Hogy tetszett a pszichológusának a könyv?
Nem beszéltem vele azóta. A karantén alatt volt az utolsó online ülésünk, amikor elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor azt éreztem, jobb, ha most nem járok terápiába egy kis ideig. De biztos, hogy tud a könyvről, gondoltam is, hogy kéne neki küldeni egy példányt.
Lehet, főleg, ha tényleg az ő javaslatára kezdte el írni a blogot.
Igen, bár valójában ez úgy volt, hogy amikor lemondtam sms-ben a találkozónkat, kicsit mintha el akart volna hajtani, viccesen lerázni és azt írta, hogy „én csak írjak”. Persze annak van igazságalapja, hogy az ő javaslatára, terápiás célból kezdtem el írni a blogot. Amúgy is sokszor beszéltünk arról a terápia során, hogy mit jelent nekem az írás, hogyan tudom annak segítségével kirángatni magam a saját hajamnál fogva bizonyos rossz időszakokból. Olyan szempontból releváns volt a pszichológusom lerázása, hogy én csak írjak, mert tudta, hogy szeretem csinálni és jól érzem magam tőle. És tényleg így lett.
A könyvet elolvasva nekem úgy tűnik, elég sikeres lehetett a terápiája, már csak azért is, mert ki mert adni a kezéből egy ennyire személyes írást. Azt gondolom, hogy nagyon érzékeny és sérülékeny állapot lehet, amikor nemcsak a haverjai olvasnak önről bensőséges dolgokat. Nem beszélve a könyvborítón látható, hatalmas műbajszos képéről, ami számomra azt jelenti: le van szarva mindenki, nekem így jó.
Biztonsággal kezelem már ezeket a blogban is leírt témákat, mert annak ellenére, hogy sokat beszélek arról, hogy ez egy olyan időszak volt, amikor az emberek befelé figyelnek és felfejtik a saját traumáikat, én azért nem először merészkedtem közel hozzájuk. Szerintem akkor könnyebb dolgozni ezekkel a történetekkel, ha már tudod, hol tartasz velük. Illetve azt szoktam még ezzel kapcsolatban mondani, hogy bár ez nagyon az én élettörténeteimen alapul, azért van benne elrugaszkodás a saját karakteremtől és a valóságtól is. Ez pedig megengedi azt, hogy felszabadultabban beszéljek mindenről. Nem valótlanságokat állítok, de a valóságot fikcionalizálom és dramatizálom, amikor lehetőség van rá.
Viszont úgy fikcionalizálja, hogy teljesen illeszkedik a szöveghez.
Gondolom, ez annak a gyakorlata, hogy évek óta írok, innen jön az a könnyedség, hogy be tudok ágyazni egy fikciós jelenetet is bármilyen kontextusba.
Változtatott valamit a könyvben a bloghoz képest?
Úgy döntöttek a kiadónál, hogy ne legyen szerkesztés, hanem a nyers mivoltában jelenjen meg. Választhattuk volna azt, hogy húzunk belőle, cserélünk a bejegyzések sorrendjén, de az egészen más minőség lett volna. Nem értük volna el a szépirodalmi szintet, viszont elvesztettük volna ezt a karcosságát, hogy valaki „kihány egy blogot”, amit aztán könyvként kiadnak. Egyetlen fő szempontot tartottunk szem előtt, hogy adjuk meg a tiszteletet a könyvformának, és ne legyenek benne nagy hibák. De mivel még ezekre is reflektálok a blogban, nem volt különösebb probléma vele.
Azt mondja, nem szépirodalom, de már nem is csak blog. Akkor hova sorolná műfajilag, azon túl, hogy egy „kibaszott karanténnapló”, ahogy a borítón olvasható. Vagy nem is akarja besorolni sehova?
Nem igazán érdekel, hogy hol helyezkedik el egy skálán, már csak azért sem, mert nem ambicionáltam semmit, hogy hol helyezkedjen el.
Nyilván a könyvesboltokban meglesz a maga helye, már csak ezért is be kellett lőni egy műfajt, gondolom, kereskedelmi szempontból.
Ebben teljesen igaza van, ezért van ráírva, hogy karanténnapló, mert egy írott napló könyvformába öntése történt. Ezt sokszor hangsúlyoztam már, hogy eredetileg sem könyvet írtam, hanem a blogot. Elavult műfaj, nem?
Én nem érzem annak, szerintem teljesen jól működhet ma is.
