A vágy, hogy méltó emléket állítsunk a honfoglaló vezéreknek, a legszebb emlékű uralkodóknak vagy épp a népvándorlás korának, már hosszú évszázadok óta dolgozik a magyarokban, furcsa ötletek egész sorát szülve.
A honfoglalás ezredik évfordulójára egy ismeretlen művész ezer méter magas piramist álmodott meg Budapest közepére, hogy évezredeken át fennmaradhasson, és hirdesse a magyarság nagyságát. Negyven évvel később az ősi erkölcsökhöz, illetve Koppány vallásához való visszatérést szorgalmazó Turáni Egyistenhívők Tábora tűnt fel a színen, akik szobrot akartak állítani az „ősi Istenünk és fajtánk védelmében vértanúhalált halt Koppány vezérünk és a vele pusztult sok-sok jó magyar emlékére”, örökké égő áldozati oltárt képzeltek el a Hármashatár-hegyre. Törekvéseiket a főváros nem támogatta, így egyik tagjuk, Szász Farkas az óbudai Aranyhegyen magánakcióba kezdett: felépítette a ma Pogánytoronyként emlegetett, néhány hónappal ezelőtt a megújulás útjára lépő tornyot.
A Täubel Béla vázlatait átdolgozó Wührl Géza tervei szerint született építményt a szomszédos dombokon és hegyeken tizenegy másik követett volna, bennük öröklánggal, ezek azonban végül sosem váltak valósággá.
1935-ben, Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt a Nemzeti Egység Pártja (NEP) rákospalotai szervezetének egy március eleji ülésén Novoszeleczky (Karakán) Elemér furcsa ötlettel állt elő, miszerint Attila emlékének és világhírű haditetteinek megörökítésére a Duna közepén, a Lánchíd és Erzsébet híd közti folyószakaszon – a Budavári Palota előtt – ötszörös életnagyságú szobrot kell állítani.
![Attila óriási lovasszobra is állhatna ma a Duna közepén 1 Ezen az 1941-ben született fotón az Attila-szobornak is látszania kellene - feltéve, ha megvalósult volna.](https://s.24.hu/app/uploads/2021/01/fortepan_122806.jpg)
Az ötletnek annyi alapja valóban volt, hogy Magyarországon akkor a hun királynak még egyetlen köztéri szobra sem állt, így a dicsőséges történelmi múlt, illetve a legendák uralta közhangulatban időszerűnek tűnt az első emlékmű felállítása.
A kor lapjaiban feltűnt sajtóhírek szerint 1935 egyben kerek évforduló is volt, hiszen Attila éppen ezerötszáz évvel korábban került a nomád birodalom élére. Ezzel az évszámmal a történészek nem értenek egyet, uralkodási idejének kezdetére ugyanis több adat is felbukkan – vannak, akik
A kétségkívül grandiózus ötlet saját nemében világelső lett volna, a folyó közepére épített, hídpillér-szerű talapzaton álló műalkotás pedig egyben arra is utalt volna, hogy a hun uralkodót a legenda szerint egy folyóban temették el.
![Attila óriási lovasszobra is állhatna ma a Duna közepén 2 Attila és I. Leó pápa találkozása a Képes Krónika (1358) egyik iniciáléján.](https://s.24.hu/app/uploads/2021/01/864px-chronicon_pictum_p016_attila_es_leo_papa.jpg)
A tervet érdekesnek és bizarrnak nevező Kis Ujság (1935. aug. 3.) szerint a NEP köreiben lelkesedéssel fogadott tervet augusztusban a kormányhoz is eljuttatták, kérve, hogy törvényhozás útján örökítsék meg Attila emlékét, sőt, a vármegyéktől és a törvényhatóságoktól kértek támogatást. A lap magát Novoszeleczkyt is felkereste, aki Rákospalota Pótlékdűlő nevű városrészében élt.
„Valóságos kis falusi lak a ház tornáccal, kiskerttel” – írta a riporter a Tóth István utcai, ma már nem álló házról, aminek ekkor ötvenöt éves lakója a szobor ötlete mellett családja történetéről is mesélt. Eszerint ősei a Himalája lábánál, a hun törzsek szomszédságában éltek – köztük Szilin kán, akinek köszönhetően talán maga Attila maga is a rokona volt, hiszen az összes kán rokonságban állt egymással. Az ősök a népvándorlás után a mai Oroszország területén telepedtek le – folytatódott a hirtelen évszázadokat ugró történet, ami szerint az 1801-1825 közt Oroszország élén állt I. Sándor cár uralkodása idején dédapja, Szilin Sándor Volhínia (ma Ukrajna északnyugati része, illetve Lengyelország egy kis szelete) kormányzója volt.
