Közel fél év szünet után újraindult a Papifrankó a YouTube-on és az Instán. De miért tartott szilenciumot?
Addig tartott a szünet, amíg a körülmények nem tették lehetővé a csatorna szabad működését.
Ennyi? Ez így elég rejtélyes.
Vártuk azt a pillanatot, hogy teljesen szabadon gyárthassuk a saját tartalmakat.
Még mindig rejtélyes. Mi változott meg a féléves csönd alatt?
Nem véletlenül kerülgetem a kérdést: nem szeretnék erről beszélni.
Miért?
Erről sem.
Akkor ez a rejtély megmarad.
Ez egy olyan műfaj, amit kizárólag akkor érdemes művelni, ha senki nem szól bele. Kérem, fogadja el magyarázatként: most érkezett el a pillanat, hogy a társaimmal közösen saját felelősségünkre és szabadon állíthatjuk elő a tartalmakat.
Sokan találgatták, hogy a szilenciumnak köze lehetett ahhoz, hogy politikai témákban is megnyilvánult, például részt vett az Index melletti szimpátiatüntetésen.
Soha nem foglaltam állást politikai témákban, kizárólag közéleti ügyekben. Az más kérdés, hogy Magyarországon szinte az összes fontos társadalmi-politikai problémát politikai térben szokás értelmezni. Én viszont a politika szót az eredeti értelmében használom, vagyis számomra a közügyekkel való foglalkozást jelenti.
Akármi is a motivációja, egy-egy véleménye alapján azonnal hozzákötik valamelyik politikai oldalhoz.
Ráadásul hol ide, hol oda. Ugyanabban a médiumban egyszer dicsérő, máskor bíráló cikket írnak rólam. Egyáltalán nem bánom, megpróbálok normális lenni ebben a túlhiszterizált közegben. Igyekszem mindig konkrét ügyekben megszólalni, és igyekszem ezekben az evangéliumot képviselni. Egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy egy aktuális ügyben melyik politikai oldalhoz áll közel az álláspontom, és ezért melyik fakkba akarnak éppen beszuszakolni, mert szerintem nem vagyok bekategorizálható. Bizonyos kérdésekben konzervatív, más ügyekben liberális álláspontot képviselek. Így aztán mindig másokat sértek meg. Nem értem, hogy aki alapértéknek tartja a szólás- és véleményszabadságot, hogyan zárhatja be a másik embert egy-egy kategóriába. Egyik fontos küldetésemnek érzem, hogy segítsek felszámolni a szekértábor-logikát.
Csak akkor szólal meg, ha az adott témában van releváns katolikus álláspont?
Részben. Valójában minden olyan ügyben késztetést érzek a véleményem kifejtésére, amely az embereket érinti-érdekli. Pap vagyok, ez a feladatom. Mindennel foglalkoznom kell, ami a híveket Isten felé, az üdvösséghez vezetheti. Család, szivárványcsalád, örökbefogadás, szegények támogatása, melegek jogai, satöbbi. A család az család kampányhoz például kötelességem volt hozzászólni, hiszen nem csupán társadalmi-etikai probléma, hanem teológiai is. Erről a kérdésről az evangéliumoknak is van mondandója, én pedig arra esküdtem föl, hogy a Biblia és az egyház tanításait képviselem, terjesztem.
Mondana példát arra, milyen ügyben képvisel konzervatív, illetve liberális álláspontot?
Az egyház tanításait illetően ultrakonzervatív vagyok. Én vagyok az a csávó, aki még 2021-ben is elvárja a fiataloktól, hogy maradjanak szüzek a házasságkötésig. Mert ez az egyház tanítása, a Biblia tanítása, ráadásul így is gondolom helyesnek.
Mennyire lehet sikeres 2021-ben egy ilyen ultrakonzervatív állásponttal?
Visszakérdezek: biztosan a siker a cél? Értem, hogy egy olyan világban élünk, ahol a fő mozgató rugó a siker, de én Jézusra figyelek, őt viszont egyáltalán nem a siker motiválta. A szegények, a kitaszítottak, a bűnösök, társadalom perifériáján élők érdekeit képviselte, miközben folyamatosan konfliktusokat vállalt az elittel. Ha sikeres akart volna lenni, pont fordítva csinálja. Három év szolgálat után úgy honorálták a ténykedését, hogy keresztre feszítették.
