Nem nehéz úgy érezni, hogy Donald Trumphoz hasonló elnöke még nem volt az Egyesült Államoknak. Politikai ellenfeleit elképesztő stílusban és dühvel támadja. Az igazsággal igen sajátságos viszonyt ápol, például még egyértelmű fényképes bizonyítékok ellenére sem volt hajlandó elfogadni, hogy az ő beiktatásán kisebb tömeg gyűlt össze, mint Barack Obamáén. Hasonlóan sokkolóak egyes eszmefuttatásai, mint amikor arról beszélt, hogy „érdekes” lenne fontolóra venni fertőtlenítőszer beinjekciózását a koronavírussal megfertőződöttek szervezetébe (bár erről később azt állította, csak szarkasztikus megjegyzés volt).
És ez csak két példa arra, amiért Trumppal kapcsolatban azt szokás mondani, soha egyetlen korábbi elnök sem tett volna ilyet. Ahogy egy újságíró egy évvel 2017-es hivatalba lépése után megfogalmazta: „Donald Trump nagyon másmilyen elnökjelölt volt, és beiktatása után azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon másmilyen elnök is lesz.”
De igaz ez? Valóban példátlan, amit a Fehér Házban művelt? Vagy ez csak egy jól hangzó, de gyenge lábakon álló közhely?
Katonai kiadások, növekvő államadósság
Ha meg akarjuk válaszolni e kérdéseket, legjobb, ha megvizsgáljuk, milyen irányvonalat követett Trump a gazdaság és a honvédelem területén. 2016-os kampányában jelentős adócsökkentést ígért – márpedig olyat, ami állítása szerint kedvez majd a dolgozó amerikaiaknak, miközben a gazdaságot is felpörgeti. Megválasztása után Trump valóban csökkentette az adókat, ám annak érdekében, hogy javaslata átmenjen a Kongresszuson, azt úgy kellett alakítania, hogy végül elsősorban a vagyonos amerikaiak és a vállalatok érdekeit szolgálta.
„Az adócsökkentések annyira nagyok és jelentősek – tweetelte Trump 2017-ben. – Ez igazán az a helyzet, amikor az eredmények magukért fognak beszélni, nagyon is hamarosan. Munkahelyek, Munkahelyek, Munkahelyek!” Amikor aztán a koronavírus okozta válság előtti időszakban az amerikai gazdaság növekedett, Trump nem is habozott, hogy adópolitikája javára írja a kedvező adatokat.
Választási győzelme után Trump arról is beszélt, hogy szükség van a katonai kiadások nagyszabású növelésére. A 2008-as válság, illetve az államadósság ezt követő óriási növekedésének hatására az Egyesült Államok katonai kiadásai jelentősen csökkentek. Trump szemében ez Amerika erejének Obama alatti hanyatlását mutatta, ezért elnökségének első költségvetésében 54 milliárd dollárnyi pluszkiadást kért a hadsereg számára. A republikánus többségű Kongresszus végül összesen 700 milliárd dollárt szavazott meg számára, még többel is növelve a kiadásokat, mint kérte.
Az elnök azóta is büszke a katonai kiadások növelésére. „Az Egyesült Államok most költött Két Billió Dollárt Hadi Felszerelésekre – harsogta 2020 elején. – Mi vagyunk a legnagyobbak és messze A LEGJOBBAK a világon! Ha Irán megtámad egy Amerikai Bázist, vagy egyetlen amerikait is, elküldünk valamit feléjük abból a sok vadiúj, csodálatos felszerelésből… habozás nélkül!”
Az adócsökkentésnek és az egyidejűleg megnövelt védelmi költségvetésnek természetesen egyértelmű fiskális hatásai voltak: az Egyesült Államok államadóssága gyors ütemben növekedett. 2019 végére Trump 3 billió dollárral növelte meg az államadósságot, annak ellenére, hogy 2016-ban azt ígérte, nyolc év alatt teljesen megszünteti azt.
