Szeretem a decembert, leginkább azért, mert egész életemben gyerekek vettek körül, és számukra ez különösen kitüntetett időszak. Hiszen lehet írni Jézuskának és Mikulásnak, akik valószínűleg teljesítik is kis betegeim és egyben barátaim kívánságait.
Vannak kedvenceim, köztük is élen jár Zsigmond.
A cipők kint az ablakban, tele finomsággal.
„Látom, eljutott a hír a Mikulásig, hogy milyen jó kisfiú vagy” – mondom.
Elégedett.
„Igen, képzeld, mindent hozott, amit megírtam neki. Remélem, a Jézuska is megkapta a levelemet.” Összenevetünk az édesanyjával.
Egy időben dinoszauruszmániás volt Zsigmond, mindent tudott ezekről az ősállatokról, akik 165 millió éven át uralták a Földet.
Szerencsére én is elég jó vagyok dinókból, hiszen Máté fiam kölökkorában kiképeződtem e csodalényekről, különösen akkor, amikor a Mezőgazdasági Múzeum vonatkozó kiállítását is végigböngésztük (aminek végén azért megkérdezte Móci, hogy „anyuci, ugye, ezek itt biztosan nem kelnek életre?”).
Na, szóval Zsigmond elégedett az ajándékokkal, igaz a pakkjában már nincs dinó, hiszen a Mikulás tudja, aktuálisan mi érdekli a fiút.
„Doktor néni, te kitetted a csizmádat?” – kérdi Zsigmond.
„Persze, de még nem voltam otthon, így izgulhatok, hoz-e nekem egyáltalán valamit” – válaszolom.
Bólint, ami akár az egyetértése jele is lehetne, és indul a szobája felé, kérve, várjak kicsit.
Hamarosan visszatér, kezében hatalmas, cukorkákkal töltött Mikulás.
„Ezt neked hagyta itt a Télapó, és kérte, adjam át neked, ha jössz.”
Megható meglepetés.
Miképpen egy még régebbi karácsonyi ajándék, ami egy most vásárolt könyv kapcsán jutott eszembe:
Kenicsiro nekem úszótársam volt néhány hónapon át, és közös edzéseink lezárásaként igen kedves karácsonyi ajándékot kaptam tőle.
Az én időmben a komoly úszóknak volt saját szerelésük, kabinjuk, sőt, az edzések idejére nekik fenntartott pályájuk is. Tudtuk egymásról, ki, hol szeret tréningezni, senki nem vitatta az adott sávhoz való jogot. Elfoglalni a másik territóriumát nem illett, ám olykor tótumfaktumok, Bástya elvtársak érkeztek hobbisportolni, mit sem törődve a szokásrenddel.
1974-ben karmesterversenyt nyer Magyarországon egy fiatal japán, és elindul a világhír felé. Később vezényelte itt a hangversenyzenekart, és megmaradt kötődése hozzánk, de a történetünk idején idehaza még senki nem tudott róla semmit.
Engem 1972-ben, Münchenben, száz pillangón épp egy japán (meg egy NDK-s) lány szorított le a dobogó legtetejéről, így nem vagyok nagyon lelkes, amikor anyu közli, hogy egy japán karmester fog edzeni mellettem, aki hatalmas tehetség, s nem kéne civilek között úszkálnia, nehogy megsérüljön a karja.
A fiatalember amúgy szépen úszik, jó stílusban, kitartóan, iszonyú lassan, és tényleg kicsit sem zavar.
1973-at írunk, én készülök a következő világversenyre, ő meg úszással pihen és alapoz a saját megmérettetésére.
Akad nyelvi nehézség, lévén egyetlen szót tudok japánul, konkrétan azt, hogy toramu, vagyis villamos, ami medencében, lássuk be, nem sokat ér, a karmester pedig kábé ugyanennyit magyarul, és angolul se sokat. De egy idő után csak barátságot kötünk, és egyebek mellett elmutogatom, hogy volt nekem egy kedves figurám, Szundi, amit apu a tokiói olimpiáról hozott nekem, de valahol eltűnt, és azóta is hiányzik.
Teltek a hetek, közeledett a karácsony, és egyszer csak csomag érkezett az ifjú japán karmestertől: küldött egy Szundit, akiről kiderült, hogy Japánban híres figura.
Lepergett azóta egy fél élet, de Szundi ma is velem lakik, egy tehetséges fiatalember kedves gesztusa révén, aki eltörölte a japánokkal kapcsolatos csacska rossz érzésemet.