Értem a példázatot, úgyhogy másképp kérdezem: nem okoz önnek fájdalmat, hogy a fiataloknak csak a töredéke fogadja el a tanítását, és jut el szűzen a házasságig?
Nyilván nem könnyű ezzel szembesülni, ugyanakkor nagyon büszke vagyok azokra – akármilyen kisebbségben is vannak –, akiket sikerül megnyernem az ügynek. Tisztában vagyok vele, hogy sokan a számok bűvöletében élnek, de én nem tartozom közéjük. Nem arra hajtok, hogy minél több lájkot gyűjtsek.
Dehogynem. Egy youtuber mi másra hajtana?
Természetesen örülök, ha egyre többen követnek, de azt nem hagyom, hogy számok paradigmája határozza meg az életemet. Sokkal fontosabb, hogy minden reggel bele tudjak nézni a tükörbe, és elmondhassam: azt képviselem, amit valóban gondolok. Akár népszerű, akár nem. Ez is egyfajta siker.
Az sem bántja, ha valaki nevetségesnek tartja az ultrakonzervatív álláspontját?
Nem számít. Csak az a fontos, hogy mi a belső meggyőződésed. Ha bizonytalan vagy abban, amit képviselsz, nyilván rosszul eshet, ha kinevetnek. De ha belül azt éled meg, hogy igazad van, nem fáj. Persze az jó lenne, ha megkapnád a lehetőséget azoktól, akik nevetnek rajtad, hogy kifejthesd számukra az érveidet.
Az sem jelent problémát, hogy a társadalom folyamatos változásával a fogalmaink is rendre átalakulnak? A családról, a szivárványcsaládról, a meleg párok örökbefogadási lehetőségeiről harminc-negyven évvel ezelőtt egészen másképp gondolkodtunk. Ki tudja, miként látjuk majd mindezt harminc-negyven év múlva? Nem probléma, hogy az egyház nem tart lépést a szemléletbeli változásokkal?
Ebben a kérdésben is ultrakonzervatív vagyok. Nem gondolom, hogy az egyháznak aktuálisan reagálnia kellene arra, ahogy a társadalmi problémáink felfogása, kezelése folyton változik. Nem sodródnia kell a társadalommal, hanem igyekeznie kell alakítani-formálni az adott kort.
Volt időszak, amikor ehhez minden ereje megvolt az egyháznak, manapság jóval szűkebb a hatóköre.
Akkor tegyük fel magunknak a kérdést, hova lett ez az egykori erő? Nyilván nagyon sok oka van, de bármi is a válaszunk erre, akkor sem tehetjük meg, hogy aktuálisan mindig a kor divatjához alakítsuk az álláspontunkat.
Soha nem inog meg, amikor egy aktuálisan nem népszerű álláspontot képvisel?
Dehogynem. Vannak olyan napjaim, amikor úgy kelek fel: van-e egyáltalán értelme annak a küzdelemnek, amit vívok. Ezért is tanultam meg főzni.
Főzni?
Előfordul, hogy esténként úgy érzem, sikertelen volt a napom. Találkoztam hat-nyolc emberrel, elmesélték, hogyan ment tönkre az életük, én meg legfeljebb azzal tudtam segíteni nekik, hogy meghallgattam, bátorítottam őket, imádkoztam értük. Ez is több a semminél, de azért nem nevezném látványos sikernek. Ilyenkor este nekilátok, és főzök egy jó csirkepörköltet. Ha finom lesz, akkor megvan a napi siker is.
Nem túlzott, valóban akár hat-nyolc ember is felkeresheti naponta valamilyen megrázó történettel?
Egyáltalán nem túloztam. Hát mikor megy el az ember a paphoz? Ha bajban van. Nagyon sok a nehéz sors, a kilátástalan élethelyzet. Azt gondolom, hogy egy pszichológusnak is van ennyi páciense naponta.
Ön viszont nem pszichológus. Kissé sarkítva: papként minden problémára ugyanazt a receptet tudja felírni.
Ennyire alulbecsül engem?
Szó sincs róla, de ugye nincs pszichológus diplomája?
Nincs, viszont képes vagyok figyelni arra, aki hozzám fordul, jelen vagyok a fájdalmában, tudok érte imádkozni, és azt is pontosan fel tudom mérni, hogy mikor van szüksége szakember segítségére. És ilyenkor adok neki egy telefonszámot egy pszichológushoz.
Előfordult már önnel, hogy valaki azért kérte a segítségét, mert egy egyházi személy szexuálisan zaklatta őt?
