Azt már a nagy James Brown is megénekelte, hogy ez a világ, bizony, a férfiaké – még ha nem is működne nők nélkül. De azt, hogy nőnek lenni – még a fejlett országokban is, a fejlődőkben meg pláne – mennyire nehéz, sőt, veszélyes, nehéz vitatni: hátrányból indulnak a munkaerőpiacon, ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt kapnak, az utcai, munkahelyi zaklatásnak kitettségről és családon belüli erőszakról nem is beszélve, de már gyerekként is tilalomfák szegélyezik útjukat. Mi van akkor, ha mindez olyan erősen átitatja a mindennapokat, hogy azt öntudatlanul a kisgyerekek is megérzik? Mi van, ha kislányok azért akarnak inkább fiúsan öltözni és viselkedni, mi van, ha azért terjed a gender-fluiditás, ha azért azonosítja magát sok tini és prepubertás kislány inkább fiúként, mert nőnek lenni elviselhetetlen rémálom? Ebből az alapgondolatból indul ki Vaishnavi Sundar indiai filmrendező dokumentumsorozata, a Diszfória, mely annak ellenére maradt a radar alatt, hogy néhány hónapja már elérhető a YouTube-on, pár hete pedig hazai nőjogi aktivisták magyar felirattal is ellátták a filmet.
A rendező érdeklődése a téma iránt nem marad rejtély: saját gyerekkori tapasztalatai ihlették, a családjában, hazájában, a világban tapasztalt elnyomás, szexuális kizsákmányolás, és amiatt, hogy sehogy sem fért bele az ajánlatos nőképbe, jó ideig gyanakodott, hogy ő valójában női testbe született férfi lehet. Azóta ez elmúlt, de a gyanú, amint azt láthatjuk, megmaradt benne. A Diszfória mind a két és fél óráját annak szentelte ugyanis, hogy az úgynevezett transz-trend veszélyeiről, torzulásairól beszéltesse megszólalóit kétségkívül sok irányból, alaposan – de egyoldalúan.
Na de mi is az a diszfória, amiről a cím beszél? A szó így, önmagában, csak egy általános kényelmetlen, elégedetlen állapotot jelent, az eurófia ellentéte. A film kontextusában azonban inkább a testi diszfóriáról, azaz a testtel kapcsolatos diszkomfortérzetről, a „rossz testbe” kényszerültségről van szó, de még inkább a pszichiátria által is leírt nemi diszfóriáról, azaz a „rossz nembe” születettségről, arról, amikor egy ember kényelmetlenül érzi magát abban a nemben, amibe született. Ez a transzlét alapélménye: férfi testem van, pedig nő vagyok, női testem van, pedig férfi vagyok – a film pedig ezt a fogalmat gondolná tovább, vagy inkább definiálná újra.
Darázsfészekbe nyúl, aki ma transztémában megnyilvánul – de így van ez minden érzékeny kisebbség témájában most, a cancel culture tombolásának csúcsán: az ember nem lehet sem elég támogató, sem elég óvatos, és a láthatóság, a sokszínűség ünneplése, a progresszió követelése helyett céltalan szózsonglőrködéssé silányultak a közbeszéd e témákat érintő terei. Ebbe a térbe a Diszfória (Dysphoric) című dokusorozat úgy érkezett meg, mint elefánt a porcelánboltba: fontos és valóban kibeszéletlen – éles nyelvű kommentelők szerint pont tizenöt embert érdeklő, de valójában abszolút a korszellemet meghatározó – témáról beszél, de mind az érzékenység, mind a formanyelv terén akadnak olyan hiányosságai, amelyek ugyanúgy a párbeszédet lehetetlenítik el, mint a cancel culture. Erről a témáról ugyanis, jelesül, hogy hol húzódik a transz emberi jogok és az úgynevezett transzlobbi (már ha elfogadjuk, hogy van ilyen) határa, nem lehet forró fejjel érdemben beszélni – a Diszfória meg éppenséggel minden, csak nem hidegfejű. Dokumentarizmus vagy az aktivizmus, gyakori kérdés ez a zsánerben, és hogy itt merre billen a mérleg, az egyértelmű.