Azért mondhatják ezt, mert ha olvasol is valamit, még ez is hosszúnak számít egybefüggő szövegből az interneten. Az enyém nem rövid videó, nem képes tartalom, nem is rövid szöveg, így ha valami érdeme van a blogomnak, az, hogy ennek ellenére is olvasták. Tulajdonképpen egy írott, szerializált szöveget gyártottam, ami ugyanúgy működik, mint a sorozat. Ha belehelyezkedsz és megszereted a karaktereket és a közeget, amiben játszódik, onnantól nagyon otthonosan kezded magad érezni, közel azokhoz a karakterekhez, akikkel mész naponta. Amikor megszerették a blogomat és a főszereplő figurát, akkor ez történt. Ezért hitték az emberek, hogy a barátaim, vagy hogy ismerik a férfit, akivel együtt voltam. Kaptam például olyan üzenetet, amiben azt írták, olyan, mintha hárman élnénk együtt. Szóval, ha belegondolok, nem is elavult a blogírás, mert a pszichológiája univerzális, időtálló, mindig működik.
Annak ellenére, hogy nem könyvnek tervezte, összeállt az egész. Körülbelül a könyv háromnegyedénél legalábbis ezt éreztem, hogy tud együtt is működni ez a sok bejegyzés, ha nincs is klasszikus értelemben vett sztorija vagy cselekménye. Lehet, hogy ez a már említett gyakorlata miatt van, és ha nem is könyvként gondolt rá, de komplex lett az írása. Az írás végére eltűntek a napi bejegyzések elején feltüntetett, kordokumentumnak is betudható hírek, hány koronás beteg vagy halott van, miközben regényszerűbbé és személyesebbé is vált az egész.
Biztos, hogy történt egy váltás a blogban egy ponton. Egyetlen – nem szigorú – kikötésem volt magammal szemben, hogy nem teszek magamra terhet azzal, hogy valótlanul közvetítem a hangulatomat. Ha nekem az a hangulatom például, hogy már a híreket is leszarom, akkor elhagyom azt, hogy írok róla. Ha meg az, hogy eszembe jutott a nagymamám a kórházi ágyon, vagy arra asszociáltam, milyen volt a húgommal állni az anyám temetésén, akkor pedig azt is beleírom. A másik szabályom az volt, hogy minden nap ki fogok nyomni magamból egy bejegyzést, bármi is történik, akár csak egy mondatot, például, hogy a számba hánytam a kávét. Kirángathattam volna magam mindig ebből az írói árból, amiben én ezt írtam, csak akkor elkezdtem volna nagyon aprólékosan megkérdőjelezni magam, és ez nem tett volna jót a szövegnek, mert sokkal strukturáltabb és esetenként bátortalanabb dologról lenne szó. Lehet, hogy az bizonyos szempontból minőségibb lenne, de azt a báját, ami a nyers mivoltában és karcosságában van, valószínűleg elvesztette volna. Erre az őszinteségre pedig, úgy látom, eléggé rákapcsolódnak, akik elolvassák.
Van ebben egy ambivalencia számomra. Egyfelől felszabadító, hogy ezt ilyen formában kiadta magából. Szerintem sokan nem engedik meg maguknak, hogy nem illő vagy a társadalom szerint már a normákon túleső dolgokra gondoljanak. És itt nemcsak arra gondolok, hogy lehet nőként a menstruációról, a szellentésről vagy az ürítésről beszélni, hanem arról, amikor azt írja, hogy röhögőgörcsöt kapott az anyja temetésén a húgával.
Vagyis annak a kínjáról, hogy nevetned kell, de közben fájdalommal keveredik. Nagyon sok visszajelzést kaptam erről, hogy felszabadító a könyv. Van egy félelem az emberekben azzal kapcsolatban, hogy mit illik, mit szabad vagy mit nem. Ez teljesen normális, mert bizonyos dolgokat ingoványos megcsinálni egy adott helyzetben, de amik a természetesen felbugyogó fizikai vagy lelki folyamataid, azokat nehéz takargatni. Lehet őket, de szerintem nem mindig hasznos.
Az előbb említett ambivalencia másik fele az, hogy van ez az alpári lazaság, amibe az egész írás bele van csomagolva, nagyon sok mindenről nyíltan beszél. Mégis az volt az érzésem, hogy ezekkel takarja el az érzékenységét és a szorongásait, amiket fel-felvillant néha, de vagy elrajzoltan, vagy egy obszcén poénnal gyorsan elütve. Amennyire szabad a könyv, annyira azt éreztem, hogy igenis vannak olyan dolgok, amiket tudatosan elfed magáról, mondjuk a törékenységét vagy a kételyeit.
