Az emberiség utoljára a második világháború idején nézett farkasszemet olyan globális krízissel, mint manapság. 2020 áprilisára oda jutottunk, hogy a bolygó lakosságának nagy részét közvetlenül érinti az új koronavírus. Ahogy a 20. század közepén a háború pszichózisa átalakította a társadalom gondolkodásmódját (és nem mellesleg a teljes gazdasági életet), úgy a COVID-19 is komoly változásokat hozhat.
Az elmúlt évtizedekben tapasztalt fegyveres konfliktusok egyike sem jutott el arra a szintre, hogy a Föld teljes lakosságának mindennapjait befolyásolni tudja. Persze akadtak erős próbálkozások: gondoljunk csak a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra, vagy a bő öt évvel ezelőtti párizsi terrorcselekményre, majd az azt követő, Berlint és Barcelonát is érintő merényletsorozatokra. Európa kicsit zártabb és óvatosabb lett, de például Brazíliát, Dél-Koreát vagy Ausztráliát lényegében nem érte el az európai terror szele. Globális fenyegetést utoljára éppen járványok okoztak: gondoljunk csak a 2002-es SARS-ra vagy a 2009-es H1N1-re. Mindkét járvány számos áldozatot követelt, de ezek közel sem fertőztek olyan gyorsan és hatékonyan, mint az új típusú koronavírus, ezáltal nem is jelentettek akkora veszélyt a populáció egészére.
Három fronton harcolunk
A jelenleg fennálló helyzet nem egyszerűen csak egészségügyi fenyegetést jelent, mint ahogy a háború sem csak azért volt veszélyes, mert bármikor megölhetett egy bombázás. A koronavírus okozta krízishelyzet miatt a társadalomnak három fronton kell harcolnia:
- a vírus okozta fenyegetettség,
- az izoláció mentális megpróbáltatásai, illetve
- a lassan leépülő gazdaság okozta létbizonytalanság ellen.
Hasonló, bár összehasonlíthatatlanul brutálisabb körülmények között voltak kénytelenek izolálódni az emberek, amikor 1940-ben a németek hónapokon keresztül bombázták Londont. A lakosság nagy része búvóhelyeken húzta meg magát az életben maradás reményében.
Fontos kérdés, hogy egy ehhez hasonló krízisben hogyan óvjuk magunkat és a családtagjainkat, miként hat ránk a bezártság és az azzal járó trauma. Zsolt Péter szociálpszichológus szerint minden hosszan tartó stressz pszichoszomatikus betegséget von maga után. A jelenlegi helyzetben persze nem szorong mindenki, és a nem szorongók közt is különböző kategóriák vannak.
Vegyük például azokat, akik teljesen hárítanak, és nem engedik magukhoz az információt. A könnyelműek ugyan nagyon veszélyesek magukra és másokra is, viszont jusson eszünkbe a már említett londoni bombázásához tartozó tanmese
– kezdi Zsolt Péter, majd el is magyarázza, mire gondolt: a nagyon szorongó szülők vidékre küldték a gyerekeiket, miközben nekik a városban kellett maradniuk. Más gyerekek szüleikkel együtt vonultak az óvópincékbe, mikor jött a bombázás. Tanulmányok alapján a két gyerekcsoport közül felnőtt korukra azok lettek sérültebbek, akik vidéken biztonságban töltötték az idejüket.
Mit jelent ez a mostani helyzetben? Talán azt, hogy bizonyos kötelékek megmaradása a legrémesebb helyzetben is fontosabb a mentális egészség megőrzése szempontjából, mint a biztonság, amit a teljes elkülönüléssel hozhatunk létre. Ne felejtsük azonban, hogy a háború idején Londonban maradt kisgyerek közül sokakat azért nem lehetett megkérdezni felnőtt korukban, mert meghaltak a bombázás alatt.
A cset nem váltja ki az érintést
Demeter Márton társadalomkutató szerint akadnak olyanok, akik megerősödve jöhetnek ki a krízisből, mivel a megfoghatatlan szorongásukat most a realitás felé terelhetik.