Csökkenő adók, kiugró költések
Trump büszkén vállalja azt az imázst, hogy ő éles váltást jelent mindenhez képest, ami korábban történt. Ám az adók megvágásával és a katonai kiadások ugrásszerű emelésével pontosan ugyanabból a kottából játszik, mint jónéhány elnök a közelmúltból, például Ronald Reagan. Reagan, aki 1981 és 1989 között volt a Fehér Ház lakója, alapvetően formálta át azt, mit tekintünk konzervatív politikának. Az olyan korábbi republikánus elnököket, mint például Eisenhowert, megdöbbentette, sőt felháborította volna a gondolat, hogy adósságok tömkelegét halmozzuk a jövő generációinak nyakába. Reagan viszont egyszerre csökkentett adókat és emelte a katonai kiadásokat – és ez természetesen a várható hatást gyakorolta az államháztartás hiányára.
Két évtizeddel később egy másik republikánus, George W. Bush is hasonló úton járt. De a hadi költségvetés elszállása és az adók csökkentése nem csak republikánus elnökök idején történhetett meg. Az 1960-as évek elején egy demokrata elnök, Kennedy idején került sor az amerikai katonai kiadások békeidőben történő addigi legnagyobb emelkedésére, miközben egy adócsökkentő csomag is előkészítés alatt volt (ezt végül csak az elnök halála után fogadták el). Tehát az alapvető gazdaságpolitikai és védelmi kérdésekben Trump ténykedése közel sem annyira előzmények nélküli, mint azt egyesek el akarják velünk hitetni.
A 45. elnök abban is elődeit idézi, ahogy az amerikai néppel kommunikálni igyekszik: közvetlenül és szűrés nélkül, lehetőleg minél inkább kikerülve a média közvetítő szerepét. Mint köztudott, Trump fő kommunikációs eszköze a Twitter. 2009-ben kezdte használni a közösségi média platformot, kezdetben elég ritkán tett közzé bejegyzéseket. Azonban, ahogy megismerte, milyen erő rejlik a közösségi médiában, ontani kezdte a posztokat. Nem kellett sok idő hozzá, hogy megállás nélkül gúnyolni kezdje ellenfeleit a „Könnyűsúlyú Marco Rubio”-tól az „Aljas Hillary Clinton”-ig.
Trumpnak mintegy 80 millió követője van a Twitteren. Amiket velük naponta megoszt, az semmilyen szűrőn nem megy át. Ráadásul a közösségi média arra is lehetőséget adott Trumpnak, hogy tematizálja az amerikai hírműsorokat: tudja, hogy egy-egy erőteljesebb vagy vitatható bejegyzést mindenképpen felkap a média. A republikánusok régóta úgy érzik, a hagyományos sajtó elfogult a demokraták irányába, ezért az ő szemükben Trump özönvízszerű twitterezése is egy eszköz ennek az egyenlőtlenségnek a helyrebillentéséhez.
Gyakran sokkolni
Ugyan Trump bejegyzéseinek tartalma sokszor megdöbbentő – mint például, amikor liberális képviselőnők egy csoportjának (akik egyet leszámítva mind az Egyesült Államokban születtek) azt mondta, „menjenek vissza azokra a teljesen szétesett és bűnözéssel teli helyekre, ahonnan jöttek” –, az, amivel az elnök a twitterezését indokolja, nem újdonság az Ovális Irodában sem. Az egyik előképének tekinthető például Franklin D. Roosevelt, aki az 1930-as években úgy kerülte meg a sajtót, hogy közvetlen rádióüzenetekben szólt a néphez. A nagy gazdasági válságot követő szűkös években az elnök ezeket a „kandalló melletti csevejeket” használta arra, hogy elmagyarázza New Dealjének részleteit a nappalijaikban üldögélő amerikaiaknak.
Kennedy is megkerülte a sajtót azzal, hogy tévén közvetített sajtótájékoztatókat tartott. Miután az 1960-as elnökválasztási kampányban oly sikeresen használta a televíziót – elsősorban a Nixonnal vívott elnökjelölti viták során, amelyek az első ilyen tévés összecsapások voltak az amerikai történelemben –, sajtófőnöke javasolta, hogy elnökként tartson élőben közvetített sajtótájékoztatókat. Sok újságírót felháborított ez az ötlet, mivel úgy érezték, ezzel az ő szerepük marginalizálódni fog. Amikor 1962 decemberében az elnökkel baráti viszonyt ápoló riporter, Ben Bradlee egy jól sikerült tévéinterjúhoz gratulált az elnöknek, ő így válaszolt:
Kemény támadások
Trump korábban nem látott minőségre emelte (vagy éppen mélységbe lökte) a politikai odamondogatást. Az amerikai elnökök körében korában nem dívott az ilyen vitriolos retorika, de Trump messze nem az első amerikai politikai szereplő, aki keresetlen szavakkal nyilatkozik ellenfeleiről.
