Dávid hirtelen felült. Öklendezni kezdett, majd az ölébe hányt, ami a -35 fokos hidegben szinte azonnal ráfagyott a hálózsákjára. Ápolgattam, simogattam, próbáltam tenni valami hasznosat ebben a szerencsétlen helyzetben. Az éjszaka lényegében alvás nélkül, a társamat folyton itatva, a ruháját tisztogatva, a remény pislákoló lángját égve tartva telt el. Reggel dönteni kellett a hogyan továbbról.
7400 méteren, a K2 3-as táborában nincs helye a köntörfalazásnak. Itt nem létezik olyan, mint a filmekben. Nem kapod fel a sérült társad, és nem viszed le a hátadon a hegyről. De olyan sincs, hogy a hóna alá nyúlsz, és úgy támogatod tovább felfelé. Ebben a magasságban az ember örül, ha létezni tud. A társmentés a legtöbb esetben lehetetlen küldetés.
Nem bármi áron, bizonyos módon
A K2 az extrém magasság okozta terhelés, az objektív veszélyek – kőomlás, lavina – mellett szinte az alaptábortól veszélyes útvonalakon tör a csúcs felé. A „normál útnak” tekintett Abruzzi-gerinc is végig meredek és még 8200–8300 méter között is akad technikailag nehéz hegymászó feladat.
Gyakran kérdezik: miért? Holott a maratonfutótól sem azt firtatják, nem lett volna-e egyszerűbb, ha féltávnál bringára pattan. Bizonyára könnyebb lenne oxigénpalack használatával. De pont az a lényeg, hogy saját erőnkre, tudásunkra támaszkodva, mesterséges oxigénhasználat és magashegyi teherhordók alkalmazása nélkül jussunk fel ezekre a gyönyörű csúcsokra – és persze aztán le is.
2019-ben Klein Dáviddal vágtunk neki a nagyjából két hónaposra tervezett expedíciónak. Harmadszor próbálkoztam a K2-vel. Pakisztán fővárosából, Iszlámábádból két hét alatt jutottunk el a hegy lábáig. Az első hét az engedélyek beszerzésével, bevásárlással telt, majd a hivatalos ügyek elintézését követően repülővel érkeztünk Szkarduba, ahonnan a helyi ügynökség szervezésében terepjáróval indultunk tovább az utolsó faluig. Míg Nepálban komoly és jól szervezett cégek foglalkoznak a hegymászókkal, Pakisztánban általában „Alit és Ali kuzinját” fedi az ügynökség szó. Nekünk Manzoor és csapata segített eljutni az alaptáborig, illetve biztosította ott a szolgáltatást: a zuhany-, vécé-, étkező és konyhasátrat, valamint az utóbbihoz szakácsot és konyhasegédet.
Az utolsó, háromezer méteren található lakott településről, Aszkoléból a több száz kilogrammra rúgó felszereléssel Akbar és Ali – a kedves pakisztáni szakács, illetve konyhásfiú –, valamint a helyi falusiak segítségével egy hetet és száz kilométert gyalogoltunk felfelé a Baltoro gleccser – a világ legnagyobb szárazföldi gleccsere – mentén a hegy lábáig, az 5000 méteren található alaptáborig.
Egyre fogy az oxigén, átalakul a szervezet működése
Innen, Európából figyelve a híreket, bárkiben az a kép alakulhat ki, hogy a serpák úgy szaladgálnak a 7–8 ezres csúcsokon, mint a zergék. Erre az egyik leghíresebb hegymászójuk, Nirmal Purja csak ráerősített azzal, hogy 2019-ben egészen elképesztő rekordot felállítva hét hónap alatt oxigénpalack segítségével megmászta Földünk mind a tizennégy 8000-esét, majd idén januárban a világon először télen jutott fel oxigén nélkül a K2 csúcsára.
Gyorsan szögezzük le: nem létezik olyan ember, akire ne hatna a nagy magasság. A serpa népcsoport a Himalája északkeleti részén található völgyekben él. Mivel az emberiség 99 százalékánál jóval magasabban laknak, alapvetően jó adottságokkal rendelkeznek a magashegyi mászáshoz, de közöttük a jogászként, pékként, tanárként dolgozó többségnek eszébe sem jut megmászni egy 8000-est vagy bármilyen más hegyet. A serpákra épp úgy hat az extrém magasság, mint a tengerszint közeléből érkező mászókra. Komoly előnnyel indulnak, de számukra is elengedhetetlen a megfelelő akklimatizáció.