Megfigyelték már, hogy egy esetleges vészhelyzet során a szorongás mértéke sokszor érdekes módon pont azoknál csökken, akik egyébként is hajlamosak a szorongásra. Ez persze csak a társadalom kis részére jellemző, a többségnél épp ellenkezőleg működik a dolog: akik eddig kevéssé szorongtak, úgymond egyenesben voltak, azok most szorongást érezhetnek amiatt, hogy megváltozott az eddigi kiszámítható életük.
Szerinte a legrosszabb helyzetben egyértelműen azok vannak, akik mindezek mellett a gazdasági válság miatt elvesztették a jövedelemforrásaikat. Ez valódi krízis, sőt sok esetben trauma, aminek természetes velejárója a szorongás. Így a hirtelen munkanélkülivé váltaknak nem elsősorban pszichológiai segítségre van szükségük, hanem az egzisztenciális helyzetük megmentésére, hiszen ők alapvetően jól funkcionáló, egészséges emberek, akiknek a helyzete romlott meg, nem a mentális állapotuk.
Demeter szerint fontos, hogy a távolságtartás csak térben valósuljon meg, ne pedig a mindennapi kommunikációban. Lehet persze egész nap csetelni és telefonálni, de sajnos az elmúlt évtizedekben kialakult, online kommunikációt lehetővé tevő technológiák teljes egészében nem tudják helyettesíteni a személyes kapcsolattartást. Ez azért van így, mert az ember „pszichés előhuzalozottsága” egész egyszerűen még nem felel meg az utóbbi évtizedekben kialakult technológiai változásoknak. A térbeli-fizikai távolság teljesen nem hidalható át az internet segítségével: biológiai szükségletünk van az érintésre, a közelségre, egymás illatára, intim szemkontaktusra és úgy egyáltalán a közös térben létezésre.
Egy tanulmány érdekes kettősségre hívja fel a figyelmet: míg a közösségi média segíthet abban, hogy ne érezzük magunkat egyedül, a koronavírussal kapcsolatos negatív hírek rendszeres olvasgatása, illetve az ezek mellett ránk zúduló temérdek álhír és pletyka nem igazán tesz jót a mentális egészségünknek.
Az online kapcsolattartás persze nem rossz, és ideig-óráig helyettesítheti a személyes kontaktust, de hosszú távon megbetegít minket. Egyszerű kísérletekkel ki lehet mutatni, hogy a kommunikáció hiánya még a negatív kommunikációnál is rosszabb. Ha a kisgyerek nem kap figyelmet, rosszalkodik, mert a szidás legalább egy kommunikációs aktus, ami még akkor is jobb a kommunikáció hiányánál, ha fájdalmas.
Valamilyen kapcsolattartásra mindenkinek szüksége van, és ez minél közelebb van a törzsi típusú, személyes, nem-hierarchikus, szinte testvéri, közös hiedelmeken alapuló, sok közös tevékenységet tartalmazó képlethez, annál könnyebben simul bele az emberi psziché előrehuzalozott elvárásaiba. Érdekes módon erre kevéssé gondolunk a mindennapokban, de most mindenkinek van olyan terep, ahol elképedve kell látnia, milyen rossz, ha nem lehet emberek közé menni. Az elszigeteltség ezért egyfajta lelki közeledést vált ki a virtuális térben:
Csökkenhet a globális egyenlőtlenség
De a krízis nem csak az egyén szintjén hozhat komoly változásokat. Történeti közgazdászok, mint például Joseph Stiglitz vagy Thomas Piketty azt mondják, a krízishelyzetek csökkentik a globális egyenlőtlenségeket, a gazdasági olló távolságát a leggazdagabbak és a többiek között.