Bár Joseph McCarthy republikánus szenátor az, akit az idők végezetéig az 1950-es évek elejének kommunistaellenes hisztériájával fognak azonosítani, valójában Harry Truman elnök volt, aki elrendelte az amerikai kormányzatnak dolgozók lojalitásának alapos vizsgálatát. Elnöke nyomdokain haladva McCarthy 1950 februárjában egy beszédében azt állította, 57 kommunista kémet melenget az amerikai kormány a kebelén. Elképesztő módon még a kommunista terjeszkedés megállítását célzó háború utáni amerikai külpolitika központi figurájának, Dean Acheson külügyminiszternek is nekiment, akiről közölte, nem több mint egy „fontoskodó diplomata, csíkos nadrágban”. Attól sem riadt vissza, hogy a háborús hős George Marshall tábornokot megtámadja, amiért „a félénkség politikáját hirdeti, hogy ne bosszantsuk fel a szovjet imperializmus erőit Ázsiában”, miközben azzal is vádolta Marshallt, hogy „egy nagy összeesküvés” részese.
Az 1990-es években nyilvánosságra hozott bizonyítékok alapján már tudjuk, hogy Moszkva valóban megpróbált ügynököket juttatni az amerikai kormányzat magas köreibe, de ez nem változtat azon, hogy McCarthy – ahogy Acheson egyszer megfogalmazta – „lényegében egy kisvárosi keményfiú” volt, aki elfogadható politizálásnak tartotta a személyeskedő támadásokat és a sértegetést.
De van egy ennél konkrétabb, fontos kapcsolódási pont is McCarthy és Trump között, mégpedig a kemény stílusáról hírhedt New York-i ügyvéd, Roy Cohn személyében. Cohn közeli tanácsadója volt McCarthynak, és amikor 1973-ban a szövetségi kormányzat pert indított Trump és édesapja ellen a lakásaik kiadásakor alkalmazott rasszista gyakorlat miatt, Trump Cohnhoz fordult tanácsért. Az ügyvéd azt javasolta, hogy keményen vágjon vissza, hitelrontásért nyújtson be 100 millió dolláros keresetet az Igazságügyi Minisztérium ellen.
Trumpék végül egyezségre jutottak a kormánnyal, anélkül, hogy bármiben is elismerték volna bűnösségüket. Ettől kezdve McCarthy szárnysegédje egyfajta mentorává vált Trumpnak, akinek nagy segítséget nyújtott a New York-i erős emberek és politikai machinációk útvesztőjében történő eligazodáskor, mikor kiépítette ingatlanbirodalmát. Cohn szerint egy időben Trump napi 15-20 alkalommal is felhívta. „Csak annyit mondhatok róla [Cohnról] – mondta 1980-ban egy újságírónak Trump –, hogy keményen bánt másokkal az én védelmemben.”
Izolációs politika
Egy másik olyan eleme Trump elnökségének, amelyet sokszor a közelmúlt elnökeihez képest éles váltásként szoktak emlegetni, az, hogy Trump Amerika világpolitikai szerepét elsősorban nacionalista szempontok szerint igyekszik újraértelmezni. A 2016-os kampány idején fogadkozott, hogy kilép az olyan szabadkereskedelmi egyezményekből, amelyek (szerinte) más országoknak kedveznek, miközben fizikai munkahelyeket tüntetnek el Amerikában. Nagy hírverést kapott az az ígérete is, hogy falat épít az ország déli határára, így állva útját a Mexikó felől érkező illegális bevándorlóknak, illetve az a felvetése is, hogy új alapokra helyezi a NATO-szövetségesekkel fennálló kapcsolatokat, mert azoknak nagyobb részt kéne vállalniuk a „Nyugat” védelmének költségeiből.
E naptól fogva új vízió vezérli majd országunkat. E pillanattól fogva Amerika lesz az első
– jelentette be beiktatási beszédében, 2017. január 20-án.
