Bevezetésként meséljünk vicceket!
– Asszonyom, maga olyan gazdag!
– Nem voltam mindig gazdag. Volt idő, amikor nem tudtam, ki lesz a következő férjem.
Vagy itt egy másik:
– Nagyon örülök. Már sokat hallottam önről.
– Biztos, de semmit nem tud bizonyítani.
És még egy:
– Sosem találkozott még olyan férfival, aki boldoggá tudta volna tenni?
– De, egy csomószor.
E szellemes riposztokat ugyanaz a színésznő mondja a filmjeiben: Mae West, Ó-Hollywood szexszimbóluma. Sőt, ami meglepőbb, hogy javarészt ő is írta ezeket a szövegeket. A negyven éve elhunyt színésznőtől nem csak azt tanulhatjuk meg, hogyan érvényesítheti egy nő az akaratát egy masszívan férfias és patriarchális közegben, hanem azt is, miként lehet a politikai korrektséget messziről elkerülve, önazonosan felépíteni és végigvinni egy karriert a szórakoztatóiparban. Manapság, amikor Hollywood bizonyos tekintetben talán prűdebb, mint valaha, Mae West története meglepően aktuális és tanulságos lehet.
Szex, tánc, börtön
Talán emiatt is Westről szól a nagy múltú American Masters dokumentumfilm-sorozat új, június közepén bemutatott része. A Mae West: Dirty Blonde alkotói, Julia Marchesi és Sally Rosenthal rendezők időszerűnek látták éppen West pályaképét feleleveníteni annak ellenére, hogy az egyáltalán nem nevezhető rejtélyesnek vagy elhanyagoltnak. Ellenkezőleg, West rövid életű sztársága a hollywoodi legendárium jól ismert fejezete, és készült is már róla egy portréfilm a kilencvenes években. Igaz, annak már a címe is (Mae West and the Men Who Knew Her) a színésznő és a körülötte felbukkanó férfiak kapcsolatának vizsgálatát ígérte, a friss és a korábbinál alaposabb dokumentumfilm pedig a korszellemnek megfelelően inkább West autonómiájára, a self-made woman alakjára és lehetőségeire koncentrál.
West 1893-ban született Brooklynban, munkáscsaládban. Az apja bokszoló és magánnyomozó – valószínűleg inkább afféle pénzbehajtó – volt, az anyja viszont fiatal korában belekóstolt a modellkedésbe (fűzőket reklámozott az újságban), ő terelte legidősebb lányát a szórakoztatóipar felé. West szépen táncolt és énekelt, 18 éves korában pedig lehetőséget kapott, hogy bemutatkozzon egy Broadway-előadásban.
A Broadway az 1910-es években nem a ma ismert, méregdrága és nagyszabású produkcióknak adott otthont, hanem mindenféle rendű és rangú színháznak, kabarénak, cirkusznak, erotikusan túlfűtött vígjátékoknak.
Először a shimmy nevű, csípőriszálós tánc révén lett ismert – ez az, aminek a ritmusát az egyik gyerek mindig elfújja szájharmonikáján az Iskola a határonban – majd megírta a nemes egyszerűséggel Sex címen bemutatott darabot, és el is játszotta a főszerepét, egy prostituáltat. A cím sugalmazása ellenére a Sexben egyáltalán nem szexeltek, ehelyett a New York-i al- és félvilág, stricik és kurvák szerelmi komédiájára válthatott jegyet a közönség. West a saját brooklyni környékén szerzett tapasztalatokat és utcai bölcsességeket is beledolgozta a darabba, amelyről pontosan tudta, hogy kivívja majd vele a konzervatív hírlapírók és erkölcscsősz szervezetek haragját, hiszen éppen ez volt a célja.
Ismertségét csak növelte, amikor a darab obszcénnek nyilvánított jelenetei és a fiatalok erkölcseire tett káros hatása miatt West ötszáz dolláros pénzbírságot és 10 napos börtönbüntetést kapott New York városától. A színésznő a börtönben kivételes bánásmódban részesült, együtt vacsorázhatott az igazgatóval, és néhány napot el is engedtek neki a jó magaviselete miatt („az egyetlen, amit jó magaviselettel elértem az életben”, mondta szabadulása napján). Ezután folytatta, amit elkezdett: újabb botránydarabot írt, ezúttal a homoszexualitásról, majd következett a Diamond Lil, amelyben először játszotta el a lehengerlően magabiztos, kihívó és szellemes dámát, későbbi típuskarakterét. Színdarabjait sorra tiltották be különféle cenzúrabizottságok, de West néhány év alatt a Broadway legjobban fizetett színésznője lett, a hollywoodi stúdiók pedig egymás sarkára taposva igyekeztek magukhoz csábítani őt.
