Adél, lapátoltál valaha iszapot?

Adél: Nem. De tudom, hogy miért kérdezed: a Bence kamaszkorában sokat lapátolt.

Miért is?

Bence: Akkoriban olyan helyen laktunk az édesanyámmal meg a húgommal Németországban, ahol a környék turisztikai vonzerejét a speciális iszappakolás jelentette. Teherautóval meghozták a gyógyiszapot, leöntötték a hotel udvarára, nekem meg be kellett lapátolnom abba a gépbe, amely aztán átdolgozta az anyagot.

De miért kellett dolgoznod?

Bence: Mert anyagilag is segítenem kellett a családomat. Anyukám egyedül nevelt fel minket, nem futotta zsebpénzre. Már kamaszként meg kellett dolgoznom azért, ha valamit meg akartam szerezni. Nemcsak iszapot lapátoltam, de voltam rakodómunkás költöztetésnél, újságkihordó, mosogattam, pincérkedtem.

Hasonló élethelyzetben nőttetek fel: apa nélkül. Hasonlóan is éltétek meg a dolgot?

Adél: Inkább a különbségeket érzem. Én elvesztettem az édesapámat, Bence szülei elváltak, ez azért más helyzet, ráadásul nekem nem volt kényszer, hogy már kamaszként keményen dolgozzak.

Nem is dolgoztál?

Adél: De igen, csak azt inkább bulinak fogtam fel, és fizikailag messze nem volt olyan nehéz, mint iszapot lapátolni. A bátyámnak volt egy kis bárja Nagykárolyban, gimnazistaként nyáron ott dolgoztam pultosként. Inkább menőnek éreztem, mint fárasztónak.

A zsebpénzen túl volt egyéb, mondjuk úgy, személyiségfejlesztő haszna a kamaszkori melónak?

Bence: Utólag visszatekintve úgy tűnik, mintha egyfelől erősített, másrészt viszont gyengített is volna. Az semmiképpen nem szerencsés, ha egy kamasz úgy kap felelősséget a nyakába, hogy valójában még gyerek, vagy legalábbis annak kellene lennie. Ha túl korán nő fel. Viszont nagyon sokat tanultam a munkából.

Kamaszkoromtól fogva mindig is szerettem dolgozni, kifejezetten szorgalmas vagyok. Ez részben genetika, részben német mentalitás. Óvatosan bánok a pénzzel, és megbecsülöm, amit sikerült elérnem. Szeretném, ha a gyerekeim is már fiatalon megtapasztalnák, mit jelent dolgozni, viszont szerencsére minden esélyük megvan rá, hogy ezt nekik nem kényszerből kell majd tenniük.

Adél: Én is szeretek dolgozni, azokat a szerencsés pillanatokat pedig különösen élvezem, amikor kedvemre való munkát végezhetek. De most végighallgatva Bencét, azt mondanám, hogy az én kamaszkoromban a munka inkább csak egy kellemes kalandot jelentett.

Meddig ültetek az iskolapadban?

Adél: Nekem érettségim van.

Bence: Én a Kodolányin szereztem levelezőn egy kommunikáció-médiatudomány diplomát. Nem mondom, hogy nem gyarapította az elméleti tudásomat, de igazán sokat nem tudott hozzátenni ahhoz a gyakorlathoz, amit addigra már megszereztem a munkám során. A valós szakmai tudást mindig fontosabbnak tartottam a papírnál.

Kellett valamelyik állásodhoz a diploma, vagy belső késztetés volt?

Bence: Egyik állásomhoz sem kellett. Leginkább azért szereztem meg, mert az anyukámnak megígértem, hogy lesz egy diplomám.

Adél: Ez aranyos! De miért nem éreztél belső késztetést?

Bence: Mert a tanulásban egy kicsit lusta voltam, legalábbis nem voltam annyira szorgalmas, mint a munkában. Jó agyam van, sokáig minimális befektetéssel hoztam a jó jegyeket, de amikor már bele kellett volna tenni több energiát, azt nem szerettem. Ami nem érdekel igazán, azt könnyen elengedem, ami viszont érdekel, arra száz százalékig képes vagyok koncentrálni.

És mekkora volt a szerencsefaktor abban, hogy már főiskolásként élesben gyakorolhattad a szakmádat?