Igen, ez nagyon jó meglátás. Természetesen én is nagyon féltem a határaimat csomó helyzetben. Hogy mennyire rugalmasak ezek a határok, és mennyire engedek belépni egy másik embert, azon múlik, hogy milyen platformon miről beszélek éppen, és mennyire eltávolított a karakter, akin keresztül ezeket elmondom. Lehet, hogy a blogomban és a könyvben olvashatnak az emberek az emésztésemről, a szexuális életemről vagy a politikai nézeteimről, de simán előfordulhat, hogy nagyon zárkózott leszek egy privát beszélgetésben ezekkel kapcsolatban, mert az egy személyes és más platform. Például az egyik interjúban beszéltem a Petiről is, akivel együtt éltem a blog írásának idején, és megosztottam részleteket erről az együttélésről, viszont később kihúzattam a beszélgetés ezen részét, mert nem akartam az ő személyét erre a másik platformra csúsztatni, bulvárosítani.
Furcsa kettősség lehet ez. Kiadott egy ilyen könyvet a kezéből, amiről persze elmondta, hogy fikcionalizált és nem száz százalékban önről szól, közben meg sorra kapja a leveleket ismeretlen emberektől, akik megosztják önnel a legbensőbb dolgaikat, felbátorodva a nyitottságán.
Fura helyzet, mert alig észlelek ebből valamit a karantén miatt. Múltkor a belvárosban bementem valahova kávét venni magamnak, és megismertek maszkban. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy lehet, hogy az emberek tulajdonképpen sokkal jobban tudják, mi ez a könyv, vagy hogy ki írta, mint azt én képzelem? Oké, kapok üzeneteket, meg csomó idegen jelöl be, de hogy mi ennek az igazi hatása, azt ebben az időszakban egyáltalán nem érzem. Azt, hogy miután elolvassa valaki a könyvet, és úgy érzi, hogy ismer, néhányszor tapasztaltam, nagyon átható tekintetekből például. De volt olyan is, hogy tök naivan belecsúsztam olyan beszélgetésekbe, amikor azt hittem, valaki kitalálta, hogy miket szeretek, aztán rájöttem, hogy nem a harmadik lelki társammal találkoztam azon a héten, hanem egyszerűen csak olvasta a könyvet.
Önnek végül is elég termékeny időszakot jelentett a járvány. Mi lett volna, ha nincs vírus? Amiről én tudok, hogy bemutatták volna ősszel az ön által írt Űrpiknik című filmet. Így viszont előbb ismerték meg a legtöbben íróként, mint forgatókönyvíróként, pedig évek óta ezt csinálja. Nem fura?
Azt hiszem, nem az a lényeges, hogy a járvány miatt született egy karanténnapló, és ha nem lett volna karantén, akkor nem csinálok semmit. A lényeg az, hogy adott egy helyzet, ami lehet a karantén vagy bármi más, amire mindenképpen reflektálok. Tulajdonképpen a semmire reflektáltam, hogy nem történik semmi. Ez persze komplexebb azért, mert ennek a semminek volt egy nagyon fullasztó, mindenkire rátelepedő bizonytalansága, egy új félelem, amivel eddig még senki nem találkozott. Nyilván ez kiváltott sok mindent.
A Rumbarumbamm-ban minden benne van, ami miatt Dúró Dóra azonnal ledarálná a könyvét, hiszen totálisan az ő ideológiájával ellenkező nézeteket hirdet. Közben meg azt is gondolom, hogy ön magasról tenne rá, ha ledarálná, sőt, lehet, még örülne is neki, mert akkor elérte, amit ezzel a könyvvel akart.
Ne hülyéskedjen, nagyon örülnék! Ha nem is a legnagyobb érdememnek, de mindenképp egy nagyon szép karrierpontnak élném meg, ha Dúró Dóra ledarálná a könyvemet, pontosan azért, amit mondott. Akkor elég egyértelműen közvetítettem, hogy „a Dóra” ideológiája és az én ideológiám nagyon nem fedik egymást.
A könyvéből sorozat készül, hol tart a folyamat, illetve gondolt-e arra egy ilyen személyes alkotásnál, hogy ön legyen a főszereplője, mint például Reisz Gábor a Rossz versekben?
Most már egyre komolyodnak a lépések. Nagyon boldog vagyok ettől, mert ha valami célom volt bármilyen anyagommal valaha, akkor az ez. A dolog személyessége miatt abszolút felmerült, hogy én magamat alakítsam a sorozatban, de egyáltalán nem tartunk még ott, hogy döntést kelljen erről hozni. Az biztos, hogy hallgatni fogok azokra az emberekre, akik ezt kívülről jól meg tudják ítélni, hogy mi állna jól ennek az anyagnak. Illetve mérlegelni fogom, hogy roncsolom-e azzal a saját alkotásom, ha szerepelek benne. De van ennek hagyománya, a könyvem borítóján feltüntetett nevek is jó példák erre, például a Girls (Csajok) írója és főszereplője, Lena Dunham vagy a Fleabag-et író és játszó Phoebe Waller-Bridge.