A Diszfóriában ugyanis rengetegen – pszichológusok, aktivisták, egészségügyi dolgozók, detranzícionált, azaz születési neméhez visszatért nők és férfiak – világítanak rá a közbeszédben valóban felerősödött transz-téma különféle aspektusaira, melyek között rengeteg olyan van, amivel kapcsolatban igazságot tenni nem biztos, hogy lehet, együtt gondolkodni azonban muszáj lenne. Ez tehát remek – de a hangsúlyok a dokumentarizmus helyett az aktivizmus, mi több, néhol a határmezsgyés propaganda, a megszólalók, a vélemények, a tálalás pedig nem ritkán az egyértelmű, olcsó hatásvadászat felé viszik el a filmet nagyjából olyan formán, mint a napokban sokat emlegetett abortuszellenes propagandafilmek. Ami ott „az abortusz kegyetlen gyilkosság” gondolat, az itt leginkább úgy fogalmazható meg: gyermekeinkre veszélyes transzpropaganda leselkedik. Miközben a helyzet mindkét esetben ezerszer sokrétűbb, s mint ilyen, sokkal érzékenyebb, árnyaltabb ábrázolást kívánt volna – egyrészt azért, mert a hatásvadászat, például ami a horrorfilmes, fenyegető filmzenében tetten érhető, szakmailag is árt a filmnek, és ellehetetleníti a józan párbeszédet, hiszen olyan összemosások jelennek meg, amelyeket könnyen támadásként érzékelhet a transz közösség, támadott helyzetben pedig legfeljebb védekezni lehet, beszélgetni nem.
Pedig – még ha, főleg nálunk mindez, úgymint radikális feminizmus, TERF, radikális liberalizmus, kétségkívül rétegtéma is – bizonyos kérdésekről valóban hasznos lenne elindítani egy párbeszédet akár az LMBTQ közösségben, akár a nőjogi szervezetekben, akár e két csoport között. Transznak lenni valóban biztonságosabb, elfogadottabb, okébb, mint meleg férfinak, leszbikus nőnek? Vagy épp ellenkezőleg, a transzság máig stigma, amit józan belátású ember nem vesz magára, ha nem muszáj? A serdülőkorban oly gyakori testi diszkomfort és önutálat mivel van kapcsolatban, a pubertás hormonális, testi és pszichés változásaival, vagy a nemi identitással? Meddig terjedhet ki a kortárs-nyomás – vagy éppenséggel kortárs támogatásról beszélünk? Bátor felszabadulásról és progresszióról vagy csoportkényszerről? Ha a nemi identitás elismerése emberi jog, az jelenti-e azt is, hogy nem köthető életkorhoz, mondjuk, egy mell-eltávolítás, vagy nemi megerősítő műtét? Mi a helyzet az úgynevezett pubertásgátló gyógyszerekkel? Ha egy leszbikus nő nem akar pénisszel rendelkező transznővel behatolásos szexet folytatni, akkor ő transzfób-e? Vannak „valódi”, pszichológiai vizsgálatokon átesett, és főleg felnőtt transz emberek, akiket támogatni kell, és csak a gyerekeket kell védeni az úgynevezett transzpropagandától, az azt kiszolgáló pszichológusoktól, az internetes ragadozóktól, vagy a transzság egyáltalán nem is létezik? Csupa olyan kérdés, ami felmerül a filmben vagy annak kapcsán, amelyekről lehetne valóban érveket, tényeket, véleményeket ütköztetni – ám amíg az egyik oldal csípőből transzfóbiát kiált, a másik pedig ugyancsak csípőből transzpropagandát, ezt követően pedig a legtöbb esetben egyik vagy másik oldal a saját indoklása mentén felháborodottan kilép a párbeszédből, addig csak a zavarodottság és a feszültség nő.
A Diszfória négy részben a YouTube-on nézhető meg, akár magyar felirattal is (nem a felirat gombbal, hanem a beállításoknál kell kiválasztani), összesen 152 percben.