Nem is egyszer.
Ilyenkor képes higgadt maradni?
Nagyon nehezen, általában érzelmileg bevonódom a dologba, és erős haragot érzek az iránt, aki az abúzust elkövette. Az különösen megvisel, ha végül nem tudok érdemben segíteni. De szerencsére általában tudok.
Kialakult mára egy protokollja annak, hogyan kell kezelni az egyházon belüli szexuális visszaéléseket?
Azt nem tudom, hogy mindenhol működik-e, de a mi egyházmegyénkben igen. Úgy látom, hogy a szexuális visszaélések megfelelő kezelésének – nemcsak az egyházon belül, de az egész társadalomban – csupán négy-öt éve teremtődtek meg a feltételei. Ebben nagy szerepe volt a #metoo kampánynak, ami viszont 15–20 éve még nem lett volna működőképes. Nekünk is meg kellett tanulnunk, hogyan kezeljük ezeket az ügyeket. Azért azt hadd jegyezzem meg, hogy a formálisan általam kezdeményezett vizsgálatok többsége nem egyházi személyekhez kötődött, pusztán segíteni próbáltam papként. És azt is hadd tegyem hozzá, hogy ezekben az ügyekben nincsenek jó tapasztalataim sem a gyermekvédelmi szakszolgálattal, sem a rendőrséggel.
Azt állítom, hogy a mi egyházmegyénk humánusabban és szakszerűbb módon kezeli a zaklatásos ügyeket, mint az állami szervek.
Még nem említett példát olyan ügyre, amelyben kifejezetten liberális álláspontot képvisel.
Szélsőségesen liberális vagyok abban, hogy mindenkit megillet a gondolat, a vélemény és a szólás szabadsága. Megjegyzem, ez egyúttal keresztény érték is. Már az, hogy képesek vagyunk meghallgatni mások véleményét, nem esünk kétségbe, ha az eltér a sajátunktól, de attól sem, ha nem sikerül meggyőznünk a másikat a saját álláspontunkról.
Tényleg soha nem bosszantja fel, ha a vitapartnere nagyon másképp gondolkodik, mint ön?
Egyre kevésbé, főleg amióta pszichológushoz járok.
Nocsak, ezek szerint nem csak gyónáskor tárja fel a lelkét.
Nagyjából két éve járok rendszeresen terápiára. Ott értettem meg, hogy alapvetően önismereti kérdés, ha valakit felbosszant a másik véleménye. Miért zavar téged, ha a másik máshogy gondolkodik, mint te? De tényleg? Minél stabilabb az önértékelésed, minél biztosabb vagy magadban, annál nyugodtabb a belső világod. Fontos képesség, hogy megengedd a másiknak, hogy másképp lássa a világot, mint te.
Szóval korábban kiabálós vitázó volt?
Inkább azt mondanám, nagyon vehemens vitapartner voltam. Nem kiabáltam, de olykor felemeltem a hangom. Ma már nem.
A terápia miatt?
Úgy fogalmaznék: a terápia segített abban, hogy az elakadt személyiségfejlődésem tovább gördülhessem. Hogy érett, felnőtt személyiségként legyek képes megélni a konfliktusaimat.
Lehet, hogy ön lehiggadt, viszont nagyon fel tud bosszantani másokat. Hogy éli meg, hogy egészen szélsőséges reakciókat kap egy-egy megnyilvánulására?
Azt nem állítom, hogy fel akarok bosszantani másokat, de azt nem bánom, ha képes vagyok indulatokat kiváltani. Szeretem, ha rá tudom venni a másikat a gondolkodásra, az önálló véleményformálásra, ha szembesítem más nézőpontokkal. A videócsatornánkon kizárólag a trágár, indokolatlanul személyeskedő kommenteket töröljük, egyetlen hozzászólást sem moderálunk a miatt, mert valakinek gyökeresen eltér a véleménye a miénktől.
És mit tesz, ha bármelyik híve kifejezetten politikai kérdésekről akar önnel eszmét cserélni?
Meghallgatom. Nem vitatkozom a hívekkel pártpolitikáról, és a prédikációimban sem utalok rá. Aki kifejezetten ezt igényli, annak azt szoktam tanácsolni, hogy imádkozzon a kedvenc politikusáért. Én is ezt teszem. És az mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki politikusról van szó, mindkét oldalnak szüksége van az imádságra.
Jól értem, ön is imádkozik az adott politikusért?