A magashegyi mászás jellemzője, hogy minél feljebb jutsz, annál durvábban jelentkeznek azok az élettani és biokémiai folyamatok, amelyek képesek testileg, lelkileg megtörni még a jól felkészült alpinistát is. Mindehhez nem szükséges ötezer méter fölé menned. Aki már síelt álló napon át 3000 méter felett, és nem ivott eleget közben, az délután már jó eséllyel megtapasztalta, milyen érzés a magaslati fejfájás. Még a Mont Blanc-on is előfordulhatnak olyan balesetek, amelyek az elkapkodott akklimatizáció miatt adódnak.
Ötezer méteren nagyjából feleannyi oxigén jut minden egyes lélegzetvétellel a szervezetedbe, mint tengerszinten. Nyolcezer méter fölött egyharmada. Nő a vörösvértestszámod, sűrűsödik a véred. A szívednek a beszűkült érhálózatodon kell a besűrűsödött véredet átpumpálnia. Ezért lesz a nyugalmi pulzusod is egyre magasabb. Hétezer méter feletti éjszakázások során 120-as nyugalmi pulzussal ébredsz: a sátorban ülve is úgy kalapál a szíved, mintha maratont futnál.
Ellensúlyozásként folyamatosan hígítani kell a véredet. Illene napi 6–7 liter vizet vagy egyéb nedűt magadba öntened. Eközben a folyadékbevitel is munkával jár, mert a vizet is hó- vagy jégolvasztásból nyered. Erre mászás közben nem nagyon adódik lehetőség, ezért indulás előtt feltöltöd magad, mint a teve, és termoszban vagy tömlőben is viszel magaddal akár két liter folyadékot, amit az egész napos mozgás közben elkortyolsz. Amikor felérsz a táborba, újra olvasztanod kell annak érdekében, hogy a vízhiányodat pótolni tudjad.
A tested lebontó folyamatai is hatványozódnak. Minél magasabban vagy, annál inkább elfogysz. Szó szerint. Az átlagember tengerszinten naponta két-háromezer kalóriát éget el. 8000 méter felett akár húszezret is elfogyaszt a szervezeted. Hiába táplálkozol tervezetten és folyékony zselékkel az emésztést könnyítendő, a szervezeted előbb-utóbb ahhoz a szénhidráthoz, zsírhoz, végül fehérjéhez nyúl, amit a felkészülés hónapjaiban a tested elraktározott.
A szakirodalom és a saját tapasztalataim szerint is, aki a halálzónában jár, majd onnan visszatér az alaptáborba, azon szemmel látható, hogy honnan jött. Beesett arc, üreges szem, levékonyodott csukló. Néhány nap alatt éveket öregedsz.
Az alaptáborból indul az ingázás
2019 nyarán az egyik első expedícióként értünk fel az alaptáborba. Miután lecuccoltunk a gleccser központi morénáján, ahol a legkevesebb erőkifejtéssel jár a sátrak felállítása, majd elbúcsúztunk a hordároktól, a következő napokban a tábor felállításával, berendezésével bíbelődtünk.
Amikor már nem lüktetett a fejünk, nekiveselkedtünk az „ingázásnak”. Elkezdtük hozzászoktatni a szervezetünket az egyre ritkább levegőhöz. A negyedik nap reggelén Dáviddal elindultunk 6000 méterre, az 1-es táborba. Életünk egyik legcsodálatosabb mászását éltük át, lévén elsőként vágtunk neki a szűz terepnek, majd aludtunk az 1-es táborban.
A K2-ről „leömlő” gleccser kezdetben lankás. Az első két kilométer alatt nagyjából 300 métert emelkedsz. Nem túl komplikált, bár a terep instabil, szép számmal található rajta jégtorony, amelyek időről időre összeomlanak, ezért itt is nagy fokú figyelmet igényel a haladás.
5300 méternél érkezel el a fal beszállásához. Innen indul a kuloárokkal (hófolyosó – a szerk.) tűzdelt, 45–65, olykor 70 fokos dőlésszögű hólejtő, ahol 700 méter szintkülönbséget küzdesz le. Hátadon a nagyjából húszkilós zsák, amely a sátradat, az 1-es táborhoz szükséges felszerelést, az éltető vízhez, az olvasztáshoz elengedhetetlen gázpalackot és -főzőt, a hálózsákot, a matracot, az élelmet, a további ruházatot tartalmazza. Piszok lassan haladsz.