Adél: Én nem hiszek a szerencsében. Az olyan, mintha a véletlenekben hinnénk.

Bence: Én hiszek a sorsban. Pontosabban abban, hogy az embernek figyelnie kell a jelekre, hogy fel kell ismernie, mihez van tehetsége. Nagyon sokan nem veszik észre, ha olyasmiben akarnak sikeressé válni, amihez nincs tehetségük. A saját szerencsémet abban látom, hogy azzal foglalkozhatom, amihez értek, és amit szeretek. De ezért a lehetőségért nagyon keményen megdolgoztam.

Adél, neked nem volt soha hiányérzeted a diploma miatt?

Adél: Még most is van. Amíg suliba jártam, maximalista voltam saját magammal szemben. Nekem belső késztetésem volt, hogy jól tanuljak, és jól is ment. Matematika-informatika szakos voltam a nagykárolyi gimnáziumban, oda is tettem magam, de soha nem voltam egy reál beállítottságú csaj. Nem tudom, mi lett volna a sorsom, ha ott érettségizek, mert harmadik után jött az X-Faktorban való szereplés, és aztán már nem mentem vissza. Az utolsó gimis évet Budán, a József Attila gimnáziumban csináltam végig.

Visszagondolva nagyon idegesíthettem az osztálytársaimat. Akkor már volt egy csomó munkám, műsorokat is vezettem, úgyhogy nem is lett volna időm arra, hogy felvételizzek egy egyetemre. De ma is nagyon vágyom egy diplomára. Most vagyok huszonhat, szerintem még nem késtem le semmiről.

Mi érdekel?

Adél: Leginkább a pszichológia. Nem hiszem, hogy pszichológusként akarnék dolgozni, csak szeretnék pszichológiát tanulni. Saját magam miatt, a családom miatt, a gyerekeim miatt.

Van érzéked a pszichológiához?

Adél: Úgy érzem, hogy igen. Nagyon érdekel a másik ember. Szeretek meghallgatni másokat, odafigyelni másokra, belelátni mások életébe, megérteni mások mozgatórugóit. Érzem az embereket.

Szerinted is jó pszichológus lenne?

Bence: Szerintem igen, mert Adél nagyon jó mindenben, ami igazán érdekli. Arra képes hihetetlenül koncentrálni.

Egyébként nem?

Adél: Egyébként szétszórt vagyok. Pláne a mostani életszakaszomban: két ország, két gyerek, sokféle munka.

Bence: Mióta ismerlek, ilyen szétszórt vagy.

Adél: Szerintem ennyire nem. Most azt érzem, hogy még soha nem kellett ilyen sokfelé irányítanom a figyelmemet.

Úgy tűnik számomra, hogy a korábbi önálló Istenes Bence brand és Csobot Adél brand az elmúlt években mintha kezdene összefonódni, és létrejött az Istenes-Csobot márka. Ezt erősíti a Nyerő páros, amit tavaly megnyertetek, az egyre gyakoribb közös videók az Instagramon, most az Álarcos énekes, ahol maga a produkció is show-elemként épít a kettőtök kapcsolatára, de felbukkantok majd az új Friderikusz-műsorban, az Életünk történetében is. Ez tudatos?

Bence: Az elején semmiképpen nem volt tudatos, nem terveztük előre, ösztönösen alakult így a dolog. Egyszer csak azt éreztük, hogy párosként még jobban működünk, mint külön-külön.

Adél: Én sem tudom felidézni, hogy mikor fedeztük fel, mekkora erő van a kettősünkben. De egy ideje valóban tudatosan alakítjuk úgy a megjelenéseinket, hogy párban vagyunk. A nyilvánosság talán a Nyerő páros óta érezheti ezt, de nekünk már korábban feltűnt.

Bence: Azt hiszem, talán a közös vlogokból volt először érezhető, hogy miközben sokban hasonlítunk, rengeteg dologban különbözünk is egymástól Adéllal, mégis remekül működünk együtt.

Ami a szakmai sikerek mellett önmagában is komoly bevételt hoz, hiszen ketten együtt csak az Instán több mint 900 ezer követővel rendelkeztek. Kell még kajtatnotok hirdetők után?