Abszolút. A hívek imádságát kell az Isten elé vinnem. Előfordulhat, hogy egyik nap Orbánért, a másik nap Gyurcsányért imádkozom. Az sem szempont, hogy számomra melyik politikus szimpatikus, és melyik nem. Papként nem az a feladatom, hogy kizárólag azokért imádkozzak, akiket szeretek. Azokért is kell, akiket kevésbé kedvelek. Elismerem, az elején nem volt könnyű, de bele lehet jönni.
Végignézve a megújult Papifrankó videóit az látszik, hogy önnek már nagyon hiányzott a digitális nyomulás.
Ennyire érezhető? Igen, borzasztóan hiányzott.
Legyünk őszinték: ez a műfaj azoknak való, akik kellően exhibicionisták, feltűnési viszketegségben szenvednek.
Talán a nárcisztikus személyiségzavar szintjét nem éri el, de kétségtelenül van bennem egy olyan szereplési vágy, amelynek a videós-képes tartalomgyártás egy adekvát megnyilvánulási formája.
Akkor a Papifrankó jóval több, mint pusztán evangelizáció?
Én legalábbis úgy érzem, hogy a szereplési vágyam szerencsésen találkozik azzal a motivációval, hogy közben evangelizációt végzek. Ha egy visszahúzódó, csendes személyiség lennék, eszembe sem jutna videócsatornát indítani.
Miként éli meg, hogy néhány év alatt bloggerből influenszer lett?
Van különbség a kettő között?
Viccel? Profi intró, unboxing videó, főzős klip, mémek…
Én élvezem.
A plüss Jézusról és a rózsaszínű keresztről szóló unboxing videóban azt ígérte, hogy elárverezik ezeket az extrém kegytárgyakat. Megtörtént?
Megtörtént. Negyvenezer forint folyt be ebből a Csak Egyet Szolgálathoz, ami nappali melegedőt működtet hajléktalan emberek számára. Úgyhogy lesznek még unboxing videók és árverések.
Jelenleg a Papifrankónak 20 ezer követője van a YouTube-on, 10 ezer az Instán. Mi a cél?
Ahogy mondtam, nem a számok bűvöletében élünk, egyelőre arra koncentrálunk, hogy minőségi tartalmakat állítsunk elő. Igyekszünk gyorsan reagálni a közvéleményt lázban tartó dolgokra. Van olyan videónk, ami egy hét alatt 70 ezres nézettséget produkált.
Jelentkeztek már együttműködő partnerek? Mármint szponzorok.
Még nem. De nem is nagyon érdekelnek, ez tényleg nem a pénzről szól. És azt sem hiszem, hogy ebben másvalaki üzletet látna. Nincs ötletem, hogy egy cég milyen céllal keresne meg minket.
Szóval nem cimborálna akár az ördöggel is?
Vele biztos nem, de ha jelentkezne egy támogató, hogy például szívesen adna a régi, leharcolt kameránk helyett egy újat, azért elgondolkodnánk az ajánlaton.
Ha már említette, hogy terápiára jár, érdekelne, hogy milyen gyakran jár gyónni.
Hetente.
Ilyen bűnös életet él?
Nem minősíteném a bűneimet, de nem azok száma vagy súlya miatt gyónok hetente. Egy gyónás öt-tíz perc. Szerintem nagyon fontos, hogy minél sűrűbben tartsunk önvizsgálatot: mit tettem jól vagy rosszul. Közelebb kerültem-e a céljaimhoz vagy eltávolodtam tőlük, sikeres döntéseket hoztam vagy hibáztam. A heti gyónásom alkalmat ad rá, hogy folyamatosan ellenőrizzem, jó irányba haladok-e.
Nemsokára 40 éves lesz…
Ezt muszáj volt előhozni?
Muszáj, mert arra lennék kíváncsi, hogy az Y generáció képviselőjeként meddig forgolódhat egy olyan műfajban, amelyet elsősorban a Z generáció használ anyanyelvi szinten?
Szóval, hogy mikor fogok kiöregedni ebből?
Rendben, fogalmazzunk ilyen brutálisan: mikor fog?
Nem tudom. Valószínűleg nincs messze, hogy leáldozzon az influenszer napom. Dolgozom azon, hogy az utánam jövő papgenerációban megtaláljam azokat, akikben hasonlóan erős a közlésvágy, és átvehetik tőlem a stafétabotot. Az biztos, hogy nem fogom örökké csinálni.