Összekötözködtünk. Az elöl mászó felfelé menet rögzítette az elengedhetetlen biztosítási pontokat – jégcsavart, sziklaszeget, éket, kötélgyűrűt –, amibe aztán belecsatolta a karabinert, majd abba a kötelet. Párhuzamosan – szimultán – haladtunk. Mindig hagytunk egymás közt 2–3 biztosítási pontot. Amikor az első kifogyott az eszközökből, megpihent és felülről biztosította az alul lévőt, a másodmászót, aki közben kipucolta az utat, azaz mindent kiszedett, amit előtte az első berakott. Ezután jellemzően fordult a sorrend, cseréltünk.
A mély, friss hóban megtett, keservesen hosszú és fárasztó nap végén sátrat vertünk 6000 méteren. Minden egyes alkalommal, amikor először érsz el egy adott magasságot, rendesen fejbe kólint az oxigénhiány. Evés-ivás után a protokoll szerint véroxigénszintet mértünk. Ha valamelyikünk oxigén-szaturációja vészesen lezuhan, vagy azt látjuk a másikon, hogy komolyan rosszul van, amilyen gyorsan csak lehet, el kell kezdeni ereszkedni. Ilyenkor csak ez segít. Mivel azonban nem tapasztaltunk negatív jeleket, két nehéz éjszaka és egy gyönyörű, tiszta nappal után visszatértünk az alaptáborba.
Lefelé megláttunk egy népes, éppen felfelé kapaszkodó serpa csapatot. Meglepődve tapasztalták, hogy két fickó már felettük jár, megelőzte őket. Lekiabáltunk nekik: „Rögzítsük itt nektek a köteleinket?” „Persze” – kiáltották vissza. Az alaptáborban elhíresült sztorivá vált, hogy ha csak azon a rövid szakaszon is, de abban az évben a magyar páros a serpáknál is hamarabb rögzített köteleket.
Hétezer méter felett
Visszaérve az alaptáborba az eredeti tervnek megfelelően három teljes napot regenerálódással töltöttünk. Ezután újra felmásztunk az 1-es táborba. Ezúttal sokkal gyorsabban haladtunk, hiszen akklimatizálódtunk ehhez a magassághoz, a szükséges felszerelést is deponáltuk már, és hála a serpáknak, immár végig kitaposott és kötéllel kiépített úton haladhattunk. Egy éjszaka eltöltése után reggel felszámoltuk a tábort, és elindultunk a 6700 méteren lévő 2-es táborba. Az újabb szintemelkedéstől ismét étvágytalan leszel, újra átéled a korábbiakat: magasabb a pulzusod, fáj a fejed. Felállítottuk a sátrat, eltöltöttünk egy éjszakát, majd reggel leereszkedtünk az alaptáborba. Újabb három nap pihenést követően a harmadik akklimatizációs körben közvetlenül a kettes táborba másztunk fel.
Felfelé mindig éjszaka indulunk. Egyrészt, mert a hó csonttá fagy, a stabilitása így sokkal jobb, könnyebb rajta haladni, nem szakad be lépten-nyomon alattad. A sötétben fejlámpával világítjuk az utat.
Aludtunk egyet a kettes táborban, majd az eredeti tervnek megfelelően továbbindultunk a 3-as tábor felé, amely 7300–7400 méter között található. Menet közben azonban elromlott az idő, nem tudtunk továbbhaladni, de a visszafordulásnak sem láttuk értelmét. 7000 méteren találtunk egy kis párkányt, amelyen sátrat vertünk, hogy átvészeljük a vihart. A párkányt úgy képzeld el, mint egy kanapét. A viszonylag meredek, jeges-havas lejtőn kiállt egy sziklaorom. Ennek a tövében bújt meg a vízszintes párkány. Szerencsénk volt. Az orom megvédett a lehulló kövektől, de az erős lökésekkel érkező széltől, amely, mint a filmekben, rázta a sátrat, csapkodta a köteleket, már kevésbé. Dávid utólag elmesélte, fél kézzel a csákányt fogta, hogy szükség esetén belevágja az alattunk lévő fagyott hóba, mielőtt még sártrastól repítene el minket a szél.
Minden expedíciónk előtt van bennem egészséges félelem. A hegyen azonban leginkább akkor félek, amikor sátorban vagyunk, és havazik odafent. Mindent elkövetsz, hogy jókor legyél jó helyen, de ami fölötted van, azt nem tudod befolyásolni.
Óriási szerencsénkre a sátor nem pukkant szét. Így amikor közvetlenül egy erdősáv előtt megálltunk, mi is benne és részben a hófelszín felett maradtunk. Később azzal szembesültünk, hogy alattunk a lavina letarolta az egész fenyvest. Ha az első fának nekicsap, végünk van.
