Egyelőre elég felemás eredményeket tud felmutatni a Disney klasszikusainak élőszereplősítése: anyagilag nyilvánvalóan pozitív a mérleg, hiszen a nosztalgiafaktor beviszi a mozikba a közönséget, a kassza szépen csilingel, ám ha a Disneyre nem csak mint profitorientált vállalkozásra, hanem mint kreatív alkotóműhelyre is tekintünk, akkor már kevésbé egyértelmű a siker. Hiszen azért ez mégis csak egy, Walt Disney forradalmi kreativitásából kinőtt vállalkozás, amely nem egyszer írt márt történelmet a munkásságával – az viszont erősen kétséges, ám hogy ezekkel az újrafeldolgozásokkal számíthat-e ilyesmire. Legalábbis eddig még nem érkezett meg az az élőszereplős Disney rajzfilm-remake, ami érdemben hozzátett volna az eredetihez, ami bármit adott volna némi nosztalgián és összehasonlítgatáson túl, ami, ha jobb nem is tudott lenni, de legalább megugrotta az eredeti szintjét. A Mulan sem lesz ilyen. Ettől még nem egyértelműen rossz, sőt, de ha nem készül el, akkor sem lett volna szegényebb a világ.
A férfinak álcázott, nagy harcossá lett leány, Mulan története ősrégi: Mulan a Hua család gyermeke, és minthogy nőnek született, életkilátásai kissé limitáltak, legyen méltó felesége egy arra alkalmas fiatalembernek, ezzel megbecsülést hozva a családjának. Ám az élet megszokott rendjét felborítja, hogy a birodalmat megtámadják, és a császár hatalmas hadsereget toboroz, melybe minden családnak delegálnia kell egy férfit. Mivel fiai nincsenek, Mulan idős, háborús veterán édesapja is behívót kap, és természetesnek is veszi, hogy bevonul – ám lánya az éj leple alatt ellopja kardját, vértjét, behívóját, és magát férfinak álcázva megszökik, hogy apja helyét átvéve háborúba menjen. Aztán lány létére mindenkit jól leiskoláz a kiképzésen, a legjobb harcossá válik, és végül a császár életére törő ellenséggel szemben is megmérettetik.
A Disney a történetben meghúzódó finom feminizmust első látásra felerősítette, eleinte kissé szomorkodósra, majd győzedelmesre véve a figurát. Ebben a harcban ugyanis gyakorlatilag nem Mulan száll szembe a patriarchátus szabályaival egyes egymagában, hanem egy nagy erejű nő – és az általa segített sereg – csap össze egy másik nagy erejű nővel – és az általa segített sereggel. A történetben ugyanis az ellenséges betolakodókat egy rejtélyes nő vezeti, akinek hatalmas ereje és emberfeletti képességei vannak: nem elég, hogy virtuóz harcos, aki közelharcban és stratégiában egyaránt erős, de gyakorlatilag alakváltó és hipnotizőr is, szóval elég kemény ellenfél. És ott van vele szemben Mulan, aki, mint kiderül, gyerekkora óta hasonló képességekkel van megáldva – a film úgy fogalmaz, erős benne a csí –, ám a neveltetése és a társadalmi elvárások miatt mindezt elnyomja magában, és addig nem is tudja megtapasztalni teljes potenciálját, amíg le nem rázza magáról béklyóit és vállalja fel kilétét és képességeit.
Mindkét nő elnyomott, és mindketten más kiutat találnak az elnyomásból, ám ez a kiút egyikük esetében sem jelent szabadságot vagy valami elementáris változást a világban – azért odáig már ne ragadtassuk magunkat. Afféle komfortos, fontolva haladós feminizmus ez, ha az egyáltalán, ezt pedig legjobban a történet férfiszereplői képezik le, akik mind kezüket széttárva állnak az elnyomás tényéhez, mondván, jaj, hát ez már csak így van, nem én hoztam a szabályt, sőt, én nem is igazán értek egyet, de a szabály az szabály. Szóval kissé megúszós, óvatos módon szivárogtatja a történetbe a progresszivitást a rendező – pedig hát ő Niki Caro, és egy női rendező ténye még mindig állásfoglalásnak mondható – ám ez nem lenne önmagában baj, nem kell mindig mindjárt forradalmat csinálni, értem én, az viszont már nagyobb gond, hogy a film egészére ez a tompaság jellemző. Az összetevők adottak, legendás, felemelő történet, fenséges látvány, kung fu filmekre hajazó meghazudtolása a fizika törvényeinek, közelharc, szuperhősfilmes dramaturgia, akció és csihipuhi, izgalmas szereposztás – de valahogy mégis sótlan az összhatás.
