Ez a szerződés átírta volna a történelmet

A trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve számos írás foglalkozott a „mi lett volna, ha” kérdésével, illetve boncolgatta azt is, mit kellett és lehetett volna tenni a katasztrófa elkerülésének érdekében. Ennek ellenére kevéssé ismert az 1905-ös björkői szerződés története, amely életbe lépése esetén gyökeresen megváltoztatta volna a nagyhatalmi erőviszonyokat Európában.

Ennek következtében Németország – és első számú szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia – jóval kedvezőbb helyzetben várhatta volna az elkerülhetetlennek látszó konfliktust a kontinens hatalmai között.

Vilmos császár észbe kapott

Az új Német Császárság létrejötte után nemcsak gazdaságilag és katonai erőben lett a kontinens még Nagy-Britanniával is vetélkedő hatalma, hanem Bismarck ügyes taktikázásának köszönhetően diplomáciai szempontból is irigylésre méltó helyzetbe került, hiszen ősi ellenségét, Franciaországot gyakorlatilag elszigetelte, míg déli és keleti határait biztonságban tudhatta a német és az osztrák császár, valamint az orosz cár által 1881-ben kötött titkos semlegességi egyezmény nyomán.

Miután a diplomáciai alkudozások helyett a nyers erőben hívő II. Vilmos 1890-ben lemondatta Bismarckot, az új irányvonalat követő német külpolitika az osztrák–magyar szövetség kivételével egy bő évtized alatt lerombolta ezt a gondosan felhúzott, ám ingatag épületet, és 1904-ben, Nagy-Britannia és Franciaország szívélyes megegyezésével ez immár II. Vilmos számára is nyilvánvalóvá lett.

A német császár azt ötlötte ki, hogy megpróbálja unokatestvére, a híresen befolyásolható II. Miklós cár megkörnyékezésével Oroszországot újra a maga szövetségesévé tenni (miután az 1881-es szerződés megújítását ő maga hiúsította meg, és ez az 1893-as francia–orosz szövetség létrejöttéhez vezetett).

Vili és Miki

Erre pedig az 1904 elején kitörő orosz–japán háborúban látott esélyt a maga számára. Nagy-Britannia ugyanis hagyományosan jó viszonyt ápolt Japánnal, a kezdeti váratlan vereségektől megrendült II. Miklós pedig attól tartott, a britek esetleg a háta mögött összejátszanak a távol-keleti állammal.

Ekkor indult meg a két uralkodó által használt becenevek alapján csak „Vili–Miki-táviratok”-ként emlegetett levelezés a császár és a cár között.

Vilmos azzal nyitott, hogy sok sikert kívánt az orosz fegyvereknek Japán ellen, majd stratégiai tanácsokkal látta el Miklóst. Ahol lehetett, megpróbálta kuzinját apró megjegyzésekkel, bizalmas információkra való hivatkozásokkal Nagy-Britannia és egyben a harmadik koronás unokatestvér, VII. Eduárd brit király ellen hangolni.

A Távol-Keletre igyekvő orosz balti flotta szénutánpótlását biztosító német hajók körüli nézeteltérés, illetve amiatt, hogy II. Vilmos egy időre a francia–angol viszonyt ellenségesre fordítani hivatott marokkói válság felszítására koncentrálta erőit, a táviratváltások egy időre szüneteltek, de 1905 nyarán a császár újra felvette a kapcsolatot a cárral. Az alkalmat most a svéd–norvég perszonálunió küszöbönálló felbontása jelentette, Oroszország és Németország ugyanis mást akart a norvég trónra ültetni, mint Nagy-Britannia, utóbbi a végül megkoronázott VII. Haakont támogatta, aki Matild brit királyi hercegnőt vette feleségül.

Túl késő volt

Vilmos a nyáron a szokásos norvég fjordok helyett a Balti-tengeren töltötte hajókirándulását, és a finn partok közelébe érve megemlítette „Miki”-nek, hogy milyen jó lenne, ha össze tudnának jönni egy kis kötetlen beszélgetésre. A két uralkodó végül 115 éve, 1905. július 24-én találkozott a Viborg melletti Björkö szigetén. Pontosan nem tudjuk, mi hangzott el a négyszemközt folytatott megbeszélésen, ám utólag úgy lehet rekonstruálni az eseményeket, hogy Vilmos a Skandináviában kialakult helyzetre hivatkozva vetette fel, az európai béke fenntartásának, illetve a két hatalom érdekeinek biztosítására a Balti-tenger térségében az lenne a legjobb, ha kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötnének.

A véletlenül éppen kéznél lévő, előre megfogalmazott szerződést aztán Miklós rögtön, tanácsadóival nem konzultálva, alá is írta.

A tervek szerint a megegyezést az orosz–japán háború lezárása után kellett volna nyilvánosságra hozni, ám miután a cár kormányának tagjai – elsősorban Szergej Witte miniszterelnök, illetve Vlagyimir Lamsdorf gróf külügyminiszter – szembesültek annak létezésével és tartalmával, azonnal heves kampányba kezdtek az uralkodónál, hogy ne tartsa magát ígéretéhez. Végül sikerült meggyőzniük a cárt, hogy az egyezmény mind a világpolitikai realitásokkal, mind Oroszország érdekeivel szembemegy, és Miklós némi húzódozás után november végére Vilmosnak is tudtára adta, hogy nem fogja ratifikálni.

A német császár tehát már későn próbált meg újabb nagy fordulatot végrehajtani, a központi hatalmak elszigeteltségét pedig az 1907-es brit–orosz szerződés pecsételte meg, amellyel Oroszország gyakorlatilag csatlakozott az antanthoz.

Kiemelt kép: II. Vilmos császár és II. Miklós cár. Forrás: Wikipedia