7000 méteren ilyen viharban óhatatlanul bevillannak ezek a képek. A hegyen olyan erők léteznek – főleg himalájai dimenzióban –, amelyhez képest az ember nem tényező. Erre akár a Tátrában is rá lehet jönni. Tök mindegy, hogy egyedül, netán többtucatnyi mászóval vagy fent, a sokaság maximum a biztonság fals érzetét kelti. A lavinával szemben egy hadsereg sem áll ellent. Ezért hangsúlyozom,
Visszük magunkkal a tudásunkat, tapasztalatunkat, odafigyelünk magunkra, a társunkra, a környezet jelzéseire, így próbáljuk meg minimalizálni a kockázatot és maximalizálni a siker esélyét.
Szerencsére már az éjszaka közepén elült a vihar, így reggel végre felmásztunk a 3-as táborig. Az ökölszabály szerint csúcsmászás előtt legalább egyszer illik nagyjából ezer méterrel a csúcs alatt aludni. A szintén a 3-as táborban éjszakázó népes oxigénes csapat mintegy 45 fős serpakísérettel aznap éjjel elindult a csúcsra. Nekünk azonban következetesen és fegyelmezetten tartanunk kellett az akklimatizációs tervünk utolsó etapját is, ezért újra lementünk az alaptáborba, ahova a kiépített kötélrendszer mentén egyetlen nap alatt le tudsz ereszkedni.
Az említett csoportnak nem sikerült a csúcsmászás. Nem sokkal később azzal érkeztek vissza, hogy az ítéletidő és a hómennyiség miatt nem tudtak átkelni a Palacknyak kuloáron. „Lehet, megint egy olyan év lesz, amikor senki nem jut fel a K2 csúcsára” – jósolták.
Lentről jól lehetett látni, igazi jet stream tombolt a csúcsrégióban, kilométernyi, zászlószerű hócsíkot fújt a szél. A hírre az expedíciók egy része elkezdett csomagolni, mi viszont türelmesen vártuk a jó időt. Testileg és lelkileg is készen álltunk a csúcsmászásra. A szirénhangot kizárva úgy gondoltuk, felmegyünk és megnézzük magunk, fel lehet-e jutni, vagy sem a csúcsra.
Az időjárás a harmadik napon kegyelmezett meg, így éjjel nagy reményekkel indultunk el a negyedik, immár csúcsmászó körünkre. Első napon felmentünk a 2-es táborba, ám a második napon a 3-as tábor felé már érezhetővé vált, Dáviddal valami nincs rendben. Adódhat olyan helyzet, amikor fel tudod mérni, hogy a társad félrebeszél, hallucinál a kimerültségtől, az oxigénhiánytól, és utasítanod kell a visszafordulásra. De ez más volt. Dávid nappal nem produkált ilyen tüneteket, ám éjszakára megrendítő helyzettel találtuk magunkat szemben: hányni kezdett, ami ebben a magasságban súlyos helyzetet eredményezhet. Egész éjjel támogattam, majd reggel egy torokszorító, minden szempontból megerőltető beszélgetést folytattunk. Hétezer méter felett minden kiejtett szó, összetett mondat komoly erőpróbát jelent. Ilyen szituációban végképp nehéz szóhoz jutni. Mint a székely emberek, hol én préseltem ki magamból egy tőmondatot, hol ő. Mindketten tudtuk, a hármas tábor az utolsó pont, ahonnan Dávid egyedül le tud ereszkedni.
A hosszas, fájdalmas beszélgetés végén Dávid kimondta:
Az lenne a jó döntés, ha most lemennék.
Tudta, a hegyen bármilyen egészségügyi problémád van, minél feljebb mész vele, annál durvább tüneteket produkál majd a magasság.
„Lekísérjelek?” – kérdeztem. „Menni fog egyedül is” – válaszolta. Maximálisan bízunk egymásban. Dávid hatalmas, önzetlen döntést hozott, amellyel egyben az esélyeimet, így az expedíciónk sikerességének lehetőségét is maximalizálta. Érzelmileg át kellett hangolódnom. 8611 méter a K2 csúcsa. Egy átalvatlan éjszaka állt mögöttem, a négyes tábor és összesen 1211 méter emelkedés előttem. Dávid elindult lefelé, én pedig egyedül fölfelé.
Csúcsmászás
7600 méteren, az alsó 4-es tábornál megálltam pihenni, de onnan nem vállaltam volna a csúcsmászást. Egyértelművé vált, hogy tovább kell haladnom a K2 vállára. Délután, mire felértem, ellepett a tejköd. Az orromig sem láttam. Fogalmam sem volt, hol vagyok pontosan, mi van körülöttem. Azt tudtam, hogy a K2 válla olyan, mint egy kényelmes gerincplató, a korábbiakhoz képest biztonságos felület. 7800 méteren levertem hát az aprócska sátramat.
