A kérdésre a válasz maga a film, bár már a másfél órás komédia ötödik percének zseniális jelenete is eloszlatja minden kétségünket: Jean-Paul Belmondo a Côte d’Azur hullámain száguldva pattogó motorcsónakról kötéllétrába kapaszkodva igyekszik egy helikopterre, lábánál egy bombázó szurkol neki, odafönt egy másik várja.
Tisztán látom magam előtt, ahogy Georges Lautner rendező és Belmondo azon tanakodik a zsinórban gyártott tesztoszterondús filmek után (A profi, Szabadlábon Velencében, Zsaru vagy csirkefogó?), hogy meddig áll még jól a macsószerep ennek a pasinak, és vajon az új generációk női közönségét is képes-e még meghódítani Belmondo.
Az izgalmas kísérlet legfőbb eszköze, hogy Belmondo mellé betették a francia film friss üdvöskéjét, Sophie Marceau-t. Ami már csak azért is remek ötlet, mert a Házibuli tinisztárja így szexszimbólummá léphetett elő.
A cselekmény alapja egy akkor már két éve sikeresen futó színházi darab, amit Jean Poiret jegyez, aki nem mellesleg az Őrült nők ketrecének is szerzője. Az eredmény: óriási siker, csak Franciaországban közel négymillióan váltottak jegyet a filmre; Belmondo azóta se tudta megközelíteni ezt a teljesítményt.
A történet egy megrögzött szoknyapecérről szól, aki nem mellesleg házas ember, a férfiklimax kellős közepén. Félrelépései során a legfőbb szabály, hogy sosem viszi haza aktuális szeretőjét. Ezt ez egyszer nem sikerül betartani, és természetesen megtörténik a baj: a feleség váratlanul betoppan. A nej szerepében az ekkor negyvenöt éves hiperszexi énekesnő, Marie Laforêt, aki méltó ellenfele a közel három évtizeddel fiatalabb fruskának.
A Jean Poiret-darabokra jellemző narratíva viszi előre a történetet: hazugságokból fakadó sziporkázó helyzetkomikumok sora váltja egymást. A színdarabőshöz illően a játékidő zöme két helyszínen zajlik. Ezek között, előtte és a fináléban is a Lautner-Belmodo párosra jellemző, megszámlálhatatlan járművet leamortizáló koccanások, karambolok teszik hibridműfajúvá az alkotást.
Ami természetesen tökéletes választ ad az alapkérdésre: igen, Belmondo az ötvenes éveiben is hiteles szexus; egyaránt működik a kémia a Marceau-val és a Laforêt-vel. A Kellemes húsvéti ünnepeket! után Belmondo még öt évig alakít kíméletlen alfahímeket a vásznon, majd a kilencvenes évek elejétől összes hajkoronával decensebb szerepekkel is beírja magát a francia filmtörténelembe.