Bence: Az elején persze még nem így volt, de már régóta nem kell vadásznom a hirdetőkre. Az elmúlt években abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy semmi olyat nem kell reklámoznom, amit nem tartok hitelesnek. Csak olyan cipőt, italt, autót, chipset jelenítek meg az oldalaimon, amit vagy magam is használok, vagy ha mégsem, akkor is kiváló minőségűnek tartok. Ez óriási szabadságot ad, sőt, ma már tízből kilenc ajánlatra nemet kell mondanom. Nem nagyképűségből, hanem őszinteségből: nekem is meg a hirdetőnek is az az érdeke, hogy csak olyasmihez adjam az arcom, amivel azonosulni is tudok.

Adél: Nincs értelme hirdetnem egy olyan terméket, amit nem tudnék jól képviselni. Ne bazsalyogj, Bence!

Bence: Nem bazsalygok.

Adél: Persze, az elején még én is inkább arra figyeltem, hogy mennyit hoz a konyhára. Volt, hogy utólag szorongtam, rosszul éreztem magam miatta. De már régóta nem így van, az elmúlt években több olyan együttműködést is visszautasítottam, ami egyébként komoly bevétellel járt volna. Most már csak arra figyelek, hogy egy adott márkát hitelesen tudjak képviselni, passzoljon az életembe. Viszont nem ítélek el egyetlen influenszert sem, akinek nem adatik meg ez a szabadság, és rákényszerül arra, hogy válogatás nélkül kössön együttműködési megállapodásokat.

Bence: Már csak azért sem ítélnék el senkit, mert ebben a szakmában nagyon gyorsan változhatnak a trendek, aki ma a képernyőn van, lehet, hogy egy év múlva sehova sem kell. Nem lesz annyi követője, kevesebb lesz a bevétele, most akar minél többet kasszírozni. Tizenkét éve vagyok a médiában, az elején én sem tudtam mindenre nemet mondani. Most ott tartok, hogy megtehetem, de ez bármikor változhat.

Ha már szóba hoztad a jövőt: jelenleg minden szempontból sikeres a párosotok, de miként lehet fenntartani az érdeklődést hosszú távon?

Bence: Ahogy az előbb is említettem, tényleg csak olyanban veszünk részt, ami épít minket, szem előtt tartjuk, hogy ne használódjon el az arcunk. A mi céljaink hosszú távúak, nem gyorsan szeretnénk meggazdagodni, hanem nagyon. Sok tervünk van, egyik ilyen például egy régóta tervezett projekt, egy közös est.

Nocsak!

Bence: Részletekkel még nem tudunk szolgálni, tavasszal kezdtük előkészíteni a projektet, de a Covid miatt elnapoltuk a dolgot. Olyan produkcióról lenne szó, amelyben a szórakoztatás mellett komoly témák is megjelennének. Ezeken az esteken olyan oldalunkat is meg tudnánk mutatni, amit a közönség a televíziós műsorokból vagy az Instáról nem ismerhet.

És ezzel roadshow-znátok az országban?

Bence: Pontosan.

A komoly témák akár közéletiek is lehetnek?

Bence: Abszolút, leszámítva a direkt politikát, mert arról nem szeretnénk nyilvánosan állást foglalni.

De ti ketten azért politikáról is beszélgettek?

Adél: Persze, mi mindent megbeszélünk Bencével.

És mennyire szűk az a kör, amelyben még nyíltan vállaljátok a politikai véleményeteket?

Adél: Nagyon szűk. Valójában csak a barátaink körében, szóval nagyjából úgy tíz ember előtt.

Ekkora a baráti körötök?

Bence: Van néhány közös barátunk, és néhány külön-külön is, de összesen tényleg nem lehet több tíz embernél. Ha velük vagyunk, nincs tabutéma. Ami viszont nem a politikához kapcsolódik, de társadalmilag fontos kérdésnek tartjuk, arról a nagy nyilvánosság előtt is vállaljuk a véleményünket.

Általában ezek a témák is megosztóak, nem?

Adél: Dehogynem, viszont az egyáltalán nem izgat, ha másnak más a véleménye például a vegetáriánus étkezésről vagy a klímaváltozásról. Épp nemrég gondolkodtam el azon, hogy komoly témákról is posztolnom kellene az Instán, mert ha több százezren követnek, akkor igenis van felelősségem abban, hogy fontos ügyekben állást foglaljak, kifejtsem a véleményemet.