Ide már se hálózsákot, se matracot nem vittem, mindössze egy vékony, bazári polifoamot. A kezeslábas pehely overálomban befeküdtem, havat olvasztottam, ittam, amennyit tudtam és ettem egy keveset. Készülődtem a csúcsmászásra. Este nyolc órára terveztem az indulást. Közben bejelentkezett rádión Dávid, ami hatalmas megnyugvást jelentett. Egyrészt tudtam, hogy biztonságban, épségben leért, másrészt velem szemben már járt 8700 méteres magasságban, így rádión tudott segíteni, támogatni a későbbiekben.
A hegyen a legnagyobb ellenség a hó és a szél. Ki kell mondani, figyelembe véve az évszakot, Fortuna szerepe óriási abban, hogy Nirmal Purja idén január 16-án oxigén nélkül a világon először feljutott a K2 csúcsára.
Ráadásul a korábbi napok szélviharai a Palacknyak kuloárt is megtisztították a korábban akadályt jelentő hómennyiségtől. Abban is szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy második serpacsapat – épp Nirmal Purja vezetésével – másik útvonalat választva felért a négyes táborig, majd kihasználva a remek időt, pont 24-én sikeres csúcselérést hajtottak végre, egyúttal befejezték a fix kötélzet kiépítését.
A csúcsmászásra tartogattam egy speciális zoknit. Lehúztam a régit, felvettem az újat. Rá a belső bakancsomat, majd a külsőt. Rögzítettem a hágóvasat. Már indulásra készültem, amikor éreztem, valami nem stimmel. Iszonyatosan fázott a lábfejem. A nagy magasság miatt annyira beödémásodott a lábam – a magashegyi halálesetek gyakran az agy- vagy tüdőödémára vezethetők vissza –, hogy az új zoknival nem fért bele a bakancsba. Visszakuporodtam a sátorba, levettem a hágóvasat, a külső, majd a belső bakancsot, végül a zoknit. Vagy fél órát masszíroztam a lábfejemet, mielőtt visszahúztam a régi, vékonyabb zoknit. A kis komplikációt követően este kilenc órakor indultam el a csúcs felé. Nagyjából húszan próbálkozhattunk ezen az éjszakán.
A K2 válláról indulva az első szakasz enyhe emelkedővel kezdődik. A telihold és az éjszakai égbolt a maga megszámlálhatatlan csillagával bevilágította az utat. Akkor is láttam, amikor egyszer-kétszer lekapcsoltam a fejlámpámat. A távoli horizonton, több száz kilométerre olykor villámlott. „Olyan az egész, mintha egy másik bolygón lennénk” – állapítottam meg magamban.
A tökéletes éjszaka alatt párszor azt éreztem, valószínűleg elvesztem majd a lábujjaim egy részét. Nem a zokni vagy a -35 fokos hideg miatt. Ebben a magasságban azért elégtelen a végtagjaidban a keringés, mert a besűrűsödött véred már nem képes eljutni a perifériákra. A tested, a szíved és a létfenntartó szervek felé összpontosítja az összes megmaradt energiáját, így a kezedre, a lábadra, az orrodra és a füledre már nem jut ereje. A fagyás súlyos fájdalommal jár, ezért az egyre meredekebbé váló hólejtőn olykor meg-megállva úgy kellett helyezkednem, hogy a karomat is és a lábamat is lóbálni tudjam. Ezzel próbáltam serkenteni a keringést.
A mászás során inkább bezárkózol a gondolatok vagy éppen a totális üresség világába. Csak saját magadra figyelsz, mindarra, ami az életfunkciód fenntartásához kell. A mozgás automatikussá válik. Néha, valahonnan az agyad mélyéről gondolatfoszlányok és emlékképek villannak be, amelyeken elmerengsz. Ízek. Kényelem. Az emberi kapcsolataid. Régi meg nem valósított terveid vagy akár erotikus fantáziák. De ezeket pár pillanat múlva már el is felejted.
A monotóniát sok esetben átülteted egy dallamra, zenére. Néma dúdolásban araszolsz fölfelé. Máskor csak arra figyelsz, hogy lépéseid ütemére igazítsd a be- és kilégzés szüntelen erőpróbát jelentő ritmusát. Persze csakis az tudja, milyen odafent, aki már járt ott, mégis ha modellezni szeretnéd ezt az érzést, fogd be az orrod, és próbálkozz egy, a szádba helyezett szívószálon keresztül levegőt venni, majd ugyanazon kifújni sorozatban tízszer.