A Mulan mindent megtesz, hogy a brutális bevétellel kecsegtető kínai piac szeresse – kicsit még többet is a kelleténél: friss hír, hogy bojkottra szólítanak fel a film ellen, mert a Disney a stáblistán a forgatási helyszínként is használt Hszicsiang tartomány több kormányszervének is köszönetet mond, márpedig ez az a tartomány, ahol a kormány becslések szerint egymillió ujgurt tart átnevelő táborokba zárva. A Disney és a kínai rezsim túl szoros kapcsolata úgy egyébként is egyre nagyobb figyelmet vonz, és a Mulanból árad a kínai nagyság dicsérete, ami abszolút egybevág a kormány törekvéseivel, ám – mondanunk sem kell – filmszakmai szempontból nem használ a filmnek, épp ellenkezőleg. A propagandacélok és az alkotóművészet összefonódásából általában gyomorforgatóan ízléstelen dolgok születnek – amiről, ugye, a hazai színház- és filmművészet éppen most foglal állást – és ugyan itt a teljes ízléstelenséget a Disney professzionalizmusa megakadályozza, de az arányok eltolódása érezteti hatását, és minden mélyebb elemzés nélkül is árt a filmnek.
Mert például a film forrón patrióta és nagyon autentikus akar lenni festői Kínával, csível és főnixszel és az utolsó statiszta csillivilli jelmezével együtt, ám az energiáról szóló mondatok zavaros lózungokká oldódnak, a varázslatos lények nagyjából annyi wow-élményt kapnak, mintha csak egy cserebogár tipegne át a színen, a jelmezekben meg annyira megszaladt a tervező keze, hogy egy szivárványos skanzent kapunk – szép-szép, de túlzó, s mint ilyen, teljesen életszerűtlen. A Mulan mély akar lenni, hűségről, igazságról, odaadásról, bajtársiasságról próbál beszélni, de mondandója olyan általános, mint egy óriásplakát szlogenjei, emiatt aztán a katarzis nem jön, még olyan aprócska, disneys katarziska sem, csak
A humoros karakterek egy az egyben kikerültek, így a Disneytől megszokott kedvesség és humor helyett itt mindenki komoly, mint egy gyomorvérzés, viszont a helyette felkínált misztikum túl gyenge és kockázatmentes, ráadásul hiába a korrekt szereposztás, az életszerűtlen dialógusok miatt karaktereik nem kelnek igazán életre, és mivel Mulan karakterfejlődését nem a kiképzés okozza, hanem valami misztikus erő szabadjára engedése, így nem válik inspirációvá, nem szeretünk bele, meg senki másba sem, nem tudunk érdemben drukkolni, aggódni, félni. Érzelmileg szinte teljesen hatástalan a film, pedig engem iszonyú könnyű meghatni, és a Mulan próbálkozik is, még a klasszikus betétdal dallama is felcsendül – és ez még azzal együtt is a film egyik erősebb érzelmi csúcspontja, hogy összességében kicsit sem hiányzik, hogy énekelgessenek a szereplők, sőt. És reménykedhetünk, persze, hogy legalább a gyerekek szeretni fogják, hisz van harcos csodalány, látvány és mese, no meg eleve öröm valóban vászonért kiáltó filmet vásznon látni – de jelen állás szerint a rajzfilmes eredeti mellett ezt a mostani újrafeldolgozást a Disney méltatlan pénzéhségén kívül a világon semmi nem indokolta.
Mulan – amerikai animációs kalandfilm, 115 perc. 24.hu: 5/10
Kiemelt kép: Forum Hungary