Tudták, mire számíthatnak tőle
A Dirty Blonde-ban is hallható anekdota szerint a tárgyaláson a Paramount stúdió vezetője megkérdezte Mae Westet, mennyi pénzért szerződne hozzájuk. „Maga mennyit keres?” – kérdezett vissza a színésznő. A stúdiófőnök elárulta, West pedig a mondott összegnél egy dollárral többet kért.
Ennek a sztorinak a valóságtartalma kétségbe vonható, az viszont biztos, hogy West a harmincas évek elején olyan ajánlatot kapott Hollywoodból, amilyet addig senki, és később sem sokan.
A színésznő elsőként a gengszterfilmekből ismert George Raft (A sebhelyesarcú, Van, aki forrón szereti) partnereként a Night After Night című filmben tűnt fel, majd rögtön utána jöhetett a Lil Diamond filmváltozata. A nő okozta vesztét (She Done Him Wrong) elkészítésében, hasonlóan a színpadi eredetihez, részt vett íróként is, nem csak főszereplőként. Partnerének ő maga választotta ki a Paramount egyik jóképű fénydublőrét, ezzel elindítva a filmtörténet egyik legnagyobb férfisztárja, Cary Grant pályáját.
De A nő okozta vesztét nem csak West filmes debütálása és Grant felfedezése miatt fontos film. A korai hangosfilm korszakában készült, amikor a hollywoodi filmek még sokkal merészebben, szabadosabban fogalmazhattak, mint 1934 után, vagyis a stúdiófilmeket szabályozó cenzúrarendszer, a hírhedt Hays-kódex életbe lépését követően. West íróként és színésznőként is egyike volt azoknak a filmeseknek, akik miatt a konzervatív politikusok és civil szervezetek ilyesféle cenzúratörvényért kampányoltak. Minden szava felhívás volt keringőre: amikor nem a szexről beszélt, akkor is a szexről beszélt.
Mai szemmel nézve szinte nevetséges, hogy West minden, ebben a néhány évben, vagyis 1932 és 1937 között forgatott filmjében ugyanazt játssza és ugyanúgy viselkedik. Riszálva jön le a lépcsőn, a szemöldökét vonogatja, csábosan mosolyog és dupla fenekű riposztokat intéz a kegyeit leső férfiakhoz. West nem volt jó színésznő abban az értelemben, ahogy a korabeli női sztárok közül Katherine Hepburn, Barbara Stanwyck vagy Bette Davis azok voltak. Nem volt sokoldalú átváltozóművész, nem kapott, de nem is nagyon keresett változatos szerepeket. Inkább jelenség volt, mint Jean Harlow vagy Hedy Lamarr.
Akik a filmjeire jegyet vettek, pontosan tudták, mire számítsanak, és West minden filmjében hiba nélkül, az öniróniát sem mellőzve játszotta el saját magát. Szexszimbólum státusza különösen annak fényében számít különlegesnek, hogy a mai ideáljaink szerint – erre egyszerűen nincsen elegánsabb kifejezés – nem volt szép nő. Éppen ezért a szépség vagy inkább a szexepil mibenlétéről folytatott, szerencsére soha véget nem érő dialógusban mindig vissza lehet kanyarodni hozzá.
Minden csatornán kicenzúrázták
Ha a Mae West által tökélyre fejlesztett, erotikus töltetű humort a Hays-kódex nem is tudta teljesen kiirtani a stúdiófilmekből, a színésznő által játszott, szabadelvű, szexuálisan aktív és látványosan feslett erkölcsű nők 1934 után nem jelenhettek meg filmek főszereplőiként. Pontosabban a történet nem végződhetett happy enddel a számukra, valamilyen formában bűnhődniük kellett.
A harmincas években West megpróbálta, amit lehetett: önreflexív irányba vitte alteregóját, így próbálva megkerülni a cenzúra intézkedéseit (revüsztárt játszott a Goin’ to Townban, filmcsillagot a Go West Young Manben), másik stratégiája pedig az volt, hogy határozottan a komédia felé vitte el a filmjeit, együtt bolondozott például W. C. Fields burleszkszínésszel a My Little Chickadee-ben. Nem túlzás arról beszélni, hogy ezekben a filmekben West maga kísérletezett imázsa óvatos megújításával, mert a Paramounttal kötött szerződése értelmében íróként továbbra is részt vett filmjei elkészítésében, jóformán egyedüliként a korszak női sztárjai között. Tulajdonképpen azóta sem tudunk sok hollywoodi színésznőről, akik hasonló kontrollt tudtak volna gyakorolni a filmjeik felett.