8200 méteren a Palacknyak kuloárban mászol. A hófolyosó egyre meredekebb, a vége 80 fokos emelkedő, a csúcspontján pedig égnek mered egy nagyjából 120 méteres, áthajló és instabil jégfal. A K2 történetében számos tragédia történt már itt. Merthogy ez a csontkemény monstrum alkalmanként leomlik.
Ha annyira jó idő van, amely nappal megolvasztja, majd az éjszakai -40 fok visszafagyasztja, óhatatlan, hogy a belső szerkezete folyamatosan változik. Feszültségpontok alakulnak ki benne. Ez a nagyjából „négy egymásra rakott, betonkeményre fagyott tízemeletes panelház” bármikor leszakadhat, és a hatalmas jégszeletek pont a mászók útvonalára zuhannak rá. Lényegében az egész éjszakát ennek a jégfalnak az árnyékában, esésvonalában töltöd. Amikor a tövéhez érkeztem, hallottam, ahogy valahonnan a mélyéből hatalmas kattanások, roppanások törnek fel. Mintha élne a jégfal. Megfagy benned a vér. Amikor felnézel, nyelsz egy nagyot, és arra gondolsz, nyugi, nem most omlik le. Menekülő út nincs. Futni úgysem tudnál, mert csak vonszolod magad. De olyan természetességgel fogadod el ezt is, ahogy az árnyékodat. Erre vállalkoztam, ezt akartam, ez a normális itt fent.
Egyik kezemben jégcsákány, másikban visszafutásgátló (az eszközzel rögzíted magad a kötélhez, amely egyben gátolja a visszacsúszást – a szerk.). Utóbbit felcsúsztatom a kötélen, a jégcsákányt beverem a fejem felett a jégbe, majd a hágóvasak elülső fogaival rúgok egy-egy lépést. Lassú ritmusban araszoltam felfelé.
Amikor a jégfal tövéhez érkeztem, olyannyira lemaradtam a többiektől, hogy már csak az utolsó mászók fejlámpáját láttam a traverz végében. Mire én is odaértem, elkezdett pirkadni, majd feljött a Nap. Bő tíz óra mászás után, reggel hét óra magasságában érkeztem először olyan ponthoz, ahol végre le tudtam ülni. A napfény itt olyan, mint a megváltás. Szélcsend ült a tájon, és a Nap tényleg átmelegített.
Az indulás óta először vettem elő a rádiót. Dávid nyugodtan várt, mert saját tapasztalatból tudta, hogy éjjel nem fogok jelentkezni. Azonnal feltette a kulcskérdéseket, amelyből leszűrte, kellően összeszedett vagyok.
A jégfal utáni legutolsó szakaszon, ahol az előzőekhez képest kényelmes, hólankákkal tarkított, enyhén emelkedő szelíd csúcstömbre érsz, azt érzed, már túl vagy a nehezén, „hátra lehet dőlni”. Automatikussá válik minden mozdulat, csak teszed az egyik lábadat a másik után, nem kell kapaszkodjál a csákányba sem. Ott feszül a fektetett fix kötél, amelyre a visszafutásgátlóval rácsatlakozol. Lélegzel, és lassú, reflexes tyúklépések sokaságával araszolsz egyre magasabbra.
Úgy haladsz, mint a csiga. Átlagosan 34 métert emelkedtem hatvan perc alatt. Ezalatt előfordult, azt képzeltem, másik hegyen vagyok. A kétnapi kialvatlanságtól többször másodpercekre elszundítottam. Állva. Rákönyököltem az egyik térdemre, majd a jobbra vagy balra dőlés pillanatában felriadtam. Pár másodpercre megráztam a fejem. A levegővételt is erőltetnem kellett. Két lépés, majd pár lélegzetvételnyi pihenés. Ezzel az elképzelhetetlenül lassú ritmussal haladtam felfelé. Amikor ittam, olykor beszéltem Dáviddal. Tartotta bennem a lelket.
Mindenkivel találkoztam, aki lefelé jött. Váltottunk néhány szót. Akadt olyan, akit elég aggasztó állapotban láttam, míg mások jó tempóban ereszkedtek. Egy-egy biccentés, kinyögött hajrá ott, hasonlóan kipréselt gratuláció itt. A mozgás, a gondolkodás és a beszéd is a végletekig egyszerűsödik. Mindenhez oxigén kellene – szó szerint a létezés határmezsgyéjén járunk.