Időnként Trump is felvállalta, hogy vezető szerepet próbáljon játszani a világpolitika színterén, közismert, hogyan igyekezett többször is Putyin orosz elnök kedvében járni, Észak-Koreával szemben pedig a nyílt fenyegetés és a barátságos hangnemű tárgyalás eszközét is bevetette. Másrészt viszont kiléptette az Egyesült Államokat a párizsi klímaegyezményből és a transzatlanti szabadkereskedelmi egyezményből is. Minden követ megmozgatott azért, hogy felbontsa az Obama elnöksége alatt Iránnal kötött megállapodást is – amelynek értelmében Irán az ellene irányuló szankciók eltörléséért cserébe befagyasztotta nukleáris fegyverkezési programját –, Kínával pedig kétes kimenetelű kereskedelmi háborúba kezdett.
Ez a hozzáállás éles ellentétben áll például Obamáéval, aki a fentebb említett párizsi klímaegyezményt vagy az Iránnal kötött alkut tető alá hozta, vagy éppen Bill Clintonéval, aki számtalan kereskedelmi egyezményt írt alá különböző országokkal. De megint csak azt kell mondanunk, nincs előzmények nélkül. Nagyon is emlékeztet arra a hozzáállásra, ami az amerikaiak nagy tömegeit jellemezte az 1920–1930-as években, amikor az első világháború emléke, valamint egy következő világháború rémképe a világtól való elzárkózás vágyát erősítette fel bennük. És ez messze nem csak a közvéleményre vonatkozott.
A kongresszus az 1930-as években sorban fogadta el a semlegességi törvényeket, amelyeknek az lett volna a célja, hogy az Egyesült Államokat kívül tartsák bármilyen jövőbeli háborúból. Szóval Trump megint nem képvisel olyan éles szakítást elődeivel, mint gondolnánk, bár az is igaz, hogy nacionalista felhangú izolációs politikája egyedülálló a háború utáni időszakban.
Faji kérdések
Van viszont egy olyan terület, amiben Trump valóban aggasztóan szembe megy minden olyan elődjével, aki a polgárjogi mozgalmak nagy sikerei óta töltötte be hivatalát: a faji kérdésekhez való érzéketlen hozzáállása. Amikor néhány hónappal beiktatása után a Virginia állambeli Charlottesville-ben összecsapásokra került sor a „Black Lives Matter” jelszavával felvonuló tüntetők és egy náci, illetve Ku-Klux-Klan szimpatizánsokat is magában foglaló csoportosulás között, Trump nem volt hajlandó morális alapon különbséget tenni a két oldal között, kijelentve, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdetők között vannak „nagyon rendes emberek”.
Három évvel később, a George Floyd egy fehér rendőr általi meggyilkolása nyomán kirobbant tüntetések és zavargások idején Trump megszólalásai csak olajat öntöttek a már amúgy is nagy lánggal égő tűzre. „Ha kezdődik a fosztogatás, kezdődik a lövöldözés” – fenyegette meg fegyveres rendőri erőszakkal egy tweetben a zavargások résztvevőit. A Twitter problémásnak ítélte meg a bejegyzést, és olyan címkével látta el, amely arra figyelmeztetett, megsérti a platform erőszak propagálását tiltó irányelveit, de közérdekűsége miatt nem távolítják el. A felháborodás hatására Trump némileg finomított álláspontján, de a bejegyzés azért is váltott ki nagyon komoly indulatokat, mert Miami rendőrfőnökének 1967-es, egyértelműen rasszista indíttatású szavait idézte.
Általában tehát azt mondhatjuk, nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, Trump viselkedése példátlan az amerikai elnökök között. Azt viszont nehéz lenne tagadni, hogy ha a faji kérdésekről van szó, akkor a XX. század utolsó harmadától kezdve bizony nagyon is pontos ez a megfigyelés.
Kiemelt kép: T.J. Kirkpatrick/Bloomberg via Getty Images
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History magazin új, 2020. novemberi lapszámában olvasható. Az Amerikáról szóló összeállítás másik cikkéből kiderül, mennyire vállalhatók ma is az 1620-ban a Mayflower hajón Amerikába érkező Zarándok Atyák eszméi.