Említette, hogy nem igazán akarja bekategorizálni a könyvet, de azzal, hogy Lena Dunham és Waller-Bridge, illetve Bridget Jones neve is szerepel a borítón, mégis csak megtette. Nekem Amy Schumer jutott még eszembe amúgy, ő is beleillik a sorba. Közben ez a néhány név támaszt egy elvárást is, hogy meg kell ugrani az ő szintjüket, nem?
Ez nagyon félelmetes, sok vitám is volt a kiadóval erről, hogy felkerült ez a pár név a borítóra. Valamiféle szégyenkezés alakult ki bennem, hogy egyáltalán egy lapon említenek ezekkel a tehetséges emberekkel. De ezt elengedtem, és el is kellett engednem, mert meg kellett értenem, ennek pusztán kereskedelmi okai vannak, hogy akik nem tudják, mi ez a könyv – márpedig honnan tudnák –, azoknak legyenek referenciapontjaik, mire számíthatnak.
Tervezi a könyv folytatását?
Rettentő sokat beszéltünk erről a kiadó vezetőjével, aki nagyon szerette volna, hogy tavaszra megjelentessünk egy második könyvet. Én viszont ezt visszautasítottam – bár fenntartom annak a lehetőségét, hogy lesz egy második kötet –, mert nem szerettem volna, ha ilyen hamar jön, és a végén egy magából céltalanul könyveket kilökő valaki leszek. Azt szeretném érezni, hogy összegyűjtöttem a gondolataimat, és van relevanciája, hogy ezeket leírom. Most azt érzem, hogy bár nagyon örülök mindannak, ami történt velem, kicsit fáradt vagyok.
Nem tudom, érte-e a könyv nyelvezete miatt kritika, biztos vannak, akik számára öncélúnak tűnhet a sok káromkodás és obszcenitás. Illetve – én legalábbis azt tapasztalom – sajnos még mindig van egy megkülönböztetés a tekintetben, hogy nőként csúnyán beszélni vagy viselkedni nem elfogadott.
Semmiképpen sem a neveltetésemből fakad ez a szabados szitokszó-használat. Az anyám borzasztóan szerette volna, ha egy tüllszoknyás kishölgy lennék – ezért járatott balettre –, és tragédiájára egy kantárgatyás, koszos, lótrágyában négykézláb mászkáló kislány voltam. Nemrég eszembe jutott, hogy nekem is kellett könyvvel a fejemen sétálgatni, és nem tudom, hogy viccből vagy komolyan gondolták-e, de tényleg kellett. Persze lehet, hogy ezért is fordult nálam az ellenkezőjére a dolog. Miért is lenne jó emlék, hogy nem tudsz enni, pedig az evés amúgy is egy tök érzékeny dolog, mert arra kell figyelned, hogy a csuklód hanyadrésze milyen szöget zár be az asztal szélével, vagy arra, hogy fogod a kést meg a villát. Ez szerintem elavult hozzáállás ahhoz, hogy mi a nőiesség. A nőiséget és a kifinomultságot nem abban mérjük szerintem, hogyan ülsz az asztalnál.
Illetve a nőiesség része lehet a magabiztosság is, amivel ön például vállalja ezt a könyvet és a benne leírtakat? Vagy az, hogy gegből egy műbajszos portrét rakat a borítóra?
Pont tegnap került szóba, hogy úgy szoktam besétálni egy szobába, hogy „mindenki kapja be a faszomat”. Ezt nem először hallom, gimnáziumban is megkaptam, hogy úgy sétálok be a terembe, mint aki mindent tud mindenről. Természetesen ez nem igaz, hogy mindent tudok mindenről, de magamról nagyon sok mindent. Amikor rosszban vagyok és szigorú vagyok magammal és bántom magamat, azt senki nem tudja olyan mértékben csinálni, mint én. De azért sétálok be magabiztosan egy szobába, mert tisztában vagyok azzal, hogy mit nem tudok, és mi az, amin javítanom kellene. Azt viszont tudom, hogy vagy elértem, vagy rajta vagyok, hogy úgy legyen, szóval nincs okom leszegni a fejem. Ha ez valakinek nem tetszik, azzal meg mit lehet tenni?