Hirtelen ismét ködbe borult a csúcstömb. Nem gond, mert eddig is a kötél mentén haladtam. Odaértem az utolsó, narancssárga kötélhez. Innen már csak nagyjából tíz méter az emelkedés, cirka 50 méter távolság van még hátra. Újra elővettem a rádiót: „Közvetlen a csúcs alatt vagyok, az utolsó kötél jön” – mondtam. És amikor ez a mondat elhagyta a számat, annyira felfrissültem, hogy még méltatlankodni is maradt energiám, mondván: „Na, mindjárt felérek a K2 csúcsára és semmit nem fogok látni…”
Tizenkét óra után néhány perccel léptem fel a K2 csúcsplatójára, Földünk második legmagasabb pontjára. Az idő közben újra kitisztult. Megláttam a nepáliak által otthagyott imazászlókat. Nem öntött el az eufórikus öröm. Lelassult körülöttem a világ, mintha némaság öntötte volna el az egész lényem. Nem maradt energiám ujjongani sem. Leültem, pihegtem, nézelődtem. Lassan felfogtam, mi történik. Elővettem a rádiót, és megrendült hangon belelihegtem: „Dávid, itt vagyok a K2 csúcsán! Az Eseményhorizont expedícióját sikerre vittük”! A kifejezetten jó, enyhe szeles időben élvezhettem a 360 fokos körpanorámát. A kesztyűmet levéve gyorsan fotókat és videófelvételeket készítettem magunknak és az expedíció partnereinek.
Lefelé a hegyről tán még veszélyesebb
2012 ben láttam először a K2-t. 2014-ben döntöttem el, amikor a Broad Peaket, a szomszédos csúcsot megmásztuk, hogy szeretném próbára tenni magam ezen a grandiózus hegyen. A 2019-et megelőző öt évem lényegében a K2-ről szólt. A csúcson állva tudtam, hogy e szép és hosszú történet hamarosan a végéhez ér. Merthogy, még nincs vége, le kell jutni. És a legtöbb baleset a statisztikák alapján is a csúcsról lefelé történik.
Ami fölfelé 15 órát tartott az lefelé alig négyet. Ereszkedésnél másik eszközt csatoltam a kötélre. A csúcstömb hólankáin a völgy felé nézve lépdeltem, a meredek részeken pedig rendesen ereszkedni tudtam. Végig ott motoszkált bennem, át kell jussak még egyszer az alatt a jégfal alatt, amit egész nap sütött a Nap. Mi lesz ott? Remélem nem most fog rám szakadni az egész miskulancia! A traverzhez a kimerültségtől totál üres fejjel érkeztem. Itt már nem gondolkoztam semmin. Módszeresen és fegyelmezetten haladtam, miközben hangosan utasítottam magam a teendőkre. „Oké, kinyitom a karabinert. Most átveszem a jégcsákányt a másik kezembe. Lépek egyet lefelé, stb.”. A kényes helyeken minden mozdulatot duplán ellenőriztem, nehogy elszúrjak valamit.
A kuloár központi részében megláttam egy hóból kikandikáló jégcsákányt. Megálltam. Néztem. Mintha szirének hívogattak volna, kósza gondolat fogalmazódott meg bennem: „Bemegyek érte és leviszem Dávidnak ajándékba”. Reinhold Messner, a világ egyik legismertebb hegymászója gyakran beszámol a könyveiben hallucinációkról. Én inkább skizofrén állapotban viaskodtam magammal. Egyik énem akarta a csákányt, a másik lebeszélt az őrült elképzelésről. Szerencsére józan maradtam és nem csatlakoztam le a kötélről, nem mentem be a hófolyosó lavinaveszélyes központi részébe.
Visszaértem a vállra. Végre újra le tudtam guggolni vagy ülni. Amíg elértem 7800 méterig, az aprócska sátramig, nagyjából hatszor bóbiskoltam el néhány percre. Utoljára cirka 20 méterre a sátortól, mert képtelenségnek éreztem újabb pihenő nélkül megtenni ezt a jelentéktelennek tűnő távolságot.
Kis fekvés, pihenés után felszívtam magam annyira, hogy elővettem a rádiót és belenyögtem: „Visszaértem a négyes táborba”. Miközben az álommal viaskodtam, Dávid felmondatta velem az expedíció előtt többszörösen átrágott, a legapróbb részletekig kidolgozott felkészülési tervet. Szamárvezetőt tartott elém: „Se hálózsákom, se matracom, nem aludhatok itt, mert ennyire kimerülve az végzetes lehet! A túlélés érdekében mindenképp energiát kell bevigyek a szervezetembe!”