Az már most is látszik, hogy ha baj van, akkor a társadalom olyan, sokszor kizsákmányolt rétegekre támaszkodik, mint az egészségügyi dolgozók, a fuvarozók vagy épp a bolti eladók. Az úgynevezett értelmiség vagy az üzleti szférában dolgozók jelentősége ilyenkor kevésbé magától értetődő, emiatt aztán sokkal kevésbé látjuk indokoltnak, hogy sokszoros fizetéssel honorálja a munkájukat a társadalom. Újraértékelődnek a sokszor leminősített, úgynevezett „bevándorlói munkák” is, hiszen például a Londonhoz hasonló nagyvárosokban most épp azok a hivatások látszanak a legfontosabbaknak, amelyeket tipikusan nem az őslakosok látnak el.
Azt egyelőre nehéz megjósolni, hogy az egyén és a társadalom mennyire fog megváltozni a koronavírus okozta krízishelyzet által. Egy háború során napi szinten kellene rettegnünk a saját és a szeretteink életéért. A mi helyzetünk jelenleg ennél összehasonlíthatatlanul jobb,
Apropó, egészségügyi dolgozók!
Bár a lakosság nagy részénél valószínűsíthetőleg nem fognak kialakulni a koronavírus miatt olyan betegségek, mint az idegösszeomlás vagy a PTSD, de attól ezek a mentális betegségek felüthetik a fejüket, méghozzá nem máshol, mint az egészségügyi dolgozók körében.
A megbetegedések egyre magasabb száma miatt a kórházakba sok helyen már csak a nagyon súlyos állapotban lévő fertőzötteket szállítják el, az enyhe lefolyású eseteket otthon tartják, hogy házi karanténban vészeljék át a betegséget.
Ez a helyzet abszolút érthető, viszont azt eredményezi, hogy az egészségügyi dolgozóknak a járvány legsötétebb oldalával kell minden nap szembe nézniük. A súlyos betegekkel lévő ápolók, mentősök és orvosok alapjáraton is jobban ki vannak téve azoknak a mentális betegségeknek, amit a halál mindennapi közelsége okoz, manapság ez még inkább így van. Az alábbi videón például azt lehet látni, hogy a járvánnyal leginkább küzdő észak-olasz Lombardiában hogy néz ki a koronavírusos betegekkel foglalkozó részleg.
Az International Journal of Social Psychiatry tudományos folyóirat tanulmányában például arról írnak, hogy a kétezres évek elején elszabaduló SARS idején Tajvanban a betegekkel foglalkozó szakemberek nagy részénél PTSD-s tüneteket regisztráltak. Egy másik tanulmány szerint voltak olyan országok, ahol a SARS-vírussal harcoló orvosok, ápolók és mentősök több mint fele küzdött valamilyen mentális betegséggel a járvány lezajlása után. Az érintettek körében 2003-ban és 2004-ben az öngyilkosságok száma is megugrott.
E mellé jönnek azok a drog- vagy alkoholfüggők, akik a mostani helyzetben korlátozottan vagy egyáltalán nem jutnak hozzá addikciójuk tárgyához.
A Journal of Social Psychiatry tanulmánya azt is megemlíti, hogy az elsősorban Ázsiában pusztító 2015-ös MERS-koronavírust túlélő koreai betegeknek a kéthetes izoláció alatt érezhetően romlott a mentális állapotuk. Sokaknál klausztrofóbiára (zárt terektől való félelemre) utaló tünetek jelentkeztek, ami nem csoda, mivel a legtöbbjüknek két héten keresztül egy elkülönítő sátorban kellett élniük. De nem kell éveket visszamennünk ahhoz, hogy lássuk, milyen hatással lehet egy járvány az emberek mentális egészségére. Kínában a koronavírus már lezajlóban volt, amikor Európában épp csúcsosodott, emiatt az ottani adatok beszédesek lehetnek, mi várhat ránk, miután elkezd csendesedni a vírus. Egy kutatás szerint a vizsgált csoportokban a PTSD előfordulása 4 és 41 százalék között mozgott, a súlyos depresszió jelenléte pedig hét százalékkal nőtt.
Kiemelt kép: Tayfun Coskun /Anadolu Agency /AFP
