Most már értem, miért szaladt be olyan könnyen a Leeds United drukkere a Sheffield Wednesday elleni Championship mérkőzésen a pályára, hogy ott aztán megüsse Chris Kirklandet, a hazaiak kapusát.
A tette elvetemült, de nem kivitelezhetetlen. Amikor eldöntöttem, rászánom a pénzt egyik kedvenc csapatom hazai meccsére, még nem tudtam tisztán, hogy jutok egyáltalán jegyhez. Egy londoni ismerősömet kértem meg, érdeklődjön, van-e esély az Arsenal október 27-i hazai mérkőzésére jegyet kapni. Rögtön jött a válasz: van. Nemrég írtunk arról, a Chelsea és a Tottenham mellett az Ágyúsoké az egyik legdrágább tarifa, a legolcsóbb, 25 fontos jegyeket már akkor elkapkodják, amikor még szinte el sem dőlt, mikor játszik a csapat.
„Kicsit drága lesz” – kaptam az e-mailt pár nappal ezelőtt. 50 font. Hát jó, egyszer élünk, még akkor is, ha borzalmas formában van a Wenger-csapat. Most nézzem meg, ahogy vergődnek? Hát, persze! Vergődni látni a világ egyik legjobb csapatát az Emirates-ben? Kitűnő program.
Arcomra fagyott egy pillanatra a mosoly, mikor ismerősömmel találkoztam London egyik hangulatos külvárosi metróállomásánál. Egy éves Arsenal-bérletet nyújtott át. Azt mondta, ezzel fogok meccsre menni. Csalódás volt ez, hiszen hiába fogtam a kezemben egy 350 000 forintot érő kártyát, én mégsem M. P. voltam (teljes nevet ezúttal nem írnék), amint azt a plasztikdarabka mutatta. „Nem kérnek semmit, nyugi. Nagyon jó lesz, én is voltam már így meccsen, ezt így szokták” – nyugtatott barátom, és elmondta, majd ha leültem, elkérik tőlem a bérletet. És tényleg így történt.
Az Emirates D szektorában jutottam át a beléptetőkapun, a kis kártyát kellett betartanom egy érzékelő alá, és már láttam is, ahogy a stadion gyepét locsolják egy órával a meccs előtt. Ez szép és jó, csodálatos élmény, és hálás is vagyok ezért, de van bennem egy apró csalódottság. Azonnal Aaron Cawley jutott eszembe, a srác, aki bejutott a pályára a Leeds táborából.
A bérletek nem arcképes igazolványok, így lehet velük ilyetén ügyeskedni. Van ebben báj is, hiszen M. P. nem akart elmenni a QPR elleni meccsre, de másnak megadta a lehetőséget. Az első félidőben egy negyvenes hölgy ült mellettem, aki a szünet után kérdezte meg, nálam van-e M. bérlete. Átadtam, mindenki boldog volt.
Odahaza nem kell bérletre várni (bárcsak kellene), itt viszont rangja van, ha valaki eljut egy meccsre. Harcolni kell érte. Tényleg ünnep a bajnoki napja. Már órákkal a derbi kezdete előtt sálakat viselő londoniakkal lehetett találkozni, és igen: a legnagyobb békében álltak egymás mellett a metróban a QPR- és az Arsenal-drukkerek. Nemhogy nem szóltak be egymásnak, még egy-egy mosolyt is megeresztettek.
Ugyanúgy látni nagymamát unokával (kifejezetten sok idős ember jár meccsre), mint trendi fiatal lányt a barátjával, török középkorú férfit vagy öltönyös úriembert. Az Arsenal metróállomástól gyalog 5 perc az Emirates. A környező kisutcákban főtt a kolbász, készült a több fajta burger, és kínálta magát az édesség. Merthogy itt nem a szotyi, meg a tökmag a menő (pedig ha tudnák, milyen „feelingje” van annak is), itt inkább kis zacskó cukorkát vesznek. Kandírozott cukorkát, vagy „pillecukrot”.
A stadion előtti wc-ben hangszóró, amelyből egy korábbi meccs szól, a stadionon belül Arsenal-lottó, fogadóiroda, megannyi büfé és LCD-televíziók, ahol a forduló további meccseit, és az Arsenal már lejátszott találkozóit lehet követni. Persze, alkoholt a lelátóra már nem lehet vinni. Nagyon nem is kívánjuk, hisz ahogyan azt kell: szitáló esőben kezdődik a meccs. Aztán napsütés, majd havas eső, napsütés és újra szitáló eső. Olyan ez, mint az Arsenal idei formája: változékony.
Nem lő kapura senki, hát hogy van ez? Ne játsszunk itt Barca-módra, ha nekünk nem megy a cicázás a végső sikerig! Azért ne higgyük, hogy a görcsös, ötlettelen játéktól anyázásba fulladna a drukkerek hangja. Nem, sőt! Ha valaki eleresztett egy „f” betűs kifejezést, rosszallóan néztek rá – jó, tudom, hogy mindenhol akadnak kivételek. Fura volt hallani azt is, amikor teljes nevükön említették a játékosokat a drukkerek egy-egy beszélgetés alatt.
A hangolás parádés volt, a gólöröm nemkülönben. Mert bár a QPR jól védekezett, megérdemelten nyert az Arsenal, miután hőst csinált az egyébként elképesztően védő Julio Cesarból. Mikor lőjön gólt az ember csapata, ha nem a végén.
Győzött az Arsenal. Az élmény megfizethetetlen. Csak a jegyet nem tudom kitűzni a falamra. Majd legközelebb.