Feltápászkodtam. Havat olvasztottam a kis gázfőzőn. Ittam. Ettem. Ittam. Néhány óra elteltével sikerült annyi energiát mozgósítanom, hogy iszonyatos erőfeszítés árán, már újra sötétben összepakoljam a kis sátramat és továbbinduljak. Eléggé elveszettnek éreztem magam, de éjfélre, olykor a hóval betemetett kötelet keresgélve leevickéltem valahogy a hármas táborig. Tudtam, már csak egy nap, és az alaptáborban alhatok. A még Dáviddal felvitt és otthagyott matracnak, hálózsáknak köszönhetően itt már viszonylag kényelmesebben, főképp biztonságosan pihenhettem. Levettem a bakancsot és a piheöltözékemet. Bebújtam a hálózsákba, a nedves ruhát behúztam a hasamhoz, hogy a testmeleg megszárítsa, és bóbiskoltam pár órát.
Egyetlen rossz mozdulat és ott a baj
Másnap reggel a hármas táborban találkoztam a szintén ereszkedésben lévő egyik csapattal. Ők is itt töltötték az éjszakát. Viszont az idő cudarra fordult. A sátramon kívül, ami annyira belefagyott a környezetébe, hogy az elbontásához már nem maradt erőm, minden mást becsomagoltam. Elindultam. Miközben ereszkedtem, kisebb lavinák csúsztak le az út két oldalán, szó szerint bemenekültem a kettes táborban hagyott sátrunkba. Az újabb kis pihenés alatt kicsit jobban nekivetkőztem – kezes-lábasomat már nem nagyon akaródzott felvenni, mert úgy éreztem, a nélkül gyorsabban haladok –, majd folytattam az ereszkedést.
Az 1-es tábor alatt, majdnem a hegy lábánál, egy átszerelés közben megcsúsztam, és elkövettem azt a hibát, hogy bár biztosításban voltam, mégis ráfogtam a kötélre. Az expedíció kezdetéhez képest ekkor már 15 kiló ment le rólam, a hátamon a 25 kilós hátizsák sem segített.
A másik kezemmel húzva magam, a sisakomon átfordulva végre szembe kerültem a hólejtővel, és ettől a mozdulattól hatalmas zsibbadás kíséretében magától visszaugrott a vállam az ízületi tokba. Ha ez a mutatvány nem sikerül, valószínűleg elájulok, és csak a remény maradt volna, hogy a mögöttem lévő csapat tud velem kezdeni valamit.
Miután újra összeszedtem magam, folytattam az utat. Dávid és Akbar közben elindult elém. Amikor megláttam őket, üvöltöttem egyet. Igazából csak üdvrivalgásnak szántam, Dávid mégis azt hitte, baj van, rohanva indult felém. Eljött a várva várt nagy találkozás pillanata. Megöleltük egymást, majd az utolsó métereken a fiúk a törékeny tornyokkal tarkított jégvilágon átsegítve eljuttattak az alaptáborig.
Hiába a három átalvatlan éjszaka, az emberfeletti erőfeszítés, dolgozott bennem az adrenalin. A halálzónához képest jelentősen több oxigén sem engedett aludni. Dáviddal éjszakáig nyúlóan beszélgettünk. Első magyarként jutottam fel, ráadásul oxigénpalack nélkül a K2 csúcsára. Boldogsággal töltött el minket, hogy ezzel a szép sikerrel hozzá tudtunk járulni a magyar hegymászás történetéhez. Nehéz éveken jutottunk túl, olykor még csúcsmászó helyzetbe sem kerültünk, mégis mindig beletettük az energiát, a szükséges edzésmunkát és a hitet minden expedíciónkba. Beigazolódott, mégsem hiábavaló az emberi kitartás. Az aznap esti beszélgetés legnagyobb eredménye, hogy eldöntöttük, szeretnénk visszamenni az Everestre.
Dávid már több alkalommal is próbálkozott, én egyszer, 2017-ben. Ő járt 8700 méteren, én most 8611-en. Az ember azt gondolná, az a 148, vagy 237 méter már nem sok. Pedig rengeteg. Gondoljunk bele: a K2-n az utolsó öt óra alatt nagyjából óránként 30 métert, összesen mintegy 150 métert emelkedtem. Az Everesten a csúcsmászást megelőző utolsó táborhely 8300 méteren áll.
Kétéves tervet állítottunk fel. Jó lenne végre egy közös 8000-es siker. Ezt a koronavírus annyiban írta át, hogy egy évet csúsztunk. Így idén tavasszal szeretnénk Földünk ötödik legmagasabb csúcsára, a Nepálban található, 8463 méteres Makalura feljutni. Aztán jövő tavasszal a Mount Everest 8848 méteres csúcsa a cél. Tisztán, palack nélkül.