Próbálkozásai viszont hiábavalóak voltak, és West, aki eleve negyvenévesen, tehát hollywoodi mércével mérve nagyon öregen került a filmiparba, már nemcsak azért nem tudta eljátszani a sztárságát garantáló szerepeket, mert a cenzúra miatt nem lehetett, hanem azért sem, mert egyre inkább kiöregedett belőlük. A Heat’s On című, 1943-as filmjében aztán olyasmi történt vele, ami addig sosem: cenzúrázták a párbeszédeit. Ezt nem tűrhette, és abba is hagyta a filmezést.
A következő évtizedekben megpróbálkozott mindennel, amivel egy, a népszerűségvesztéstől tartó és egyre kevesebb lehetőséghez jutó sztár megpróbálkozhat az amerikai szórakoztatóiparban, ami még így is elég sok lehetőséget jelent. Tánc- és énekműsorával rendszeresen fellépett Las Vegasban, a rádióban flörtölt a korszak legkedveltebb hasbeszélője, Edgar Bergen bábujával, majd komikus szkeccsek fényét emelte a tévében. Emlékezetes, hogy a rádióban és a tévében is cenzúrázták őt: a rádióban azért, mert Bergen Charlie nevű bábuját egy péniszhez hasonlította („egy yard hosszú és áll, mint a cövek”), az NBC csatorna pedig amiatt orrolt meg rá, hogy az egyik műsorukban egy szép alma elfogyasztását a New York-iakkal (a „Nagy Alma” lakóival) űzött szexszel hozta közös nevezőre. Vagyis a régi nótát fújta: szexuális töltetű szóvicceket, idézhető egysorosokat puffogtatott, csakhogy ezt a negyvenes-ötvenes években sem tolerálta jobban a fősodorbeli média, mint korábban.
Westet végül az „annyira rossz, hogy az már jó” hetvenes évekbeli divathulláma sodorta vissza a filmezéshez. Saját sztárszemélyiségét parodizálta a Myra Breckinridge-ben és a Sextette-ben, két dilinyós vígjátékban. A kettő közül a Raquel Welch népszerűségének csúcsán készült, és annak leáldozását hatékonyan előkészítő Myra Breckinridge a jobb, vagyis inkább értelmezhetőbb film. A Sextette-ben viszont feltűnik Ringo Starr, Tony Curtis és Alice Cooper, West pedig nyolcvanöt évesen (!) játssza a főszerepet, az egykori szexszimbólumot, aki hatodik házassága estéjén még egy nemzetközi politikai botrányba is beleártja magát. Az ifjú férjet Timothy Dalton játssza, a későbbi James Bond és Mae West párosa pedig bízvást megér egy olyan estét, amikor valami eszetlen nagy marhaságot szeretnénk megnézni otthon.
Mae Westnek ma nyoma sincs
Mae West 1980-ban, a Sextette bemutatása után három évvel meghalt, így pont nem érhette meg azt az évtizedet, amikor a nyíltabb szexábrázolás, főleg a pornófilmek hatására visszatért Hollywoodba. Az évtized végére elszaporodó, és a kilencvenes években csúcsra jutó erotikus thrillerekkel (amelyek előtt ebben a cikkben tisztelegtünk) aztán a stúdiófilmek minden korábbinál merészebbé váltak, de a trend nem tartott sokáig.
Ma Hollywoodnak megint nagy szüksége lenne egy olyan kaliberű és akkora autonómiával rendelkező szexszimbólumra, mint amilyen Mae West volt a maga idején. Bizonyos tekintetben ugyanis a stúdiófilmek konzervatívabbak, mint valaha, és ez a szemérmesség éppen nem a túlhabzó erőszak-ábrázolást, sokkal inkább a szexualitás megjelenítését érinti. Az okokat már nem ennek a cikknek a feladata megkeresni, de minden bizonnyal a politikai korrektség folyton átrendeződő – és jelenleg egyre szigorodó – elvárásrendszere, vagy éppen a bárki számára hozzáférhető streaming-szolgáltatók befolyása is felelős azért, hogy a szexszel, különösen annak megmutatásával óvatosabban bánnak a hollywoodi filmek, mint húsz évvel ezelőtt.
Olyan színésznő pedig jelenleg nincs a porondon, aki éppen saját szexualitásával, vonzerejével sáfárkodva építené a renoméját. Ehhez a húszas-harmincas évek mondén miliője kellett, és egy olyan bevállalós sztár, mint Mae West.
Kiemelt kép: AFP