![Attila óriási lovasszobra is állhatna ma a Duna közepén 3 Attila képe Eugène Delacroix 1847-ben született festményén.](https://s.24.hu/app/uploads/2021/01/eugene_ferdinand_victor_delacroix_attila_fragment.jpg)
Nagyapja, Szilin László nem járt be ilyen fényes utat, hiszen a kijevi katonaiskola kadétjaként párbajra hívott egy kozák hetmannal, így menekülnie kellett az országból. Meg sem állt Magyarországig, ahol Ung vármegye alispánja, Viley-Pribék Zsigmond lányát vette feleségül. Tartott azonban attól, hogy az oroszok utolérik, így felvette a Novoszeleczky nevet. A családban ezzel nem tűntek el azonban a régmúltról szóló, generációról generációra szálló történetek, amik sokszor egészen másról meséltek, mint a sokak által ismert legendák. Ezeket Karakán Elemér művésznéven, egy háromkötetes verses elbeszélésben, a Magyar patinában foglalta össze.
A lapokban a harmincas évek folyamán sokszor már inkább Karakánként feltűnő Novoszeleckzy A legnagyobbaknál is nagyobb című versében így írt a „hatalmas erejű, nagyfejű” férfiról, aki csak a sátrába való belépéskor szállt le a lováról, és ha vendégei nem voltak, akkor arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszített tányérok és kupák helyett csak egyszerű, fából faragott tárgyakat használt:
Nem volt ő mogorva, sem pedig mosolygós,
Beszédjében rövid, tartásban rátartós.
Mint apa szigorú, mint király kegyelmes,
Szeretetreméltó volt a nejeihez…
A barátságos házban született szoborálomból 1935 nyarára országos mozgalom vált, a Magyar Hírlap (1935. március 8.) szerint „érdekesarcú, magyaros bajuszú, zsinóros nadrágú és csizmás” férfi álma azonban sosem vált valósággá, pedig a megvalósulásához szükséges összeg összegyűjtésére is volt egy minimum szokatlan ötlete: a Somogyi Ujság szerint (1935. július 23.)
alkotás költségeinek fedezésére fordították volna.
A szobor modelljéről sajnos nem maradt fenn fotó, sőt, túlélő darab sem ismert, az azonban biztos, hogy a félméteres mintát maga Karakán készítette el, sőt, egy egész sor hun ruhadarabot és fegyvert is lerajzolt, hogy a leendő alkotáson minden egyes részlet korhű legyen. A legteljesebb leírást a már említett Kis Ujságban megjelent cikk adta:
gyönyörű paripán kacagányos, kucsmás, zömöktermetű férfi ül. Arcvonásai kemények és erélyt árulnak el. Jobbjában Isten kardját tartja.
Az álom nem jutott tehát tovább a fővárosi, illetve országos lapok belső oldalainál, időközben pedig megszületett az első hazai Attila-szobor: a soproni M. Kir. Rákóczi Ferenc Reáliskolai Nevelőintézet udvarán 1935. május 4-én jelent meg a talapzatával együtt hét és fél méter magas, Vörös János (1897–1963) műtermében született műkő szobor, ami ma is eredeti helyétől néhány méterre áll.
![Attila óriási lovasszobra is állhatna ma a Duna közepén 7 A soproni szobor képe a Magyarság 1935. május 19-i számában.](https://s.24.hu/app/uploads/2021/01/magyarsag-1935-maj-19.jpg)
A rendszerváltás óta Magyarország számos, különböző minőségű és méretű Attila-szoborral gazdagodott. Erős túlsúlyban vannak köztük a fafaragványok, hiszen Zalaegerszegen (2003), Szóládon (2007), Pilisszántón (2007), Balatonfenyvesen (2008), Abádszalókon, Homokkomáromban (2009), Törtelen (2010), Kétpón (2014), Vecsésen (2014) és Maglódon (2017) is találkozhatunk egy-egy példánnyal, de mellszobrokból sincs hiány, hiszen Tápiószentmártonban rögtön kettőt (2003, ill. 2008) találunk, de Nyíradonyban (2013) és Dunakeszin (2017) is lefotózhatunk egyet.
A listából erősen kilóg Cser Károly 1940-ben készített (köztéren soha fel nem állított, majd 1945 után elpusztított) lovasszobra, amit a második világháború miatt nem helyeztek köztérre. A kommunista hatlomátvétel után a Százados utcai művésztelepen sorsára hagyott alkotást végül beolvasztották. A történet ezzel még nem ért véget, hiszen néhány hónappal ezelőtt újra elkészítették, és 2020 őszén Vácott került köztérre.