Bence: Én is azt érzem, hogy ideje odaállnunk bizonyos ügyek mellé.

Például?

Bence: Ne világmegváltó dolgokra gondolj, hanem apróságokra. Szeretnénk a jövőben a környezettudatosság témájáról is kommunikálni, hiszen például mindig ugyanazzal a táskával és szatyorral járunk bevásárolni, figyelünk arra, hogy ne használjunk áruházi csomagolóanyagokat. Németországban még tudatosabban kezelik a szelektív hulladékgyűjtést, ezt a szemléletet mi is átvettük, erre tanítjuk a fiainkat is.

Adél: Megpróbálunk minél inkább környezettudatosan élni, és a jövőben ezt igyekszünk majd megmutatni a követőinknek is. Ha lejár egy együttműködés egy adott céggel, az új szerződéseket már ilyen szempontok alapján próbáljuk megkötni. Ja, és épp a napokban kértem meg a menedzseremet, hogy vegye fel a kapcsolatot a Greenpeace-szel, mert a jövőben szívesen működnék közre önkéntesként valamelyik kampányukban.

Jöjjön néhány villámkérdés, próbáljatok meg tömören válaszolni. Melyikőtök a hisztisebb?

Adél: Ez egyértelmű: én. Makacs és önfejű vagyok, de azért általában csak akkor hisztizek, ha fáradt vagyok.

Bence: Nem gond, már megtanultam kezelni. Leginkább humorral lehet őt ilyenkor leszerelni, esetleg megvárom, amíg lehiggad, de ha egyik sem működik, akkor jól összeveszünk.

Kinek jut több az otthoni feladatokból?

Bence: Mindenki csinál mindent, próbáljuk igazságosan elosztani a terheket. Nincsenek előre megszabott szerepek, ha éppen én érek rá, akkor pelenkázok, büfiztetek, altatok, porszívózok, mosok, de a konyhában is feltalálom magam. Más kérdés, hogy akkor jár jobban a család, ha Adél főz.

Adél: Nagyon megszerettem főzni, ráadásul Bence meg a gyerekek hálás közönség. Kísérletező típus vagyok, egyre több egészséges ételre sikerül rászoktatnom a fiúkat, terelgetem őket a vegán étrend felé.

Melyikőtök a spórolósabb?

Bence: Ez is egyértelmű: én. Durva konfliktusunk még nem volt ebből, de néha előfordul szóváltás.

Melyik az a tulajdonsága a párotoknak, amit ha elveszítene, a legjobban fájna nektek?

Adél: Ez könnyű, egyértelműen a humora. Annyira, hogy én a humorába szerettem bele. Ha az kiveszne belőle, az a kapcsolatunk végét jelentené.

Bence: Nem könnyű megfogalmazni, pedig pontosan érzem. Ahhoz kapcsolódik, hogy az Adél egy tiszta lélek. Egy jó lélek. Tiszta lélekkel fordul a világ felé.

Könyvekből nevelitek a gyerekeiteket, vagy jöjjön, aminek jönnie kell?

Adél: Teljesen ösztönösen neveljük a fiúkat. Ebben az első perctől egyetértettünk.

Melyikőtöket borítják ki jobban a negatív kommentek?

Adél: Engem egyáltalán nem érdekelnek. De ezt meg kellett tanulnom, mert amikor szerepeltem az X-Faktorban, elképesztő mocskolódást kaptam a közösségi médiában. Emlékszem, még pszichológushoz is kellett járnom, ő segített, hogy miként lehet kezelni a dolgot. Megedződtem, ma már teljesen hidegen hagy.

Bence: Engem sem borítanak ki a negatív kommentek, inkább szórakoztatnak. Néha reagálni is szoktam rájuk, általában valami vicces bejegyzéssel. És néha elgondolkodom egy-egy poszton, vajon mi lehet a kommentelő lelkében. Milyen frusztrációi lehetnek, amit az oldalamon próbál levezetni?

Még nagyon fiatalok vagytok, vajon együtt fogjátok leélni az életeteket?

Adél: Én nagyon szeretném.

Bence: Akkor mondhatjuk úgy: nagyon szeretnénk.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu