyűsége még a harmadik generációban is. Lelki érzéstelenítésnek nevezte azt a negyven évet, ameddig nem tudott ezekre a családi veszteségeire gondolni, és csak később tudta mások szenvedéseit meghallgatni.
Az elmúlt években egyre többet hallani a transzgenerációs traumaátörökítésről, akár úgy is, hogy a különböző nemzedékek tagjai nem is beszéltek róluk egymás között, mégis átörökíthetők bizonyos traumák. Mi ennek a magyarázata?
A szorongás ragadós. Volt egy páciensem, 10–11 éves fiú, aki szintén Hitlerről álmodott. Ott a család tudott a nagymama holokauszt-érintettségéről, ahogy a zsidóságuk is nyilvánvaló volt. Az édesanya azzal a problémával keresett fel, hogy a gyereknek koncentrációs problémái vannak. Az anamnézis során sok mindent elmondott, majd az ülés legvégén, már távozáskor, mellékesen megjegyezte, hogy a fia nagyon rosszakat szokott álmodni, ami után mindig rosszkedvűen ébred. Amikor a fiú először eljött hozzám, rákérdeztem, mesélne-e a rossz álmairól, mire azt felelte, azok olyan rosszak, hogy el sem tudja mondani.
Ilyenkor a rajzolást szoktuk felajánlani, mert a trauma belülről kikerül, és ezután könnyebben lehet róla beszélni is.
A fiú rajzán tömegével feküdtek a halottak, gyerekek, felnőttek, köztük pedig – kezében a pisztollyal – Hitler állt.
Megkérdeztem, emlékszik-e, mikor álmodott először ilyen rosszat, mire azt mondta, hogy egy madártáborban, de ennek ehhez semmi köze nincsen. Arra a kérdésemre, tudja-e, hogy mindez hol történt, azt felelte, hogy tudja, de a szó nem jut eszébe. Vagyis a koncentrációs problémával küzdő gyereknek nem jutott eszébe a koncentrációs tábor kifejezés. A koncentrációs tábor és a madártábor a tudattalanban egymáshoz közel voltak, és valószínűleg, amikor kimondta a gyerek, hogy a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz, akkor tudatszinten a két fogalom külön vált egymástól. Hetekkel később, amikor újra eljött hozzám, kiderült, hogy a beszélgetésünk óta nem álmodott rosszat.
Vannak tipikusnak mondható problémák, szorongások, melyek egy zsidó család tagjára jellemzők?
Természetesen nem minden szorongás, félelem vagy pánik mögött áll holokauszttrauma, de utóbbi mindenféle neurotikus tünetet tud okozni. Itt is visszafele kell elindulni. Most jelent meg a több szakember által írt Transzgenerációs történetek – Örökül kapott traumák és feldolgozásuk című könyv, melyben egy olyan páciensem esetéről írok, akinek terápia során derült ki, hogy a pániktünetei hátterében a nagymama holokauszt-érintettsége áll. Azt gondolom, hogy ebben a kérdésben különbséget kell tennünk a nyolcvanas-kilencvenes évek és napjaink között. Ma már nagyon sokan keresnek meg konkrétan azzal, hogy tudják, hogy valami „holokauszt-bajuk” van. Ez régen nem így volt, nem ismerték az összefüggést. A holokauszttal kapcsolatban azóta a világ sokkal nyitottabb lett.
Van látható különbség a három generáció traumafelfogásában és -feldolgozásában, illetve a zsidó identitáskérdésben?
A mi generációnkból sokan csak nagyobb gyerekként tudtuk meg, hogy zsidók vagyunk, a gyerekeink és unokáink pedig már belenőttek a zsidóságukba, fel tudják vállalni azt, mert nem a szorongást és a félelmet adtuk nekik tovább. Ma már nyíltabban fel lehet vállalni a zsidóságot, lehet beszélni róla, így a zsidó léthez már nem a szégyen és a szorongás tapad.
Másfajta, speciális terápiára van-e szükség a traumafeloldásnál a holokauszttúlélők és utódaik esetében?
Szerintem nincs különbség. Ugyanúgy el kell jutnunk ahhoz a ponthoz, ami a tünetet okozza. Addig nem szűnik meg a tünet – akár a pánik, a szorongás vagy a rossz álom – amíg nem jutunk el addig a pontig, ami a tünetet okozza. Vannak az úgynevezett oki terápiák, amikor például a lázat csillapítjuk. A láz elmúlik, de ameddig a lázat okozó betegség nem derül ki, a láz visszatér. A terápia során el kell jutnunk a tünet okozójáig. Az értelmezés, a szabad asszociáció vagy az összefüggések megvilágítása segítségével tudunk egyre mélyebbre jutni. Technikai különbség persze lehet: más egy pszichodráma csoport, a családállítás vagy a hipnózis, de mindig fontos a tünet okának a keresése.
Hogyan hatott a pandémia miatti bezártság a túlélőkre? Könnyebben előhívhat belőlük rossz emlékeket a mostani helyzet?
Nagyon érdekes a tapasztalatom e téren. A klienseim között sok, már ágyban fekvő, nagyon idős, elsőgenerációs holokauszttúlélő is van. Öt-hatukhoz kijárok. Sokan közülük már a járvány előtt se nagyon mentek ki a lakásból, vagy azért, mert fizikailag nem tudtak, vagy ha ki is jártak, csak ritkán.
Mégis, attól, hogy a pandémia alatt nem saját elhatározásból, hanem külső szabályozás miatt nem vagy csak korlátozottan mehetnek ki az utcára, a bezártságot máshogy élik meg. Ez az időszak jobban előhívja belőlük a holokauszt-tapasztalatokat, a háborús emlékeket.
Többen is beszámoltak arról, hogy szörnyű álmaik vannak, amiktől izzadtan ébrednek fel az éjszaka közepén, különböző emlékek és traumák jönnek elő. Nagyon sokat árt a pandémia mindenkinek, elég csak az egzisztenciák elvesztésére, a családon belüli erőszak növekedésére vagy a szociális érintkezések korlátozására gondolni, ami rájuk olykor talán még nyomasztóbban hat.
